Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A sikerről

Ki ne vágyna sikeresnek lenni? Mindenki. De ki az, aki hajlandó ezért meg is dolgozni? Kevesen.

 

 

A "siker" története

A régi korokban az ember nem sikeressé vált, hanem sikeresnek született. A siker születési előjog volt. A polgári forradalommal vált uralkodó eszmévé a szabadság és az egyenlőség. Azaz megnyílt a felemelkedés lehetősége bárki előtt, többé már nem számítottak az osztályhatárok. Ahogy Napóleon mondta, minden katona tarsolyában hordja a marsallbotot. A kapitalizmussal született meg a boldogság új fogalma, a happy, ami a happiness szóból származott, s eredetileg szerencsét, véletlent jelentett. Az újfajta boldogság tehát az élet szerencsés fordulata. Míg a régi korok emberének, vagy az ősi életformához még közelebb álló keleti embernek két szava volt a boldogságra, az egyik a kemény munkával elért siker, a másik a szerencsés véletlen hozta boldogságot jelentette. Mára csak körülírni tudjuk a kiérdemelt sikert, mert a modern nyelvekből eltűntek azok a szavak, amelyek magukban hordozták a boldogság és siker elérésnek módját. Ma az átlagember szemében egyként sikeres az is, akit - mint Woody Allen Rómának szeretettel c. filmjének egyik kisember hősét- a média váratlanul és érdemtelenül felkap, vagy aki évtizedekig végzett fáradhatatlan kutató munkájáért végül Nobel díjat kap. Az új társadalomfilozófia leegyszerűsítve úgy hangzik: mindenkinek jár a siker. Külön iparágak jöttek létre arra, hogy kiszolgálják azon szülők igényeit, akik csemetéjükből elszántan sikeres embert kívánnak faragni. Ez tipikusan a siker félreismert receptje, mert nem a személyiségben rejlő képességek kibontakoztatását tekinti nevelési feladatnak, hanem a szülők az előre kiszemelt cél felé hajszolják gyereküket. A szülői szándék néha szerencsésen találkozik a gyermek képességeivel, de tömegesen kudarchoz szokott vezetni.

A siker szó mára ambivalens fogalommá vált. A boldog békeidőkben, amikor az emberek még naivul hittek abban, hogy a jó és az igaz győzedelmeskedik, a sikert úgy tekintették, hogy az a tehetség, a szorgalom és az áldozatos munka gyümölcse. A sikeres emberek iránti tisztelet és rajongás annak a kornak volt jellemzője, amelyben az emberek még méltósággal vették tudomásul társadalmi helyzetüket és korlátozott képességeiket, amely meghatározta, mi lehet belőlük. Ha valakinek mégis sikerült kitörnie, arra úgy tekintettek, hogy megküzdött érte, hát megérdemli. Akkor még a világ nem tobzódott az individualizmusban, nem akart mindenki gyorsan és olcsón sikeres lenni. A dühödt felemelkedési vágyat a kapitalizmus szülte.

Az újkori individualizmus hatására a gyerekek arról álmodoztak, hogy nagy felfedezők, hódítók, híres politikusok lesznek, majd közeledve a mához, az álmok egyre silányultak. Már vonzó volt a futballista vagy a táncdalénekes karrier, később ez lefokozódott a bármi áron való ismertségre vagy gazdagságra. Régen az emberek kinőtték az álmaikat, és boldogan élték a nekik jutó egyszerű életet, ma sokan bukott embernek gondolják magukat, csak azért, mert nem kapták meg azt, ami szerintük mindenkinek jár. Az individualizmus nárcizmusra nevel, a nárcizmus közfigyelemre és ünneplésre vágyik.

A valódi siker

Én klasszikus álmokon nevelkedtem, arról álmodoztam, hogy tudós leszek, és nagy hatással volt rám Faraday élete. Nem csak a kémia iránt érzett vonzalmam miatt, hanem mert Faraday is szegény családba született. Fiatalon könyvkötőinasnak adták egy könyvkötőhöz, aki nem csak kötötte, de árulta is a könyveket. Talán ez lett Faraday szerencséje. Mert olvasni kezdte az árusított könyveket, és beleszeretett a tudományba. Megint egy párhuzam, egész gyermekkoromat végigolvastam. Faltam a tudományos könyveket, környezetemnek már herótja volt a lelkes előadásaimtól. Faraday húsz évesen ismeretterjesztő kémiai előadásokra kezdett járni, majd egy kis szerencse folytán a kor nagy kémikusának, Davynek lehetett az asszisztense. Ambíció, alázat és tehetség tette őt kora elismert természettudósává. De miért is szúrtam be az "alázat" szót az "ambíció" és a "tehetség" közé?

A siker útján szerintem az alázat az egyik legfontosabb tulajdonság. Alázat a körülmények hatalmával szemben, azaz tűrni a balsorsot és a nehézségeket a rendkívüli dolgok érdekében. Alázattal tűrni a szenvedést, mert csak így lehet nagy dolgokat alkotni és megérteni. Míg más gyerekek szabadidejükben játszottak, Faraday mohón bújta a könyveket. Amikor felszabadult inaséveiből, nem a kávéházakban múlatta az időt, hanem kémiai előadásokra járt. S nem csak üldögélt az előadásokon, hanem 300 oldalas jegyzetet készített, amit később elküldött Davynek, s így lett aztán a Mester asszisztense. Asszisztensként Davy európai útján sok megaláztatást kellett elviselnie, mert lakájként kezelték és lakáji feladatokat kellett ellásson. De Faraday tűrt, mert hajtotta a megismerésvágy. Hogy mennyire nem érdekelte a mai értelemben vett siker, azt mutatja, hogy kétszer utasította vissza a Királyi Akadémia elnöki székét, egyszer pedig a lovaggá ütést.

Másik kedvenc példám Van Gogh, aki hosszú útkeresés után jutott el a festéshez, s tűrve a folytonos nyomort, megaláztatást és betegséget, a siker minden kézzelfogható eredménye nélkül csak ontotta képeit. Mai értelemben nem volt sikeres, hiszen csak nyomorúságos halála után értékelődtek fel képei. De talán példája még jobban megvilágítja az igazi siker valódi természetét.

A siker az, ha az ember megvalósíthatja a benne rejlő lehetőségeket. Az elismertség és sztárolás gyakran csak mellékterméke egy tevékeny életnek. Sok sikeres ember hal meg ismeretlenségben, de boldogan. Mert megvalósította az ő személyes küldetését. Sokaknak azonban a siker egyetlen mércéje az ismertség és a népszerűség. Ők azok, akik boldogtalanul és elfeledve halnak meg, nem ritkán gyógyszer vagy kábítószer túladagolásban.

Az igazi siker mindig mellékes

Vajon Ghandi vagy Teréz anya akartak-e sikeresek és híresek lenni? Nem, csak tették a dolgukat, függetlenül attól, a világ mit gondolt róluk. Teréz anya 40 éves volt, amikor megkezdte szegényeket segítő munkáját. Azt megelőzően 18 éven át egy szerzetesi iskolában tanított Indiában, aztán egy útja során szembesült a nyomorral, s akkor ébredt rá hivatására. Nagyon sok sikeres ember mellékesen vált azzá, így aztán sokuknál "későn érett meg a siker". Az ilyen emberek számára a siker csupán egyfajta elismerése annak, hogy jó dolgot művelnek, a társadalom értékeli tevékenységüket. De az ilyen emberek nem keresték a sikert, csupán élték az életüket, keresték életük értelmét, azaz azt az életet, amelyben kiélhetik belső törekvéseiket. S ha szembejött a nagy lehetőség, nem tértek ki előle, hanem merték vállalni a változásokkal járó kockázatokat. Az ilyen élet elégedettséget biztos nyújt, a siker meg olykor még kifejezetten terhes is.

Aki viszont a sikert önmagában tekinti céljának, az azt latolgatja, mit kell tennie a sikerért. Van, aki a szépségét kamatoztatja, van, aki botrányaival válik ismertté, van, akit a hatalom igéz meg, megint más a bűnözést választja a felemelkedés eszközének. Ez az út nem kibontakoztat, hanem elsivárít, hiszen az ilyen emberek kívülről irányítottakká válnak, csak azt lesik, mit kéne tenniük, hogy reflektorfényben maradhassanak.

A későn virágzók

A múltkor a társaság kedvéért megnéztem egy közepesnek is alig nevezhető vígjátékot, amely egy kiégett, hanyatló pályájú forgatókönyvíró hányattatásairól szólt. Valahol a film közepén a főhős megvásárolta a kampusz könyvesboltjában a "Late bloomers" c. könyvet. E ponton felvillanyozódtam, gyorsan felírtam a könyv címét, és amint hazaértem megrendeltem. Kik is azok a későn virágzók? Azokat szokás így nevezni, akik sokáig keresik önmagukat, s mire rátalálnak arra, ami kifejezi őket, egy kicsit eljárt felettük az idő. Ők azok, akik nem a sikert, hanem a saját útjukat keresik. Mindig is értékes emberek voltak, csak a világ sokáig észre sem vette őket. És ők azok, akik azt se bánták volna, ha soha nem "fedezik" fel őket. Mert nem híresek akartak lenni, hanem követték életük titkos logikáját, vagy csak meg akartak oldani egy útjukba került problémát.

Nekem az egyik legtanulságosabb történet Margaret Rudkiné. Azért is, mert példája azt mutatja, nem kell a sikerhez valami rendkívüli képesség és körülmény, csak fel kell venni a kesztyűt, amit az élet elénk dob. Egyszerű banktisztviselő volt, 1919-ben 26 évesen megházasodott, és szült három gyermeket. A legkisebbről azonban kiderült, hogy asztmás, és többek közt nem ehetett kenyeret a benne található adalékanyagok miatt. Rudkinék ezért vidékre költöztek, és Margaret a fejébe vette, hogy kikísérletez egy olyan kenyeret, amelyet fia mégis csak fogyaszthat. Öt nap alatt kikísérletezte az első teljes kiőrlésű kenyerét, ami már nem váltott ki fulladást fiánál. Margaret megmutatta kenyerét a helyi orvosnak, aki rögtön rendelt belőle páciensei számára. Margaret hamarosan már árulta a kenyerét a közeli kisvárosban, és három éven belül egy hatalmas pékséget nyitottak, amely heti 50 ezer kenyeret sütött. Később kenyérgyárát eladta 28 millió dollárért egy nagy cégnek, amelynek aztán ő lett az igazgató. Mondhatnánk, a siker ott van minden háziasszony sütőjében is.

A siker titka

Nem tudom a biztos képletet, csak amit én leszűrtem saját és mások életéből. Szinte mindenkiben rejlik valami eredeti tudás vagy tehetség, csak a legtöbb ember azt nem tekinti értéknek. Ezért nem fektet energiát abba, hogy kibontakoztassa, és ha hirtelen szembe jön egy lehetőség, vagy észre sem veszi, vagy megszállja a kishitűség. A siker első stációja az, amikor valaki elszántan követni kezdi álmát. Kandinszkij sikeres jogászprofesszor volt, mikor egy kiállításon meglátta Calude Monet "Szénakazlak, a nyár végén Gyvernyben" c. képét, és hirtelen úgy döntött, festő lesz. E ponton semmi nem garantálja a sikert, ez benne a kockázat. A második szakasz, amikor valaki felismeri és megragadja a szembe jövő lehetőséget. Mindennapos, de sordöntő fordulat, amikor valakinek hirtelen választania kell: vagy éli tovább nyugodt, de unalmas életét, vagy fejest ugrik valamibe, amit még sosem csinált. Ezen a ponton meghatározó a bátorság és az önmagunkba vetett hit, s sokan kishitűségükben fordítanak hátat a sikernek. A harmadik fázis, amikor valaki képes a sikerhez vezető hídfőállását megvédeni és kiterjeszteni. Ebben a szakaszban ki szokott derülni, vajon az emberben, akit megtalált a szerencse, rejlik-e több is, mint egyszeri nagy teljesítmény.

Egyszer megismertem egy, az életét reménytelennek látó nőt. Arra panaszkodott, hogy nem vitte semmire az életben. Mivel jól tudott angolul, azt mondtam neki: Én fordítanék a maga helyében. Sokáig nem vette ezt komolyan, aztán mégiscsak nekilátott. A fordítását kiadták, és siker lett. Sok évvel később összefutottam vele. Na, hogy megy a fordítás? Kiderült, fordított még néhány könyvet, aztán abbahagyta, és visszatért szürke életébe. Pedig a következő ötletem az lett volna, miért nem indít el egy kiadót?

Nem elég a tehetség, nem elég a nagy lehetőség. A tehetség csak nyersanyag, az élet kínálja fel, milyen formába öntsük, hogyan kamatoztassuk. De ha nincs szenvedély és kitartás, akkor az ember visszasüpped oda, ahonnan jött. Ők a tiszavirág életűek.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre