Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A halogatásról

A halogatás lassan már külön kutatási terület a pszichológiában, s számos önsegítő könyv is megjelent már a témában. A halogatás ugyanis sok ember titkolt gyengéje, amelyért hosszú távon általában nagy árat fizetnek érte. De a pillanatnyi megkönnyebbülés, amit a halogatás nyújt, sokaknak mégis megéri. Vagy legalábbis, azt hiszik.

 

 

Stílszerűen mondhatnám, nem halogathatom tovább-e cikk megírását, már így is csúszásban vagyok a szerkesztőség által megadott határidőhöz képest. Egy másik magazin már egy hónapja várja tőlem a cikket, amit nagy könnyelműen megígértem nekik. Igaz, ott nincs kihagyva nekem két oldal, hanem majd beszerkesztik, ha küldöm. De akkor is: március végére ígértem. Hogy elmenjek a budapesti paleoklubba előadni, ahhoz egy évig kell a fülemet rágják. 10 éve készültem megírni a prosztata problémák megelőzésének modern felfogását - most végre megírtam. És még sorolhatnám, amiért a kedves olvasó azt gondolhatná, a Szendi egy nagy halogató. De én mindezt csak azért soroltam fel, hogy azt mondhassam: nem minden halogatás, ami annak látszik.

Mi halogatás és mi nem az?

Az emberek sokféle okból halogatnak, de a közös gyökér leggyakrabban a szorongás elkerülése. Az ember már csak ilyen, ha valami szorongást kelt, akkor azt inkább elkerüli. A baj csak akkor van, ha a szorongás elkerülése miatt elsumákolt feladatteljesítés hosszú távon sokkal nagyobb bajok forrásává válik. Egy hajdani barátom annyira félt a fogorvostól, hogy mire eljutott odáig, már csak teljes alsó és felső protézissel lehetett megoldani foghiányát. Arról már nem is beszélve, hogy a lerohadt fogainak kihúzkodás/kivésése micsoda procedúra volt. Egy ismerősöm apukája egy rosszullét után addig tiltakozott az orvos kihívása ellen, míg mire kórházba került, az orvosok kezei közt meghalt. Volt páciensem, aki oly sokáig tologatta a szakdolgozata megírását, míg végül elveszett az elvégzett 5 éve. Persze, van, amikor a megfontolatlanság okozza a későbbi bajt. Graham Bell addig húzta az időt telefonja szabadalmaztatásával (előbb Angliában akarta szabadalmaztatni), míg végül abba az ostoba helyzetbe került, hogy amikor beadta szabadalmi kérelmét, egy másik feltaláló, Elisha Gray már ugyanaznap pár órával megelőzte, s Bellnek két évig kellett pereskednie, míg végre bizonyította, hogy az ő találmánya már beadáskor kiforrottabb volt.

A halogatás az, amikor szorongást, kényelmetlenséget, fölöslegesnek tűnő erőfeszítést akarunk megspórolni az elvégzendő feladat elodázásával. A halogatás általában nem egyszeri eset, hanem ismétlődő, szokás jellegű személyiségprobléma. Viszont nem halogatás az, ha valaki sok teendője miatt csúszik a határidőkkel, kénytelen állandóan újra rangsorolni teendőit. Ezt lehet átgondolatlanságnak, felelőtlen ígérgetésnek nevezni, de nem halogatásnak, mert ezekben az esetekben nem a szorongás elkerülése mozgatja a személyt.

Az ártatlannak tűnő problémák bosszúja

Tulajdonképpen halogatni könnyű. Az egyik leggyakoribb módját nevezhetjük a "kiálló szög" jelenségének. Valahol kiáll egy szög, inog egy korlát, kilóg a falból egy csupasz vezeték, gyanús egy anyajegy (de nem annyira), stb. Nem kerülne sokba beljebb verni, megerősíteni, leszigetelni, megnézetni, de a dolog nem látszik sürgetőnek, mert tegnap se, azelőtt se, ma sem okozott bajt, kis odafigyeléssel ki lehet kerülni. A dolog a természeténél fogva nem romlik látványosan, "megvárja" , hogy majd egyszer, ha lesz időnk rá, foglalkozzunk bele. Mindig van ezer sürgetőbb feladat, amit meg kell oldanunk. A mindennapi túlélésért folytatott küzdelemben a látszólag "türelmesen várakozó" megoldandó feladatok nem idegesítik annyira az embereket, hogy tegyenek ellene. Csakhogy ezek az apróságok, mivel túl sokáig elhanyagolják őket, előbb-utóbb időzített bombává válnak. Jön valaki, aki nem ismeri a kiálló szöget, és elszakad benne a drága ruhája, egy gyanútlan vendég nekitámaszkodik a rozoga korlátnak, egy kisgyerek érdeklődve megfogja a kilógó vezetéket, és az anyajegy egyszer csak már vérezni kezd.

A vérbeli halogató

A vérbeli halogatóban a feladat, vagy már annak csak a gondolata is olyan erős szorongást kelt, hogy mindenféle kellemetlen testi tünetei támadnak, ezért aztán nagy megkönnyebbülés számára úgy dönteni, hogy "na majd holnap, most már tényleg…". Másnap persze számos fontosabb teendő akad, hirtelen más kezdi érdekelni, nem alussza ki magát, fáj a feje, náthás lesz, zárva a könyvtár, nincs otthon megfelelő csavar. Természetesen vannak valódi kifogások és nehézségek, amik a végrehajtást nehezíthetik, de az igazi halogatónál ezek inkább csak ürügyek és rendszerben állnak össze. A feladat keltette szorongásnak sok oka lehet.

Önbizalomhiány: Fiatal koromban tervbe vettem, hogy művelt emberré fogok válni, és Joyce Ulyssesét is elolvasom. De ahelyett, hogy egyszerűen nekifogtam volna a sokak szerint a 20. század legjobb regényének olvasásához, először előtanulmányként elolvastam egy vaskos kötetet az Ulysses szimbolikájáról és rejtett rétegeiről. Ettől azonban inamba szállt a bátorságom, mert úgy éreztem, nekem olvasás közben majd mindezt fel is kéne fedeznem a regényben. Ma azt gondolom, mindenkinek joga van annyit megérteni egy regényből, amennyit tud. Az önbizalomhiányos halogató azt hiszi, eljön majd az az idő, amikor már birtokában lesznek azok a képességek, amelyek a feladat elvégzéséhez szükségesek. Csakhogy ez az idő sosem jön el, mert csak az élet múlik el, de nem az önértékelési problémák. A kihívások ritkán várnak meg minket: vagy el tudjuk fogadni, hogy csak a legjobb tudásunk szerint tudunk teljesíteni, de annál jobban nem, vagy örökre lemondhatunk a feladatról. Megoldás: mondjunk igent mindenre. Nyilván bizonyos határok között érvényes az a szabály, de sokszor vagyunk úgy, hogy kapásból igent mondanánk, de aztán addig spekulálunk a dolgon, míg elgyávulunk és végül nemet mondunk.

Felsüléstől való félelem: rokona az önbizalom hiányos kudarckerülésnek, de lényeges különbség benne az, hogy az illetőt mások negatív ítélete rettenti vissza a teljesítéstől. Erős megfelelni vágyást érző vagy nárcisztikus emberek problémája. Akinek túl fontos, mit gondolnak mások róla, az még gondolhatja azt is, hogy a maga módján talán még meg is tudná ő oldani a feladatot, de az biztos nem felelne meg mások elvárásának. Hozzá se mer fogni, vagy ha mégis, menetközben folyamatosan bizonytalanság és félelem gyötri, megfelelő lesz-e a munkája. Ez bénítólag hat, olyan, mintha árral szemben kéne úsznia, és gyakran le is rontja a végeredmény színvonalát. Hiszen miként legyen valaki szárnyaló, kreatív, könnyed, gyors, ha folyton azt érzi, nem lesz jó, amit csinál. A megoldás: fogadjuk el, hogy csak olyat tudunk csinálni, amire képesek vagyunk. Aztán az vagy tetszik másoknak, vagy nem. Egy kis önismerettel már azt is tudhatjuk magunkról, hogy ezt a vergődést teljesítményhelyzetekben gyakran előadjuk, aztán csodák-csodája, az elvégzett munkánk általában szokott felelni. És ha nem, az sem tragédia, mert tévedni emberi dolog.

A sértett halogató: A nárcisztikus személyiség leginkább attól retteg, hogy kiderül, ő "még sem tökéletes". Ezért aztán kerül minden olyan kihívást, amely önértékét veszélyeztetné. Ő az, aki legendákat tud mesélni arról, mi lehetett volna belőle, ha irigyei nem gáncsolják, ha valaki felkarolta volna őt, ha megértették volna az ő nagyszerűségét, stb. Ha csinál is valamit, nem adja ki a kezéből, mert még "nincs kész", "nem elég tökéletes". Terjeszti magáról, hogy két lábon járó zseni, s ezzel magának állít csapdát, mert utána nem tudja megugrani azt a magasságot, ahova feltette a lécet. Az ilyen embereket arról lehet megismerni, hogy folyton meghátrálnak, külön elbánást követelnek, feltételeket szabnak, s végül mégiscsak kifutnak a határidőből, vagy "nem voltak adottak" a feltételek. Ha valaki látta a Fischer-Szpasszkij 1972-es sakkvilágbajnoki párviadalról készült Gyalogáldozat c. filmet, az pontosan megértheti a különbséget a nárcisztikus ember és a zseni között. Fischer durva hibája miatt veszítette el az első meccset, s onnantól "hisztizett", lehetetlen feltételeket szabott - így próbál egy nárcisztikus ember úgy megfutamodni, hogy végül majd másokat hibáztathasson. De amikor végül teljesítették Fischer különc igényeit, 12 és ?-8 és ? megverte ellenfelét, bebizonyítva, hogy zseni. Megoldás: egy nárcisztikus ember persze sosem ismerné be, hogy ő nárcisztikus. Ő nem zseninek szeretné hinni magát, hanem ő zseni. De sok ember csak részlegesen nárcisztikus, és idővel hajlandó belátni, hogy sokkal többet ér egy reális teljesítmény, mint a soha meg nem valósult terv. Némi alázattal belátható, hogy a csodálatért tényleg csodás dolgokat kéne véghez vinni.

A perfekcionista: elvileg mindenki tudja, hogy nincs olyan, hogy tökéletes. De a perfekcionista, ha a munkájáról van szó, kényszeresen tör a tökéletes felé. Arra a gondolatra, hogy művén lehetne még mit javítani, heves szorongást érez, s ez ellen egyedül orvosság a további erőfeszítések. A perfekcionizmus hátterében gyakran kényszeres személyiség rejtőzik: az ilyen embert nem az érdekli, hogy mások mit szólnának a munkájához, hanem ő maga elégedetlen vele. Perfekcionizmushoz vezethet persze a kritikától való félelem is, ilyenkor a tökéletesség jelentené azt a pajzsot, amin nem üt át semmiféle kritika mérgezett nyila. Megoldás: mivel mindig reális viszonyok közt teljesítünk, mérlegelve a befektetett energia és idő és a cserébe elért nyereség viszonyát, könnyen belátható, hogy korlátozott idő alatt a legjobb, ami elérhető, az az "elég jó". A tökéletest le kell cserélni az "elég jó"-ra. Az "elég jó" kifejezi, hogy annyira jó, amennyire a körülmények és feltételek lehetővé tették. Aki kényszeres, annak be kell látnia, hogy őt nem a munka tárgyának minősége érdekli igazán, hanem nem tud elszakadni a munkától, nem tud befejezni dolgokat.

A túl nagy a feladat: felásni egy nagy kertet, felparkettázni egy nagy lakást, megírni egy szakdolgozatot, lefogyni 20 kilót, vagy kitartóan dolgozni egy távoli, olykor már-már elérhetetlennek tűnő célért, olyan feladatot jelenthet, amibe könnyen beletörik az ember bicskája. Nem azért, mert elvileg lehetetlen, hanem mert nehéz hinni benne, hogy lesz-e elég erőnk és tudásunk véghezvinni a feladatot. A gépiesebb munkákkal még könnyebb a helyzet, az ilyen munkákban csak az tűnik reménytelennek, hogy órák, napok telnek el úgy, mintha semmit nem haladtunk volna. De a bonyolultabb feladatoknál (szakdolgozat, tanulmány, könyv, komplex program írása) az is a nehézség, hogy gyakran felmerül a tudás- vagy készséghiány. Megoldás: Fontos, hogy ne függesszük tekintetünket a végső célra, mert az megrémít minket, hanem koncentráljunk a részcélokra. Minden nagy feladatot le lehet bontani sok kis feladatra, s a részfeladatokat már könnyebb teljesíteni.

A pokolba kívánt feladat: ha az ember alkalmazott, vagy diák, bizony sok olyan dolgot kell elvégeznie vagy megtanulnia, aminek vagy semmi értelmét nem látja, vagy még ráadásul végrehajthatatlannak vagy megtanulhatatlannak is tűnik. Ezekben az esetekben saját ellenállásunk a legnagyobb probléma. Ha halogatjuk a feladatot, egyre csak szorul a nyakunkon a hurok, mert egyre rövidebb az rendelkezésünkre álló idő, de ettől még nem úsztuk meg a munkát. Megoldás: mindennek lehet értelmet adni, ha másképp nem, akkor tekinthetjük a feladatot egyfajta próbatételnek, memóriagyakorlatnak, erőpróbának. De sokszor a feladat csak elsőre tűnik értelmetlennek, ha feladjuk az ellenállásunkat, sokszor megláthatjuk a dolog szépségét, rejtett értelmét, megérthetjük, mások mit élveznek ebben a dologban. A kulcs egyfajta alázat: nem lázadni kell a feladattal szemben, hanem behódolni neki.

Döntésképtelenség: Ha nem mondja meg senki, mi a jó, mit kéne csinálni, akkor bizony jó sokat lehet hezitálni azon, miért pont ezt, és ne azt csináljuk. Az emberek azért szeretik a kötelességeket, mert akkor nem nekik kell dönteni. Csak így az állandó elfoglaltságban elszalad az élet, s nem biztos, hogy azt csináltuk, amit szerettünk volna. Megoldás: ismétlődő döntésképtelenség esetén be kell látnunk, hogy az is döntés, ha nem döntünk, s többet ér, valamit csinálni, mint várni az isteni szikrára. Ugorjunk fejest az egyik lehetséges választásunkba!

Élethalogatás: Persze, a halogató igazi tragédiája, az, hogy látszólag szorongásmentesebben élhet, de eközben az értelmes élet lehetőségét halogatja el. Megoldás: az életben csak az eredmények számítanak, senki nem kíváncsi az önigazolásainkra.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre