Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Kiközösitősdi

Már a Teremtéstörténetünk is úgy kezdődik, hogy Ádámot és Évát az Úr kiűzte a Paradicsomból. A kiközösítés, száműzés mindig is az egyik legsúlyosabb büntetések közé tartozott és tartozik, legyen az a törzsből, az egyházból, a csoportból, a hazából való kiközösítés.

 

 

A primitív törzseknél tapasztalt voodoo halált Walter Cannon tette tudományos vizsgálat tárgyává. A voodoo halál akkor következik be, ha valamely törzstag megsértt egy tabut, s vagy ő maga szembesül ezzel, vagy megvádolják vele. A végeredmény ugyanaz; a tabusértő pár nap alatt meghal. A tabuk a törzsi életben szorosan kapcsolódnak a törzsi identitáshoz. Enni pl. egy totemállatból, amelytől mondjuk a törzs származtatja magát, az ősök meggyalázását jelenti. Elfogyasztani egy tabu helyen termett gyümölcsöt a hely szellemének megsértését jelenti és ez nagy veszedelmet jelent a törzsre nézve. De az átok is egyfajta kiközösítés, hiszen ártó szellemeket szabadítanak rá valakire. Sok törzsben úgy általában a nőket, más törzsekben csak a menstruáló nőket tekintik tisztátalannak; utóbbiakkal tilos az érintkezés. Az ilyen törzsekben, ha a férfi kapcsolatba lép egy nővel, utána rituálisan meg kell tisztulnia.

A fejlettebb társadalmakban a kiközösítésnek nemcsak egyéni, hanem intézményes formái is kialakultak. Az athéni társadalomban, ha elég sokan szavaztak arra, hogy valakit eltávolítsanak a városból, annak tíz évre száműzetésbe kellett vonulnia. Emlékezetes Szókratész története is, akit istentelenséggel vádoltak meg, s választhatott, hogy száműzetésbe megy vagy kiissza a méregpoharat. A kiközösítés oly lelki teher volt számára, hogy inkább vállalta a halált, semmint hogy elhagyja szeretett Athénját.

A későbbi korokban a kiközösítés egy formája volt az egyházi kiátkozás, amely igen súlyos büntetés volt; többé nem tekintették a társadalom részének, a kiátkozottat bárki bárhol megölhette. Ennek máshol és más formában történő folytatása volt az amerikai fejvadász intézmény. Elvileg bárkinek joga volt bűnözőt felkutatni és a hatóságoknak átadni. A jól ismert „Wanted” feliratú körözési plakátok tulajdonképpen az intézményesített kiközösítés eszközei voltak. A körözött emberek törvényen kívüliek voltak.

De kiközösítés volt a fertőző betegek karanténba helyezése, a leprások száműzése távoli szigetekre, vagy az un. Nagy Bezárás keretében a deviáns és elmeháborodott egyedek begyűjtése a nagy Sárga házakba. Ebből nőtt ki a mai pszichiátria, amely ma tudományos mázzal bevont intézményes kiközösítő. A börtönbe zárás, a közügyektől való eltiltás, a több országban bevezetett szokás, hogy a szexuális bűnelkövetők házára figyelmeztető táblát akasztanak ki, mind a kiközösítés valamilyen formája.

Mára messze eltávolodtunk a törzsközösségi társadalmaktól. A modern társadalmak megannyi szubkultúrából és csoportból állnak. A mindenkori társadalmak már nem is egyszerűen személyeket, hanem csoportokat, rétegeket, osztályokat közösítettek ki. A vallási üldözések, a pogromok, a náci antiszemitizmus, a faji megkülönböztetés vagy a ma Magyarországon megfigyelhető mesterségesen gerjesztett árokásás is kiközösítés: mindig van egy érzelmi eleme, amitől a másik mocskosnak, fertőzőnek, alávalóbbnak, eltaposhatónak, megsemmisíthetőnek bélyegződik.

A kiközösítés és a kiközösített

A kiközösítés a törzs, a csoport, a társadalom védekezése olyan egyedekkel szemben, akik a többség szerint sértik a kollektív értékeket. Az ősidőkben, amikor az ember még csak a törzsi nagy egész részeként létezhetett, a kiközösítést követő voodoo halál csak fizikai befejezése volt a lelki halálnak. A kiközösítés lényege, hogy az illetőhöz nem szólnak, nem, néznek rá, olybá veszik, mintha levegő volna. Ezt még ma is kevesen képesek tartósan eltűrni, de a primitív ember a szociális izolációban belehal a rettegésbe. De nem kell azt hinnünk, hogy ez már a múlté: az iskolai kiközösítések, szekálások, bántalmazások nem egyszer vezetnek gyermeköngyilkossághoz.

Miért fáj a kiközösítés?

A kiközösítést nem vesszük elég komolyan, pedig az egyik legkínzóbb közösségi élmény. Régen az életveszéllyel volt egyenlő, s nem véletlen, hogy a kiközösített ember nem egyszer fájdalmában gyilkossá vagy öngyilkossá válik.

Az ősidőkben rendkívüli jelentősége volt annak, hogy az egyént a többiek elfogadják-e vagy elutasítják. Az elfogadottság vagy elutasítottság nyilván két végállapot. Évmilliók során, már az ember előtti csoportban élő fajokban is kialakult annak a képessége, hogy az elutasítás vagy elfogadás legkisebb jeleit is észlelni tudják az állatok. Egy csimpánz nem akkor jön rá, hogy a hordavezér nem csípi őt, amikor az megharapja, hanem már jóval előbb megneszeli, és bocsánatkérő pózba vágja magát, hogy az erősebbet kiengesztelje. Ember esetében az elutasítás és elfogadás metakommunikatív és verbális jelzéseire külön mentális rendszer alakult ki, amit Mark Leary szociométernek nevezett el. Ez az agyunkban működő „műszer” folyamatosan pásztázza a környezetet és gyűjti az információkat arról, milyen mértékű az egyes emberek és a csoport felől áramló elfogadottság vagy elutasítottság. Mondhatnánk népszerűséget vagy kedveltséget is. Minden élőlény tulajdonképpen túlélésre és szaporodásra specializálódott biológiai „gép”. A népszerűség mértéke határozza meg, hogy a törzs tagja a törzs életében mennyire kedvezményezett, milyen sikeresen fog partnerhez vagy partnerekhez jutni. A sikeres vadászoknak több feleségük és több gyermekük van, azaz sikeresebben szaporodnak. A vonzó nőknek többen fognak ezzel-azzal kedveskedni, a csúnyák meg háttérbe szorulnak. Rengeteg előny származik abból, ha valaki népszerű, és sok hátránya van annak, aki kevésbé elfogadott. Az evolúció meglehetősen primitív eszközöket alakított ki arra, hogy az egyedeket irányítsa. Ami előnyös mondjuk egy embernek, az örömet okoz. Öröm az evés, a szex – és az elfogadottság. Ami öröm, arra törekszünk, azaz mindenki igyekszik növelni népszerűségét. Ami nekünk rossz, az pedig fájdalmat, szorongást eredményez. Az éhség, a biztonság hiánya, a betegség – és persze az elutasítottság fájdalommal jár. Azért, hogy ezeket az állapotokat igyekezzünk minél jobban elkerülni.

A kiközösítés vizsgálata

Solomon Asch az 1950-es évek elején végzett olyan kísérleteket, amelyben egy csoport tagjai vonalakat hasonlítottak össze. Amikor a csoportba bekerült egy új ember, azzal szembesült, hogy a többség ragaszkodik hozzá, hogy két eltérő hosszúságú vonal igenis azonos hosszúságú. Természetesen a beépített emberek állították ezt, és igen sok új csoporttag csatlakozott a nyilvánvaló tévedéshez attól való félelmében, hogy kilóg majd a csoportból. Egyedül maradni egy vitában sokaknak ijesztő élmény, mert ilyenkor kirekesztve érzik magukat.

Egy modern vizsgálatban kidolgoztak egy kísérleti elrendezést, melyben az agyi aktivitást is mérni lehet. A kísérleti személy figyel egy képernyőt, amelyen két fiktív figura és az ő általa irányított figura hármasban labdát dobálnak egymásnak. Mindenki kap labdát és továbbdobja valamelyik másiknak. Aztán módosítanak a programon, és a kísérleti személyt a két figura kezdi kihagyni a játékból, alig vagy egyáltalán nem dobnak neki labdát. Eközben mérik az agyi aktivitását, hogy megfigyeljék a kiközösítés hatását. E vizsgálatokból az derült ki, hogy az elutasítottság érzése ugyanazt az agyterületet aktiválja, mint a fizikai fájdalom, azaz az elutasítottságból eredő lelki fájdalom ugyanúgy fáj, mint egy ütés vagy szúrás. Nem véletlenek a nyelvünkben azok a fordulatok, hogy „szíven döfte” vagy letaglózta a lelki fájdalom.

A szociométer tudatosan nehezen befolyásolható. Amikor a kísérleti személyek teljesen tudatában voltak annak, hogy a kísérletvezető állította át a „labda-programot” úgy, hogy a kísérleti személy maradjon ki a játékból, akkor is ugyanolyan fájdalmat éreztek mellőzöttségükben. Hányszor érezzük magunkat így, amikor ismeretlen társaságban senki nem szól hozzánk. Valójában nem vagyunk kiközösítve, semmi szándékosság nincs abban, hogy nem szólítanak meg minket, mégis kutyául tudjuk érezni magunkat, ha ez sokáig megy. Szerencsére ilyenkor gyakran siet a magányos ember segítségére egy együtt érző lélek, aki nagyon is tudja, milyen érzés magányosan üldögélni egy társaság szélén.

A szociométer kalibrálása

Persze, nem mindenki egyformán érzékeny az elutasítottság vagy elfogadottság jelzéseire. A szociométerünk ugyanis életünk során kalibrálódik, azaz a műszer mérési érzékenységét a családi viszonyaink, családi helyzetünk, társas tapasztalataink, és nem utolsósorban személyiségünk hosszabb távon is meghatározzák. Korai tapasztalataink hatására esetleg túlságosan is érzékennyé válunk az elutasítás legkisebb jelzéseire is, olyannyira, hogy már a félreérthető kétértelmű jelzéseket is hajlamosabbak leszünk negatívan értelmezni. Van, aki persze az elfogadásra érzéketlen; túlságosan kishitű, nem hiszi, hogy szerethető, ezért még a nyilvánvaló elfogadást is gyanakvással vagy értetlenséggel kezeli. Mások meg egyenesen analfabéták az elutasítás észlelésében, mások már régen ezer jelét adták, hogy álljon le, de ő csak vidáman szórakoztatja a többieket.

Mivel a szociométer működése tudatosan nehezen befolyásolható, ezért a „gyári beállítást” elég nehéz módosítani. A szociométerünknek van egy spontán működése is, ami valahogy úgy valósul meg, hogy folyamatosan feltevésünk van arról, mennyire vagyunk elfogadottak. Ezt szoktuk önértékelésnek nevezni. Vagyis a fejünkben van egy képzeletbeli tömeg, és ők valamilyennek látnak minket, mi meg elhisszük nekik.

A kiközösítés következményei

A kiközösített ember magányosnak, értéktelennek, elutasítottnak érzi magát. Ez olyan fájdalmas érzés, hogy nem egyszer vezet öngyilkossági kísérlethez vagy öngyilkossághoz is. Az amerikai iskolai lövöldözések esetében nem egyszer sikerült bizonyítani, hogy a társai és tanárai ellen fegyvert ragadó diák úgy érezte, semmibe veszik. Egy ilyen eset utólagos kivizsgálásakor kiderült, hogy a fiatal mellett ülők még a nevét sem tudták. Az amerikai különleges alakulatnál az első afroamerikai közlegényt társai azzal büntettek, hogy éveken át nem szóltak hozzá. A férfi hatalmas lelkierővel mégis végigcsinálta a kiképzést, mert meg akarta mutatni, hogy egyenjogú állampolgár ő is.

Az önértékelés fajtái

Létezik egy implicit, azaz rejtett önértékelés. Ez igazán nehezen hozzáférhető, leginkább csak a kritikus helyzetekben mutatott viselkedésünkben ismerhetjük fel. Ez még akkor alakul ki, amikor beszélni sem tudunk. Mivel nincs verbális emlékünk róla, ezért nem férhető hozzá későbbi életükben sem. És van az explicit önértékelés, amit szavakban is jól meg tudunk fogalmazni. A két önértékelés természetesen egybe is vághat, de szöges ellentétben is lehet egymással. Mindenesetre nem árt tudni, hogy ebben az értelemben két szociométerünk is van, s ezek nem mindig egy irányba dolgoznak bennünk.

A legjobb ötlet volna minél kevesebbet hagyatkozzunk rájuk. A szociométer ugyanis kőkori találmány, ma már csak félrevezet bennünket. Elhisszük neki, hogy kiközösíthetők vagyunk. Pedig mindig van másik iskola, másik társaság, másik munkahely, másik csoport, ahol minket is szívesen látnak.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre