Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Sayer Ji:
A pajzsmirigyrák járványos terjedéséért nem a rák, hanem a félreinformáltság a felelős

Fordította:Czárán Judit

Forrás: Sayer Ji: Thyroid Cancer Epidemic Caused by Misinformation, Not Cancer

Tudta Ön, hogy a legtöbb pajzsmirigyrák diagnózis téves? És hogy az esetek túlnyomó többségében ezt a téves diagnózist "kezelés" követi, amelynek során az illetőnek eltávolítják az egész pajzsmirigyét, majd sugárterápiát és élethosszig tartó hormonkezelést kap?

 

 

Egy rákdiagnózis mindig traumatizáló hatású, és mivel a hagyományosan elfogadott nézet szerint a szűrés során felfedezett, korai stádiumban levő tumor kezelés nélkül egészen biztosan tovább nő, és végül a beteg halálához vezet, a diagnózis komoly lelki sérülést okoz az érintettnek, amely káros fiziológiai következményekkel is járhat, vagyis már önmagában árt a betegnek, és csökkenti az esélyét, hogy a kezelés hatására meggyógyuljon.

Ez probléma még sokkal egyértelműbb, ha túldiagnosztizálás esete áll fenn, mikor is a páciens betegségét tévesen potenciálisan halálosnak bélyegzik, holott ha a kérdéses elváltozással vagy tumorral nem csinálnának semmit, akkor az az illető egész életében nem okozna panaszt vagy tüneteket, vagy ha okozna is tüneteket, azok nem rontanák jelentősen az életminőségét, és főleg nem vezetnének idő előtti halálához. Nem beszélve arról, hogy a korai stádiumban felismert “rákok” esetében az alkalmazott hagyományos agresszív kezelési módok egészségügyi kockázatai sokszor bőven felülmúlják a kezelt betegség kockázatait.

A rákdiagnózis által okozott nagyon is valóságos trauma nem kizárólag elméleti szempontból aggályos. A New England Journal of Medicine című folyóiratban nemrég megjelent egy tanulmány, melynek szerzői több mint 6 millió 30 éven felüli svéd 1991 és 2006 közötti adatait dolgozták fel. A cikkből az derül ki, hogy egy pozitív rákdiagnózis a 16-szorosára növeli az öngyilkosság és 26,9-szeresére valamilyen szívbetegségben való elhalálozás kockázatát a diagnózist követő egy héten belül. És mindez erős korrelációt mutatott a prognózissal: vagyis minél súlyosabb és minél nehezebben kezelhető betegségről volt szó, annál magasabb volt az öngyilkosságból vagy szívbetegségből fakadó halálozás aránya (pl. az agydaganatnál a legmagasabb). Ami elég megdöbbentő, különös tekintettel arra, hogy egy hamis diagnózisnak vagy egy túldiagnosztizálásnak ugyanilyen végzetes következményei lehetnek. Ami felveti az egészségügyi ellátórendszer felelősségét, amely akár súlyos károkat is okozhat azzal, hogy erőlteti a szűrőprogramokon való részvételt olyan, amúgy tünetmentes és egészséges emberek számára, akik nincsenek tisztában az efféle “megelőző” intézkedések valóságos kockázataival.

Pedig a diagnózis okozta trauma és a fokozott halálozási kockázat közti összefüggésre van logikus magyarázat. Ma már tudjuk, hogy a stressz által kiváltott fokozott adrenalin-termelés illetve az arra adott akut stressz-válasz aktivizálhat bizonyos genetikai folyamatokat a ráksejteken belül, amelyek ellenállóbbá teszik őket a kezelésekkel szemben.[1] Előfordulhat ugyanis, hogy a stressz okozta kortizolszint növekedés csökkenti a rákkal szembeni immunfelügyelet hatékony működését, vagyis itt nem valami misztikus test-lélek összefüggésről van szó, hanem arról, hogy a placebo/nocebo tényezők, amelyek a klinikai interakciók rituáléinak és az orvos beteg-kapcsolatnak a látens szimbolizmusával és jelzéseivel függnek össze, olyan valóságos fiziológiai folyamatokat indíthatnak el, melyeknek egészségkárosító hatásait ma már molekuláris szinten is le tudjuk írni.

A mellrák túldiagnosztizálásával kapcsolatos problémákat korábban már részletesen megvizsgáltuk, és ennek során megírtuk, hogy az elmúlt 30 évben 1,3 millió amerikai nő vált túldiagnosztizálás áldozatává, köszönhetően a mellrákszűrésekkel kapcsolatos félretájékoztatásnak. Ezeknek a nőknek, akiknek nagy részét in situ duktális emlőkarcinómával ( DCIS, azaz a tejcsatornában jelentkező rákos sejtek), vagyis egy alapjában véve jóindulatú tumorral diagnosztizáltak, szükségtelenül eltávolították a mellét vagy annak egy részét, sugárkezelésnek és/vagy kemoterápiának vetették alá őket, nem egyszer súlyos lelki, pénzügyi és egészségügyi válságba taszítva őket. Sokan Stockholm-szindróma-szerű állapotba kerültek (amikor is az áldozat azonosul az agresszorral), és „gyógyulási folyamatuk” részeként maguk is részt vesznek a rákiparnak a szükségtelen szűrésekért és kezelésekért folytatott kampányában, és anélkül, hogy tudatában lennének saját traumájuk valódi okának, maguk is hozzájárulnak sorstársaik megnyomorításához, és mindezt úgy, hogy közben meg vannak győződve róla, hogy tevékenységükkel életeket mentenek.

A pajzsmirigyrák-járványért is az egészségügy a felelős

A pajzsmirigyrák szintén olyan járványszerűen terjedő betegség, amelyért ez az elképesztő túldiagnosztizálási és túlkezelési gyakorlat a felelős. Az American Journal of Clinical Pathology című folyóiratban nemrég megjelent egy cikk “Pajzsmirigyrák – rendszerszerű túldiagnosztizálás és halálozási arány” címmel, amelyből kiderül, hogy 1975 és 1999 között a pajzsmirigyrák nem-végzetes fajtájának (különösen a papilláris karcinómának) az előfordulása drámaian megnőtt, anélkül, hogy ezzel egyidejűleg csökkent volna a végzetes típusok előfordulásának aránya, ahogy ennek történnie kellett volna – ami a túldiagnosztizálás klasszikus tünete. Más szóval, ha a pajzsmirigyrák szűrések olyan korai stádiumban levő rákokat szűrnének ki, amelyek később halálossá válnának, akkor a statisztika azt mutatná, hogy a korai stádiumban levő pajzsmirigyrákok növekvő számban történő felismerésével és kezelésével párhuzamosan csökken az előrehaladott és végzetes kimenetelű pajzsmirigyrákok előfordulási aránya. Az, hogy ilyen összefüggés nem figyelhető meg, egyértelműen mutatja, hogy hasonlóan a korai stádiumban felismert „mellrákhoz”, itt sem a pajzsmirigyrák járványos terjedésével, hanem pajzsmirigyrák-diagnózis járványos terjedésével állunk szemben, és ennek a járványnak rengeteg áldozata van, akiket éppen az orvosi „kezelésekkel” nyomorítanak meg.

A szerzők tanulmányukban azt írják, hogy „vizsgálatunk eredményei igazolják a feltételezést, miszerint sok pajzsmirigyrák is azon nem halálos tumorok típusába tartozik, amelyeknél nagyon gyakori a túldiagnosztizálás.”

A problémára jól rávilágít az Amerikai Rákellenes Intézet (National Cancer Institute, U.S.) 1975 és 2011 közötti időszakra vonatkozó pajzsmirigyrák diagnózissal és halálozással kapcsolatos statisztikája. Az alábbi grafikonon az látható, hogy az új pajzsmirigyrákos esetek száma 2002 és 2011 között évente átlagosan 5,5%-kal nőtt, miközben a halálozási arány csak 0,9%-kal nőtt a 2001 és 2010 közötti periódusban. Az ember azt várná, hogy a tendencia ennek pontosan az ellenkezője, már amennyiben a korai stádiumban felismert és kezelt eseteknél valóban rákról volt szó.

 

Még nagyobb a kognitív disszonancia a látszólag sikeres, 5-éven túli túléléssel kapcsolatban. Eszerint a 2004 és 2010 között a diagnosztizált betegek 97,8%-a 5 évvel a kezelés után is életben volt, hamisan azt sugallva, mintha ez a túldiagnosztizálásnak illetve túlkezelésnek volna köszönhető. Ám ha a betegek közül valaki a 6. év végén meghal a felesleges kezelés “mellékhatásai” következtében, akkor ezt a bevett gyakorlat szerint már egy másik betegségnek tekintik, ami megint csak azt az illúziót kelti, hogy nem történt orvosok által okozott egészségkárosítás, viszont az alkalmazott szűrés és kezelés sikeres volt.

 

A probléma alapjában véve az, hogy a pajzsmirigy göbös elváltozásait tévesen halálos rákbetegségnek tekintik. A Future Oncology című folyóiratban “Lassan növő göbös elváltozások: mit tehetünk a lassú lefolyású szemölcsös pajzsmirigyrák túldiagnosztizálása és túlkezelése ellen” címmel megjelent okos vezércikk kulcsmondata a következő:

“A [kis méretű göbös tumorok] gyors terjedése egyetlen új kockázati tényezőre vezethető vissza, ez pedig a diagnosztikus képalkotó eljárások használatának egyre szélesebb körben való elterjedése”

A cikk megállapítja, hogy “bár a világon egyre több a pajzsmirigyrákos beteg, a pajzsmirigyrák halálozás nem nő”, ami azzal magyarázható, hogy “ezeknél a rákoknál az esetek többségében apró göbös elváltozásokról, a pajzsmirigyrák leglassúbb lefolyású változatáról van szó, amelynél a halálozási ráta 20 évvel a sebészeti beavatkozást követően sem éri el az 1%-ot.” A cikk szerzője azt is állítja, hogy “a patológusok bárkinek a pajzsmirigyében találnának apró, illetve mikroszkopikus méretű pajzsmirigyrákot, ha azt milliméter vastagságú darabokra vagdosnák fel”

Ami más szavakkal azt jelenti, hogy ezt a betegséget jóindulatúnak kellene tekinteni.

“A megfigyelések szerint a kezelés nem állítja meg az apró göbös elváltozások lassú növekedését, de azok nem képeznek áttétet és nem vezetnek a beteg halálához. Tekintettel az apró szemölcsös pajzsmirigyrák rendkívül jó prognózisára, valószínűleg célszerű lenne azt ugyanúgy kezelni, ahogy a szakemberek ezt már a mell in situ duktális emlőkarcinómája esetében is javasolták, vagyis úgy kellene tekinteni rájuk, mint lassan növő szemölcsös elváltozásokra (PLICs)”.

A szemölcsös pajzsmirigy elváltozás (“pajzsmirigyrák”) lassú lefolyása ellenére az orvosi protokoll ilyenkor is a pajzsmirigy teljes eltávolítását írja elő, amit sokszor indokolatlan (és amúgy rákkeltő hatású) sugárkezelés követ, valamint élethosszig tartó szintetikus pajzsmirigyhormon-pótlók szedése, ami növeli a tüdőrák kialakulásának a kockázatát.

A javaslat, miszerint sok szűréssel kimutatható rákos elváltozást, például a mellrák, a prosztatarák, a tüdőrák és a pajzsmirigyrák bizonyos fajtáit, át kellene sorolni a jóindulatú illetve nagyon kevés problémát okozó elváltozások körébe, a tavalyi évben erős támogatást kapott egy, az Amerikai Rákellenes Intézet által a témában készíttetett szakértői tanulmány megjelenésével, amelyről korábbi "Az Amerikai Rákellenes Intézet szakértői bizottsága szerint is milliókat kezelnek rákkal, akik valójában nem is rákosak” című cikkünkben már beszámoltunk. Ám ez az információ valahogy nem jut el elég gyorsan az egészségügy frontvonalában dolgozó orvosokhoz. Holott a rák legyőzéséért folytatott 40 éve tartó háború ugyanannyi káros mellékhatással járt, és ugyanannyi emberi szenvedést okozott, mint bármilyen világméretű katonai konfliktus, és ezek a szó szoros értelmében a diagnosztikával valamint azokkal a beavatkozásokkal függnek össze, amelyek az ember által valaha feltalált legkegyetlenebb és leggyilkosabb fegyverek használatához köthetők, nevezetesen a radioizotópiához (sugárkezelés) és a vegyi fegyverekhez (kemoterápia).

A pajzsmirigyrák túldiagnosztizálásáról szóló vezércikk azt sugallja, hogy az egyik módszer, amivel ezt a hamis járványt meg lehetne fékezni, a túlvizsgálás csökkentése. “Túlvizsgáláson itt azt értjük, mikor a diagnosztikus célból elvégzett vizsgálat nagy valószínűséggel nem hoz nettó hasznot a betegnek”. Ennek általános implikációi egyértelműek. A modern diagnosztikai eljárásokkal nyert információkat gyakran félreértelmezik, illetve sok esetben szándékosan visszaélnek velük, hogy a gyógyászati iparnak kedvezzenek, amelynek az az érdeke, hogy mind a méregdrága műszaki berendezésekből, mind pedig a nagyon jövedelmező kezelésekből és utókezelésekből minél többet adjon el.

Nyilvánvaló, hogy a rákra általában is sokkal differenciáltabban kellene tekintenünk annak érdekében, hogy megelőzzük a túldiagnosztizálással és túlkezeléssel összefüggő tömeges károkozást. A nagybetűs “Rák” ugyanis nem létezik, ez a betegség nem valami monolitikus egység, nem leküzdhetetlen, halált hozó isteni csapás, bár kétségtelenül vannak agresszív formái, amelyek ellenállnak a legtöbb kezelésnek, ám ezek jóval ritkábbak, mint a jéghegy alját képező nem-halálos típusok, amelyek némelyikét akár megfelelő táplálkozással, alternatív terápiákkal, méregtelenítéssel, akupunktúrával, meditációval, relaxációval, hagyományos gyógynövényekkel, illetve a szervezet saját immunrendszerének erősítésével is lehet kezelni. Az ún. rákmegelőző állapotok bizonyos eseteiben, amilyen például a HPV-fertőzés, az odafigyelés is elég, mert a betegség sokszor mindenféle beavatkozás nélkül visszafejlődik. A Lancet Oncology egyik tanulmánya szerint még a mellrák úgynevezett invazív típusainak esetében is előfordul, hogy a szervezet maga leküzdi a daganatot. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ironikus módon a hagyományos rákdiagnosztikai és rákkezelési eljárások maguk szinte kivétel nélkül mind rákkeltőek – tehát ezt is mérlegelni kell, mielőtt elmegyünk egy szűrésre vagy elkezdünk egy kezelést.

Önök meglepőnek találják, amit itt elmondtam? Pedig talán nem is annyira az, ha belegondolunk, hogy a rák tekinthető akár egyfajta adaptív válasznak is a szervezeten belüli radikálisan megváltozott környezeti viszonyokra, amilyenek például a fertőzések, a helytelen táplálkozás, a mérgeknek való kitettség, és még egy sor más, a posztindusztriális társadalmakra jellemző káros táplálkozási, környezeti és életmódbeli szokás. A rákmegelőzésben az első lépés az kellene legyen, hogy nem tesszük ki magunkat feleslegesen mindenféle orvosi berendezések és kezelések toxikus hatásainak, és nem eleve úgy tekintünk a testünkre, mint időzített rákbombára, hanem mint csodálatos öngyógyító meta-organizmusra, amely magától is képes elpusztítani a beteg sejteket, ha megadjuk neki, amire szüksége van: a jó minőségű táplálékot, a tiszta vizet és a tiszta levegőt, valamint igyekszünk megteremteni magunkban a test és a lélek harmóniáját.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

1. Research: Some Cancer Diagnoses Kill Quicker Than The Cancer, GreenMedInfo.com, April 2012