Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A boldogságeszmény rövid története

Ha újra kezdeném az életem, talán boldogságkutató lennék. Persze nem itt, Magyarországon, hanem mondjuk az USA-ban. Nem azért, mert, hogy itthon nem lehetne véres verejtékkel boldogulni, de ott a boldogságkönyvekre nagy a kereslet, s manapság ebből elég jól meg lehet élni.

 

 

Az amazon.com happiness szóra 27 732 találatot adott ki, nálunk ez a szám 74. Az a gyanúm, hogy a boldogságról megjelent könyvek száma sokat elárul egy országról. Abraham Maslow állította fel a szükségletek piramisát, amelynek alsó szintjein a lét alapvető szükségletei találhatók, felsőbb szintjein pedig a szellemi kiteljesülésre irányuló motívumok kaptak helyet. Maslow szerint, amíg az alsó szintek szükségletei (evés, ivás, biztonság, szeretet, stb.) nem elégülnek ki, addig nincs szellemi kiteljesedés. Kétségtelen, hogy ebéd után vagyok, és délelőtt sem volt kétségem afelől, hogy lesz majd mit ennem, de azért Maslow ezen feltevését némely nyomorgó tudós, akiknek kevésbé volt biztos az ebédjük, mégis csak kétségbevonták, és igazuk volt. Lehet éhesen is nagyot álmodni. Másfelől viszont, ne tagadjuk, az átlagember éhes hassal konyhával álmodik. Ahol a napi betevő is gond, ott az ember esténként azon spekulál, hol kap másnap munkát, s nem azon, mi a boldog élet titka. Az tehát, hogy a 30-szor nagyobb népességű USA-ban 370-szer több könyvet adnak ki a témában, arra utal, hogy ott aránytalanul több ember kezd el esténként jóllakottan, háza teraszán sörözgetve azon meditálni, miért is nem boldog. És elkeseredésében előkapja az e-book olvasóját és megrendelni a 27 732 "Hogyan legyünk boldogok" könyv egyikét.

A boldogságról gondolkodás története

Bár paradoxonnak tűnik, de a jólét nem tesz boldoggá, csak növeli a reménytelenséget, mert azzal szembesít, hogy a boldogság nem a tele hűtőszekrény, hanem annál kicsit küzdelmesebb dolog.

Na, annak idején valahogy ezen az alapon kezdődött az elmélkedés a boldogságról, tehát félreértés ne essék, nem a rabszolgák, hanem a szabadságban és bőségben élők kedvenc témája lett ez. S ha már Maslowt szóba hoztam, jellemző módon a boldogságelméletek egyik csoportja az alsó szintek, a másik csoportja a felső szintek kielégülését tekinti boldogságnak. Máris megelőlegezhetünk tehát némi kétkedést a boldogságelméletek univerzalitását illetően. A hedonizmust például Szókratész korai tanítványa, a kürénéi iskolát alapító Arisztipposz kezdte az élet vezérlő elveként hirdetni. A kürénéi iskola szerint a cél a "húsok mozgásával" elérhető gyönyör, míg az emlékeken való révedezésből, vagy a szellemi erőfeszítésből származó élvezet nem tekinthető gyönyörforrásnak. A történetíró Diogenész szerint Arisztipposz egy csomó könyvet írt erről, de mások szerint meg egyet sem írt. Mivel az írás az azonnali élvezet hajszolásának elég reménytelen módja, én az utóbbi verzióra tippelnék. Az ókor másik, rivális hedonista iskoláját Epikurosz alapította, aki szerint a gyönyör azonos a fájdalom- és félelemmentességgel és a testi-lelki nyugalommal. Epikurosz hedonizmusa egyfajta aszkétizmus: tarts mértéket és akkor elégedett leszel. Még egy kis lemondás és máris a sztoikusoknál tartunk, akik szerint a boldogság a szenvedélymentes, nyugodt élet. Ezek még emészthető életfilozófiák, de a cinikusok tanai már inkább leépült elmebetegek tüneti leírásának tűnnek. Antiszthenész tanainak az a steril megfogalmazása, miszerint minden élvezettől, társadalmi és vallási kötelmektől való mentesség a boldogság, valamiféle világtól elvonult remete életet sugall. A "hordós" Diogenész életéből azonban leszűrhető, hogy a cinikus élet éltető eleme az a perverz gyönyör, ami az elemi együttélési normák folyamatos botránykeltő tagadásából fakadt. Diogenész vendégségben levizelte a résztvevőket, nyilvánosan onanizált a piactéren, és akit tudott megsértett. Hogy antiszociális személyiségzavarban szenvedett-e, vagy tökélyre vitte mestere tanításait, nem tudni. Egy biztos: a cinikusok cinizmusának nélkülözhetetlen kulisszája volt a jólét, ahogy a paraziták sem élnek meg a gazda teste nélkül.

Egyszóval, a boldogság receptjét ki a kielégülések habzsolásában, ki a mértékletességben, ki a lemondásban, ki pedig a normális élet folyamatos gúnyolásában vélte megtalálni. Ezek után elvileg mindenki boldog lehet, ha személyiségének és lehetőségeinek megfelelő filozófiai talaján áll. Mennyivel másabb azonban önként lemondani, mint szegénynek születni és megfosztottnak lenni. Tartok tőle, csak a jólét talaján születnek olyan filozófiák, amelyek aztán vagy a jólét élvezetét, vagy a jólét megvetését hirdetik. Egy mai hajléktalan nem hinném, hogy modern Diogenésznek érezné magát.

A boldogság spirituális forrását keresőknek a jólét természetes közeg, a kérdés csak az, milyen magasabbrendű eszme követése tesz boldoggá. Szókratész az erkölcsi jót tekintette a boldogságnak és elutasította a hedonizmust, jóllehet dolgoznia nem kellett, tehát valahogy azért csak megélt. A szellemi kiteljesedést és a közösség szolgálatát tekintette a legfőbb erényeknek. Mikor Szókratészt halálra ítélték, nem volt hajlandó megszökni, mert a törvény elleni lázadás, még ha rossz is a törvény, a közösség semmibevételét jelentette volna. Platón túllépett mesterén és a Köztársaságban azt fejtegette, hogy a lélek három részből áll: az ész az igazságot keresi, a szellem a megbecsülést, és a vágy az anyagi kielégülést. Boldogság az, amikor mindegyik rész, az ész irányításával egymással harmóniában az erkölcsi jót szolgálja.

Az erényes életnek, mint a boldogság forrásának gondolata Arisztotelésznél teljesedett ki. Nem vetette meg az anyagi jólétet, mert szerinte az ínség gátja a boldogságnak, de az élvetegséget csak a tömegember sajátjának tekintette. A közügyekkel foglalkozó ember is csak külső jutalmakban és elismerésben találja meg a boldogságát. Az igazi boldogság azonban -szerinte- az emberben magában rejlik, és ez az önkiteljesedés. Boldog az, aki értelmes, társadalmilag hasznos célokért küzdve bontakoztatja ki képességeit. Ez tulajdonképpen maga az erényes élet, hisz szerinte nemcsak erkölcsi, de észbeli erényeink is vannak, amikkel élnünk is kell.

A kereszténység elterjedésével a földi boldogságnak, hogy úgy mondjam, lőttek. Szent Ágoston szerint a legfőbb jó továbbra is a boldogság, csakhogy az erényes élet mindössze a boldogság reményét nyújtja, annak a reményét, hogy a lélek halhatatlanná válik, és a Mennyországban elnyeri boldogságát. A másik nagy teoretikus, Aquinói Szent Tamás hasonlóképen képzelte a tökéletes boldogságot. Ezt csak a végtelen és tökéletes Istennel való találkozás adhatja meg, ez azonban csak a halál után lehetséges. De, és ez nem elhanyagolható szempont volt, ez akár még jó üzletnek is tűnhetett: én jó leszek, cserébe jutalmul örökké boldog leszek a Mennyek Országában. Ebbe tenyerelt bele John Duns Scotus a 13. században, amikor kijelentette, hogy az ember legfőbb célja többé nem a boldogság, bárhol is keresse azt, hanem az Úrnak való engedelmesség. Az etika fő célja tehát nem a boldogság, hanem a jámborság elérése. Kant ötszáz évvel később ugyanezt a nótát fújta, bár meg kellett küzdeni azzal, hogy ha nem Isten irányítja lépteinket, akkor valahonnan elő kell kotorni egy erkölcsi iránytűt. Nagyvonalúan ugyan elismerte, hogy mindenki igyekszik boldog lenni, na de a boldogság annyira megfoghatatlan és definiálhatatlan, hogy ez nem lehet az élet célja. Ismerve aszkéta, kötelességtudó agglegény életét, nem meglepő, hogy a boldogság meglehetősen absztrakt dolognak tűnt a számára. Kant úgy okoskodott, hogy a legfőbb jó a jóakarat, azaz az ember mindig úgy cselekedjen, hogy az mások érdekei szerint legyen, sőt, tetteinek mozgatója egyetemes morális elvet képviseljen.

Kant ellenlábasa a némileg színesebb és változatosabb életet élő Jeremy Bentham volt, aki visszaállította jogaiba a "legfőbb jó a boldogság" elvet. Szerinte az emberek célja a gyönyör maximalizálása és a szenvedés minimalizálása, ráadásul ezt nem elnézte nekik, hanem szerinte ez kell mozgassa cselekedeteiket. Ez a haszonelvűség filozófiája, ami azt diktálja, hogy mindig aszerint cselekedjünk, ami a legtöbb embert teszi boldoggá. Az utilitarianizmust John Stuart Mill fejlesztette tovább, ő kissé finomította Bentham örömelvét, és megkülönböztette az intellektuális és morális élvezetet; szerinte előbbi a boldogság, míg a biológiai örömöket kielégülésnek nevezte.

Végigzongorázva a boldogság minden verzióját, végül a kör bezárult, visszajutottunk Szókratészhoz és Arisztotelészhez: a legfőbb jó a boldogság, de a -mai fogalmakkal - a maslowi szellemi szükségletek kiélése magasabbrendű, mint a fiziológiai-biológiai szükségletek hajszolása.

A kérdés, mit szól ehhez a modern boldogságkutatás, s ezen belül is az evolúciós pszichológia és az agykutatás?

Világos, hogy a boldogság, vagy a manapság inkább használt elégedettség nélkülözhetetlen eleme, hogy valami stimulálja a jutalmazó rendszerünket. Az is világos, hogy az evolúció során azok a tényezők váltak jutalmazó értékűvé, amelyek valamilyen módon a sikeres szaporodást segítették elő. A fogyasztás, a felhalmozás, a tudás és a szociális sikeresség mind szorosan kötődnek a szaporodási sikerhez, még ha látszólag ettől függetlenítve is lehet élvezni és vizsgálni ezeket. Az érzelmek, így az elégedettség is, olyan hajtóerő, aminek értelmét nem kell átlátnunk ahhoz, hogy engedjünk neki. A 2500 éven át átívelő boldogságelméletek csupán arról szólnak, hogy jutalmazórendszerünk aktiválása nem csupán velünk született biológiai ingerekkel lehetséges, hanem bonyolult tanulási folyamatokon keresztül is.

A hedonizmus a jutalmazórendszer közvetlen ingerlését hirdeti, míg a mondjuk az erényes élet okozta boldogság- leegyszerűsítve- olyan feltételes agyi válasz, mint amikor a kutya a csengőre is nyálát csorgatja. Megfelelő kondicionálással jutalmazóvá válhat számunkra bármi, legyen az társadalmilag destruktív vagy építő. Hogy miben leljük örömünket, hogy sorozatgyilkosok vagy Nobel díjasok leszünk-e, pusztán azon múlik, mire szocializálják jutalmazó rendszerünket.

Én pl. magamat amolyan hegymászó típusnak tartom. A hegymászó éveket tölt a felkészüléssel, küzd, szenved és nélkülöz, hogy aztán egyszer csak ott álljon a csúcson és tíz percig hallgassa a világ csendjét. Ez a tíz perc a boldogság. De nem az benne a boldogság, hogy mennyire ámulnak majd mások, vagy, hogy megírja az újság... A boldogság az, hogy le tudtam győzni önmagam. És a hegymászó olyan ember, aki már lefele jövet a következő csúcsra gondol, hogy milyen jó lesz megint megszenvedni érte.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre