Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor
A hősök halála

A média vadult be, vagy az emberek jódolgukban már nem férnek a bőrükbe? A békés, önelégült polgár fotelébe süppedve dermedten bámulja az utolsó kockákat, amit a fejbelőtt operatőr földre zuhanó kamerája vett föl, filmtrükkre kezd gyanakodni, amikor Philippe Petit a szeme láttára kötélen átegyensúlyozik a World Trade Center két tornya közt, és csak zavaros tekintetű, lobogó hajú elmeháborodottként tudja elképzelni a fél lábát vesztett hegymászót is, aki új csúcsot indul meghódítani.

 

 

A fotelből csak valami alantas motiváció képzelhető el, feltűnési viszketegség, netán a pénz hajszolása, máskülönben miért menne valaki Forma-1-es pilótának, vagy rabolná végig a bankokat, mint a Whiskys. A fotelből megismert világ és a bungee jumping ugrás élménye közt áthidalhatatlan a szakadék, egyik oldalon az életbiztosítási ügynökök nyüzsögnek, másik oldalon a rohammentősök és a mentőhelikopterek.

Két emberfajta él egymás mellett kölcsönös értetlenségben, a halak próbálják elképzelni, miért jó repülni, a madarak meg nem értik, hogy lehet hínárok közt a fenéken ücsörögni.

Ha valamit nagyon nem értünk, biztosak lehetünk benne, hogy velünk van a baj, nem a világ irracionális. Aminek ma nincs értelme, biztos volt neki valaha. Ha Afrika egy nap elsüllyedne, a gólyák, a fecskék és más madarak akkor is minden ősszel útra kelnének a nem létező kontinens felé, ahogy a lemmingek is időnként vízbe vetik magukat és elúsznak - a nagy semmibe.

Az élménykeresés tipológiája

Az 1970-es években kezdte Marvin Zuckerman vizsgálni, miért keresik egyesek olthatatlan szomjjal az extrém élményeket, míg mások inkább a nyugalmat, az állandóságot és a kiszámíthatóságot kedvelik. Miért jó egyeseknek milliókat elverni, kábítószer túladagolásban kimúlni, sportnak nevezett életveszélyes tevékenységeket űzni, kockázatos pénzügyi vállalkozásokba fogni, vagy teszem azt sorozatgyilkolni.

Az élménykeresés kutatása durván két altípust írt le. Az egyiket a Kifulladásig (Jean-Luc Godard, 1960) hőse, a Jean-Paul Belmondo alakította Michel testesíti meg, aki gátlástalan, csak a percnek él, fittyet hány a törvényekre és az erkölcsre, csak a napi élményadagjának megszerzése érdekli. Nevezhetnék ezt a típust az élménykeresés antiszociális formájának. A szocializált típus számomra emlékezetes alakja Marty Christian, aki 2000-ben azt a Concorde gépet vezette, amely felrobbant gumiabroncsa miatt kigyulladt és lezuhant. Christian fiatal korától hegyet mászott, sárkányrepült, hegyi kerékpározott, síelt, egyszóval minden olyan sportot űzött, ami legalább kicsit veszélyes. Amikor 1982-ben windsurffel átkelt az Atlanti óceánon, ragaszkodott hozzá, hogy ne kövesse kísérőhajó. Mindkét típust jellemzi a vakmerőség, csak az egyik ezt öncélúan, társadalomellenesen éli ki, a másik a társadalom szolgálatában. Michel rendőrt öl, Christian pedig az égő Concorde-ot letérítette útjáról, hogy ne egy falura zuhanjanak. Vannak tehát a rossz és vannak a jó hősök.

Az élménykeresés kultúrája

Érdekes kérdés, miért az hatvanas évekre jelent meg a nyugati kultúrában az unalom, a közöny, a kiüresedés élményének ábrázolása, mikor végre békében és nyugalomban lehetett (volna) élni. Elég csak Moravia Unalmára, Camus Közönyére, Antonioni Éjszakájára, vagy éppenséggel az oly csibészesen vonzónak ábrázolt rendőrgyilkos Michelre gondolnunk. A nyugodt, biztonságos és persze némiképp eseménytelen élet valamiért taszítóvá vált, s helyébe lépett a "veszélyesen élni" vágya. Ami a világháborút követő álmosító évtizedekben felszínre bukott, az mára stabilan életünk része. A kábítószer-kultúra, az extrém sportok hajszolása, a köznapivá vált bűnöző lét… És egyáltalán a millió és millió névtelen, arctalan unatkozó ember, akik már nem könyvekben és Kék Csillag túrákban keresik az izgalmat, hanem járják a várost, buliznak esztelen, nyaktörő mód gördeszkáznak, toronyházakról ugrándoznak ejtőernyővel, ócska feliratokkal sprayzik össze a várost, törnek, zúznak, Harcosok klubjába (David Fincher, 1999) szerveződnek, Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994) életet élnek, vagy kisszerűen csak meghalnak valami gagyi, szennyezett stimuláns túladagolásában vagy heccből elkövetett öngyilkosságban. A veszélyes élet öncéllá, fogyasztási cikké vált.

Akik a háborúban vakmerő hősök lehettek volna, azok körül mára elfogyott a levegő. Kommandós, tűzoltó, pilóta és 007-es ügynök nem lehet, s az alulfizetettség miatt nem is akar lenni mindenki. Ma olyan emberekre van szükség tömegesen, aki naphosszat ülnek egy monitor mögött, és pötyögnek valamit a gépbe, vagy udvariasan álldogálnak a boltokban, üldögélnek a pultok mögött, húzogatják a csavarokat, nyomogatják a gombot. Kihagytam valamit? Na jó, még lehet a tömegközlekedésben vagy a szántóföldeken nagy monstrumokat vezetgetni, de nagyjából ennyi a lehetőségek tárháza. Vagy belefakulsz ebbe, vagy vár a veszély és a kockázat.

Élménykeresés és agykutatás

Lehet a kérdést persze az agykutatás felől is megközelíteni, de a dopamin, szerotonin, noradrenalin szintek semmit nem magyaráznak meg, csupán bemutatják, hogyan működik az ingerkereső vagy az alulingerelt agy. Egyesek agya csillapítóként működik, ezért nekik kevés a normál inger, rosszul tűrik az unalmat, náluk alacsony a noradrenalin szintje. Másokban túlteng a közelítő aktivitásra serkentő jutalmazórendszer, ők aztán állandó mámorban akarnak élni, bennük túlteng a dopamin. Újabb altípus, ő rendkívül impulzív, gátolatlan és agresszív, mert alacsony a szerotonin szintje. További közös sajátossága e típusoknak a viselkedést szabályozó agyi transzmittereket lebontó enzim alacsony szintje. De hogy mi a haszna mindezeknek a tulajdonságoknak, hogy miért alacsony és magas egyes hírvivő anyagok és enzimek szintje, azaz egyeseknek miért csak intenzív, sőt veszélyes ingerek képesek optimalizálni az agyi izgalmi szintet, azt a méricskélés nem árulja el.

Az élménykeresés evolúciója

Az evolúciós pszichológiai kutatások, de a mindennapi tapasztalatok szerint is, a nők imádják a hősöket. A lovagokat, a cowboyokat, a katonákat, a tengerészeket és mindenkit, aki bátorságával, önzetlenségével kitűnik a többi férfi közül. De vajon miért vonzódnak a nők inkább a hősökhöz, mint az apuka típusú férfiakhoz? Porszívózni, mosogatni, gyerekre vigyázni az utóbbiak fognak. A dolog messzebbre nyúlik vissza, amikor még nem volt porszívó és mosogatás. Az emberi evolúció során a nők akkor választottak jól, ha partnerük meg tudta őket védeni a veszélyektől és el tudta őket gyermekeikkel tartani. Az ilyen pároknak sok utóduk született, és mind hordozták a "bátorság géneket" és a "hősválasztó géneket". A természetes szelekció során így terjedt el a hősiesség, kockázatvállalás, mint a férfiak imponáló, párszerző stratégiája, és a nők párválasztó szempontjai közt előkelő helyezést kapott a hősiesség csodálata. A legjobb vadász a legbátrabb, legtöbbet kockáztatni merő férfi. A természeti népek vizsgálata igazolja, hogy az ilyen férfiakat becsülik a törzsekben a legtöbbre, nekik van a legtöbb feleségük és a legtöbb gyerekük. De persze nem jut mindenkinek dalia férj, hisz a legtermékenyebb nők lenyúlják a hősöket, de ettől még minden nő szeretne hősöket szülni. A jó tulajdonságok ugyanis a jó gének reklámjai, és mindenki szeretné saját akármilyen génjeit jó génekkel vegyítve továbbadni. Mivel a nők, akárkitől szülnek, saját génjeiket mindenképen továbbadják, így, ha tehetik, alkalmilag szívesen termékenyülnek meg egy számukra hosszú távra megszerezhetetlen hőstől, s neveltetik fel gyermeküket kevésbé heroikus férjecskéjükkel. Ráadásul van annak kockázata, ha a nő férje 007-es ügynök, mert sosem lehet tudni, hazajön-e még. Ezért a nők hosszútávon a bátor és önzetlen, de nem kockázatkereső férfiakat szeretik, míg alkalmi kalandra a vakmerő a nyerő. Persze minden hosszútávú kapcsolat rövidtávon kezdődik, s egy férfi önzetlensége csak hosszas ismeretség során derül ki. S el ne feledjem, azért nőből is sokféle van. A világirodalom és a filmművészet tele van derék és sötét hősökkel, s némely nőben különös vonzalom ébred a sötét hősök iránt. A Kifulladásigban Patricia ellenállhatatlannak érzi a bűnöző Michelt, majd, mintha az evolúciós pszichológiai kutatásokat akarná illusztrálni, feladja a fiút, mert ő nem szeretne "veszélyesen élni" és úgy végezni, mint Bonnie és Clyde (Arthur Penn, 1967). Neki hosszútávú tervei vannak, s ahhoz illemtudóbb hős kell.

Az evolúciós kutatásokban "fiatal férfi szindrómának" nevezik azt a jelenséget, hogy a férfiak legtermékenyebb éveikben sokkal agresszívebbek, kockázatvállalóbbak, veszélyesen vezetnek, mértéktelenül italoznak és drogoznak, extrém sportokat űznek, és a legtöbb gyilkosságot is fiatal férfiak követik el, legtöbbször meggondolatlanul, nyomósabb indok nélkül. A fiatal férfiak halandósága így aztán ugrásszerűen meg is nő.

Lassan így össze is áll a kép. Hajdanán funkciója volt a hősiességnek, sikeres szaporodást és az egyén vagy a közösség túlélését jelentette. Ma a génekbe épített hősiesség csak kiüresedett élménykeresésbe, önpusztító életmódba, szelídebb változatában társadalmilag ünnepelt "veszélyes életbe" torkollik. Az emberi evolúció túllépett önmagán, túlkínálat van a hősökben, a hősöknek hát ki kell halni.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre