Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor
Egy terapeuta bukásának tanulságai

A Terápia sorozat - terapeuta szemmel

Meglehetősen ellentmondásosra sikeredett ez a Terápia sorozat, nem tudjuk kinek a baja a nagyobb, a pácienseké vagy a terapeutáé. Mind az alkotók, mind a színészek kitettek magukért, s ezzel együtt, vagy ettől igazán látlelet a film. Látlelet a zsákutcába jutott terapeutáról és a zsákutcába jutott, avitt, önhitt, spekulatív dinamikus terápiáról.

 

 

Vajon mi volt a Terápia sorozat kitalálóinak vagy inkább magyarra adaptálóinak a szándéka? Az "ilyen még nem volt" bemutatása, vagy a pszichoterápiás műveltség növelése? Vagy a pszichoterápiák világának leleplezése? Akármi is volt, a mű önálló életre kelt, mondja a magáét.
Szóval az eredeti szándékot nem tudom, de hogy mi jött le nekem a képernyőről, azt el tudom mondani. A véleményemhez érdemes hozzászámítani, hogy húsz éve gyakorló terapeuta vagyok, tehát nem naiv nézőként véleményezek. Ettől ez persze akkor is csak egy lehetséges olvasat, amiben vastagon benne van a pszichoterápiáról alkotott felfogásom.
Én ebben a sorozatban egy kiégett, erkölcsi válságban lévő terapeutát láttam, aki rendelőjében elbarikádozva magát, hagyta, hogy családja (ami a terapeutának olyan,mint a háborúban az utánpótlást biztosító hátország) szétessen, s lelki sivársága és fel nem dolgozott öregedése elől egy páciense iránt kibontakozó kétségbeesett szerelmébe menekült. Ez a terapeuta egy régen elavult, freudiánus felfogásban vad értelmezésekkel tette kockára páciensei lelki egészségét, sőt életét is. Elég rossz arány, ha négy páciensből egy öngyilkos lesz, egy öngyilkosságot kísérel meg, egy házaspár pedig eljut a válásig, egy pedig rájön, hogy terapeutája egy nagy nulla. Persze, a statisztika nem mond semmit, tekinthetnénk úgy is, hogy a terapeuta legkritikusabb eseteit láttuk. A gond az, hogy András, a terapeuta tevőlegesen vett részt páciensei veszélyeztetésében, miközben a naiv néző még azt is hihette, hogy heroikus küzdelmet folytat páciensei érdekében. Na, de itt van a kutya elásva.
Minden egészségbe, életbe beleszóló segítőfoglalkozás legfontosabb alapelve a "Ne árts!". A "Ne árts!" azt jelenti, hogy nem a terapeuta tudása, feltevéseibe vetett hite, értékei vagy meggyőződése a fontos, hanem a páciens érdekei, egészsége, élete.

Vegyük a gyógyszergyáros esetét. Erre az esetre is az jellemző, mint az összes többire, hogy a terápia, ha halad is valamerre, az egyedül a páciensek öntevékenységének köszönhető. A terapeuta olykor banális, olykor követhetetlen értelmezéseket mond, amik gyakran az igazolhatatlan fantazmagória határát súrolják, a páciensek pedig hazamennek, és legközelebb egy szinttel magasabban kezdik. De nem a terápia hatására, hanem mondhatni, a terápia ellenére. A gyógyszergyáros utolsó alkalommal megjelent lelkesen, hogy ő gyógyultnak érzi magát, most megy Zágrábba üzletet kötni. Gondolhatja azt egy terapeuta, hogy nem lesz ennek jó vége, ez most csak egy menekülés a belső zűrök elől, de nincs joga páciense esetleges téves önértelmezését elvenni tőle. Annak oka van, ha egy ember abban keresi a megnyugvást, hogy ő meggyógyult. A gyógyulásba vetett hit fontos, erőt ad, s talán soha nem is kerül többé szembe belső problémáival. Vagy ha igen, annak majd eljön az ideje. Másnap, évek múlva, egy merőben más élethelyzetben, amikor arra lesz ismét szüksége, hogy dolgozzon tovább a problémáin. Nincsen egészséges és nincsen beteg, csak funkcionálni képes, vagy rosszul működő. A patológiás egyensúly (ha egyáltalán van jogunk ilyen feltevéseket megfogalmazni) is egyensúly, milliónyi ember jól el van ezzel. Milyen jogon akarja tehát a terapeuta a gyógyszergyárost akarata ellenére is megmenteni? Senkire nincs jogunk ráerőltetni azt, hogy mi jobban látjuk, neki mi a baja, ha ő azt nem kérte. Ennél a páciensnél különösen élesen megjelenik a dinamikus pszichoterápiákon nevelődött terapeuták önmaguk tévedhetetlenségébe vetett hite. Miközben a terapeutát vélt felelősségtudata teszi olyan erőszakossá, hogy aztán jól összezavart páciense belső egyensúlyát elveszítve korlátnak vezesse kocsiját, valójában egyszerűen a hiúsága és mindenhatóságába vetett hite mozgatja. "Te kis hülye, hát nem érted, hogy én jobban tudom, mi kell neked? Te kis hülye, hát nem érted, hogy te mit sem tudsz önmagadról, hagyd, hogy én vegyem át az irányítást az életed felett".

A legmegdöbbentőbb, hogy a szupervízió során sem merül fel sem a terapeuta, sem szupervizora részéről, hogy a terapeuta jelentős mértékben felelős páciense öngyilkosságáért. Még ott is azt hajtogatja, hogy rámenősebbnek kellett volna lennie. De kicsoda ő? A Jóisten, aki bánja, hogy hatalmával nem élt eléggé báránykái érdekében? Az meg végkép elképesztő, hogy megjelent a temetésen. Talán bizony csak azért, hogy szerelmével, Laurával találkozhasson? Hiszen a temetés előtt őt hívogatta. Egy terapeuta ne tolakodjon be páciense magánéletébe, ne menjen el temetésére. Nem családtag, még ha szeretnél is olyan fontosnak érezni magát, nem barát, még ha annak is érzi magát, nem Moira, aki páciense sorsának fonalát szövögette. A terapeuta egy szolgáltató, aki annyit és úgy segít, amennyit a páciens igényelt. Egy autószerelő sem erősködik, hogy "de rossz a lámpája is". Ha a megrendelő azt nem kérte, akkor nem szaladunk utána, hogy "de muszáj". Őt ez nem zavarja, arra neki nincs pénze, stb. Felnőtt ember, bízzuk rá, hogy tudja, mit akar, ő felelős az életéért. Egy terapeuta sem vonhatja kétségbe páciense autonómiáját, nem tekintheti magát felelősebbnek a páciensért, mint amennyire a páciens felelős önmagáért. A terapeuta nem az apukája vagy az anyukája. A terapeuta szolgáltató. Persze, speciális szolgáltató, de akkor sem lépheti át a határait. A Terápia sorozatban mégis folyamatosan a határátlépések tanúi voltunk.
Hogy ez a terapeuta elsősorban okos akart lenni, és csak másodsorban segíteni, az elég jól lejön abból is, ahogy a gyógyszergyáros apjával beszélgetett. Egyrészt súlyos vétség volt az apával szemben, hogy szóba hozta, miként fojtotta meg anno az apa saját apját. Ezzel visszaélt a gyógyszergyárostól kapott információval. Neki ezt nem volt joga az apával szemben ülve tudni, nem volt joga eleve bűnössé tenni a vele szemben ülőt, kajánul jelezve, hogy "tudom ám én, ki vagy te, akárminek is akarod most bemutatni magadat". A másik bűnösnek való bélyegzése volt az is, amikor a terapeuta azt mondta: "Meg kell tanulnunk a bűntudatunkkal együttélni". Az apa teljes joggal felháborodott, mert neki jogában áll volna eldöntenie, mennyiben érzi bűnösnek magát fia halálában. Ha esetleg az is volt, a terapeuta nem bíró, hogy ítélkezzen, a terápiának nem az igazság kiderítése és a másik fejére olvasása a célja. A "Ne árts!" elve itt azt diktálta volna, hogy a terapeuta segítse hozzá az apát ahhoz, hogy békében tudja elengedni fiát, ne kelljen azzal a tudattal távoznia, hogy fia esetleg homoszexuális volt. Az ezt firtató kérdésre nem az lett volna a válasz, hogy "mi a baja a melegekkel?". Legyen ez az apa dolga, hogy ő utálja-e a melegeket, vagy sem. Az apa nem terápiába jött, hanem megnyugodni. Ehelyett összezavarva, feldúltan távozott. Az apa részéről sajnos kijárt a horogütés a terapeutának, s eldönthetetlen, hogy ez a forgatókönyvírók ítéletét tükrözi, vagy csak izgalmas fordulatnak szánták-e.

Vagy vegyük az aneszteziológus (Laura) esetét. A terapeutának egy év terápia után teljesen nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy a nő iránta érzett szerelme műtermék. De még ha nem is az lett volna, az egyik legsúlyosabb bűn, amit terapeuta elkövethet, hogy szerelmi viszonyt kezdeményez páciensével. Ez a szál egyértelműen bizonyítja a terapeuta nihilizmusát. Sokan talán bocsánatos bűnnek tekintik (szerelem minden legyőz), de valójában arról szól, hogy ez a terapeuta (el is mondja egy szupervíziós ülésen) már régen nem hisz a pszichoterápiában, totál kiégett, a társadalom és a szakma által ráruházott felelősségteljes szereppel maximálisan visszaél. Ha egy terapeuta idáig süllyed, akkor kötelessége volna azonnal felhagyni a terápiával, mert innentől már csak veszélyezteti páciensei lelki egészségét.
Nem az a hiba, hogy a terapeuta beleszeret páciensébe, bár ez is mikrodöntések sorozata, aminek azért ellent lehet állni. De ha már megtörtént, maradjon ez a terapeuta titka. Fájjon neki még egy ideig, aztán el fog múlni. Hány és hány erkölcsös ember átment már ilyen válságon, de hű tudott maradni kapcsolatához és elveihez. Amikor pont egy terapeuta nem képes erre, ott már nagy baj van, ez a terapeuta még az átlagemberi erkölcsi színvonalat sem üti meg, nem hogy emelkedettebb volna, mint az elvárható volna.

Na, de mi is a baj az oly népszerű dinamikus, freudianus terápiával?

Egyrészt, ennek az alapfeltevése, hogy a múlt és a tudattalan feltárása gyógyuláshoz vezet. Ez egyszerűen tévedés. A múlt feltárása, a tudattalanban való vájkálás ritkán old meg bármit is, a tudás ugyanis önmagában nem gyógyít. Amikor a házaspár nő tagja felidézi apja halálát, kap egy szirupos értelmezést arról, hogy miért nem szereti, ha férje gyengéd vele. És? Megoldott ez bármit is? Az új tudás felülírja azokat az elemi beidegződéseket, a szexuális viselkedést szabályozó rejtett tanult viselkedéseket, amik egy másik ember közeledésekor aktiválódnak? Persze, hogy nem. Ez talán célzott viselkedésterápiával volna lehetséges, de erre sem fogadnék nagy tétben.
A másik téves feltevés, hogy a páciens problémáit, tüneteit az elfojtott tartalmak okozzák, ezért kell azokat feltárni. Innen az a csillapíthatatlan buzgalom, amiért a dinamikusan orientált terapeuták csecsemőkorig visszamenve keresik az "okokat". És "okokat" persze mindig lehet találni, hiszen a dinamikus pszichológia spekulatív rendszere úgy van kitalálva, hogy valami értelmezéssel mindig össze lehet kötni a jelen tüneteit a múltbeli eseményekkel. És persze, mindig a terapeutának van igaza. Mert ő mindent jobban tud. Azon kevesen szoktak elgondolkodni, hiszen már a kultúránk része a "freudianus gondolkodás", hogy egyetlen múltbeli esemény hogyan is okozna életre szóló tüneteket. A pszichikum nem olyan szimbólumok szerint működik, ahogy a freudi terápia azt naivan elképzeli. Azon sem szoktak elgondolkodni, vajon igazolta-e ezeket a feltevéseket valaha is tudományos vizsgálat (természetesen nem), vagy csak egyszerűen ez egy elképzelés a "lélek" működéséről. A tornászlány esetében ne gondolja senki komolyan, hogy minden probléma abból eredt, hogy látta apját szeretkezni egy modelljével. Egy személyiség sérülését nem egyszeri esemény, hanem a folyamatosan zűrös családi viszonyok okozzák. Sokszor az okozza a sérülést, ami nem történt meg, nem az, ami megtörtént.
A dinamikus terápia következő nagy dogmája, hogy a terapeuta megkérdőjelezhetetlen tekintély, ő minden jobban lát, ő hitelesebben képviseli a páciens érdekeit. Ez a freudi örökség, ami annyira tetszik minden hiú terapeutának, hogy könnyen azonosul vele. De jól látjuk, hova vezet ez a felfogás az élet minden területén: adjunk hatalmat kisszerű emberek kezébe, és máris visszaélnek vele. Nincs mindentudó ember, a terapeuta sem az, a kontroll nélküli hatalom mindig visszaélésekhez, de legalábbis tévedésekhez vezet. Ezt legelőször is a terapeutáknak kéne tudnia, egyből óvatosabban értelmezgetnének.

Ne feledjük, a terapeutává válás folyamatában nincsen erkölcsi szűrő vagy személyiségpróba, az emberek egyszerűen szorgalmasan gyűjtögetik a papírokat, és lehetnek akármilyen kiégett cinikus gazemberek, előbb-utóbb terapeuta válik belőlük. S papírjaik alapján, s képzésük hatásaként is, az évek alatt megtanulják, hogy ők felsőbbrendű emberek. Ne legyenek illúzióink, a terapeuta nem magas erkölcsiségű, nagy tudású, előítélet mentes, kiegyensúlyozott életű ember, hanem ugyanolyan átlagember, mint a páciensei, csak ő a fejébe vette, hogy ő terapeuta akar lenni. Ahogy más meg mérnök, orvos, tanár, patikus. Ahogy egy ember sem lett hirtelen felelősségteljes attól, hogy megválasztották képviselőnek, megkapta a tanárdiplomáját vagy orvossá avatták, úgy a terapeuta sem válik emberi kiválósággá attól, hogy elvégzi az iskoláit és tanfolyamait. A sorozat terapeutája is átment mindenféle kiképző terápiás folyamatokon, aztán mire ment vele? A szupervizora is ugyanolyan esendő ember, mint ő maga, együtt aztán jól megbeszélik a "hogyan továbbot". A jó terapeutát természetesen (a jó irányú) tanulmányai is, de elsősorban saját élete teszi jó terapeutává.

Ha nem a múlt, akkor mi nyomasztja az embereket? És mi volna a gyógyír?

Sok modern megközelítés van, amit sajnálatos módon mindig fárasztóbb alkalmazni, mint ülni a fotelben, és időnként beadni egy tankönyv ízű értelmezést.
A modern terápiák abból indulnak ki, hogy a páciensnek itt és most van baja, az okok tehát nem a múltban keresendők. A páciens baja az, hogy hiányzó képességei, megoldási technikái, gondolati manőverei, vagy téves értelmezései, megoldási sémái miatt nem képes megbirkózni élete feladataival. Ezért sikertelen a párkapcsolataiban, a munkájában, ezért csökkent az önértékelése, stb. Sokszor a problémák akkor jelentkeznek, amikor változik az ember élete. Addig jól elvolt eszköztárával, de az új helyzetre nincs megfelelő válasza. A terapeuta dolga, hogy felismerje ezeket a hiányosságokat vagy téves valóságértelmezéseket és segítsen korrigálni azokat. De nem rátukmálva a páciensre, hanem annyit segítve, amennyit az igényel, amennyit az használni tud. A terapeuta nem tévedhetetlen, a terapeuta partner, a pácienssel együtt tanácskozva keresik a megoldást. A terápia tanulási folyamat, a hiányzó tudás, szemléletmód, készségek bepótlása. Amikor a pszichoterápia szolgáltató jellegét hangsúlyozom, ilyesmikre gondolok. De persze, mivel a terapeuta nem autószerelő, természetes, hogy érzelmi viszonya alakul ki a pácienssel. Ha nem szeretjük meg a pácienst, nem is tudunk segíteni neki. De ezeket az érzéseket motivációként kell megélni, nem pedig úgy, hogy ezért a páciens felelős lenne, vagy, hogy minket ez többre jogosítana fel, mint amennyit ő igényel. És persze, nem ártana, ha a terapeuta élete rendben volna. Akit terapeutát én ismerek, azoknál többségében baj van a hátországgal. Nagyon igaz az az ősi szabály, hogy tanácsot attól kérj, aki saját életével igazolta, hogy tudja a választ.
Ezért sem ajánlanám senkinek a Terápia pszichológusát, nemcsak terapeutaként, emberként is csődöt mondott.

Egy terapeuta bukásának tanulságai

Az én olvasatomban az, hogy emberek, legyetek óvatosak. A terapeuták nem feltétlen jobbak az élet dolgaiban, mint Ti, sokszor kidobott pénz, nem ritkán lelki egészségkárosítás a végeredmény. Remélem, a film hatására a potenciális segítségkeresők óvatosabbak és öntudatosabbak lesznek, a terapeuták meg magukba néznek.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre