Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A tudományos gátlások is alkoholban oldódnak

Az alkohol, mondjuk a vörösbor 'védőhatásait' igazolni népszerű, ezért kifizető dolog. Hogy kicsit ellentmond a józan észnek és nagyon szembemegy a tényekkel, kit zavar ez, ha a kutatással és a belőle született hírrel címlapra lehet kerülni. A 'címlap tudósok' utána zsinórban nyerik majd a pályázati pénzeket. Hazudni a tudományban is jó üzlet.

 

 

A tudománnyal szemben növekvő szkepszisemen meditálva arra jöttem rá, hogy az embert eléggé meghatározza a gyerekkora. Én ugyanis imádtam a feltalálók és híres tudósok életrajzait. Legalábbis, ahogy életrajzíróik ábrázolták őket. Mindet a konok igazságkeresés vágya fűtötte, keresztülgázoltak koruk gáncsoskodásain és értetlenségén, olykor nyomorogtak, de küzdöttek, mert hittek igazukban. Na, most ez az egész mese? Ifjúságot lelkesítő maszlag? Lehet, hogy Galilei az inkvizíció besúgója volt, Einstein pedig ellopta felesége elméletét? Mindez még bizonyításra vár. De tudjuk, hogy nem Paul Broca fedezte fel az agyban a beszédközpontot, csak ő lett híres róla, tudjuk, hogy a pszichoanalízist Breuer találta ki, de Freud "szabadalmaztatta", tudjuk, hogy Elisha Gray is feltalálta a telefont, de pár órával később adta be a szabadalmát, tudjuk, hogy Fleming nem ismerte fel, hogy a penicillin mire jó. Szóval tudjuk, hogy a tudomány hősei mellől sok mindent és sok mindenkit ki kell retusálni, hogy elég megható mese kerekedjék belőle. De úgy tűnik, a mese hatott korunk kutatóira is, mert a világon sok millió kutató ügyködik folyamatosan azon, hogy hol kicsi, hol elképesztő nagy csalásokkal mondjon valami olyat, amitől híres lesz. A közvélemény csak a nagyobb botrányokról értesül. Mint pl. hogy 2002-ben Jan Hendrik Schön fizikus már majdhogy nem Nobel díjat kapott, mikor kiderült, hogy minden felfedezése és cikke hazugság. Ugyanígy járt Woo-Suk Hwang, akinek briliáns klónozási eredményeiről derült ki 2005-ben, hogy "meghaladta korát" és kicsit előbb közölt le olyan eredményeket, amelyek még csak tervezett elérni. Egy-egy ilyen híradás után az emberek csak csóválják a fejüket, hogy micsoda elvetemült gazemberek ezek. De bár így lenne, bárcsak a "magányos merénylő" megnyugtató teóriájával hajthatnánk le fejünket esténként. Az igazság az, hogy a rendszerszintű, beépített csalás - bár őrültebben hangzik - de igazabb. Most nem a gyógyszeripar mesterkedéseire gondolok, amely a még őrültebben hangzó összeesküvés elméletet igazolja. Hanem arra, mi az korunkban, amely egymástól elszigetelt kutatókat arra vesz rá, hogy egybehangzóan csaljanak. Egy nemrég készült amerikai felmérés szerint minden harmadik kutató vallotta be névtelenül, hogy eredményei közölhetősége érdekében "meg nem engedhető módszereket" alkalmazott. Vagyis csalt. Ha megvizsgáljuk ezeket a csalásokat, döntő részük "megélhetési csalás".

Alkohol és evolúció

Az alkoholfogyasztás történetét nem szándékom bemutatni, bár kevesen sejtik, hogy meglepő módon ez ősibb, mint az ember maga. Az alkoholpreferencia már az állatvilágban is megfigyelhető, a gyümölcsöt is fogyasztó állatok kifejezetten vonzódnak az erjedt gyümölcsökhöz. Robert Dudley biológus kutató szerint az erjedt szag érett és nagy kalóriatartalmú gyümölcshöz vezette el a gyümölcsevőket, így a majmokat, és őseinket is. Az a tény, hogy alkohollebontó enzimeink vannak, önmagában utal arra, hogy őseink táplálékában az alkoholtartalmú túlérett gyümölcsök fontos szerepet töltöttek be. Dudley szerint az alkoholizmus az erjedt gyümölcsök iránti ősi vonzalomból fejlődött ki. Mint megannyi emberi probléma, ez is abból fakad, hogy az ember fejlődése során megtanulta az íz és ételpreferenciáinak megfelelő összetevők koncentrált előállítását, majd nekilátott habzsolni. Hiszen az alkoholpreferencia nem jelenti azt, hogy valamiféle evolúciós előnyt jelentett volna a részegség, hanem épp ellenkezőleg: Katharine Milton kutató szerint a főemlősök kifejezetten kerülik a túl sok alkoholt tartalmazó erjedt gyümölcsöket.

Mítosz születik

Az alkoholpreferencia természetesen a kutatókat is foglalkoztatja: feltételezhetően nem absztinens kutatóknak támad az az ötlete, hogy az alkohol szív- és érrendszeri védőhatását kutassa. Számos kutatás igazolta, hogy az alkoholfogyasztás csökkenti az infarktus és a szívelégtelenség kialakulásának kockázatát. Abraham Kagan és mtsi. 1981-ben arról számoltak be, hogy Hawaii szigetén végzett vizsgálatuk szerint az alkoholfogyasztás véd a szívbetegséggel szemben. Eric Rimm és mtsi. 1991-es vizsgálata 51 529 orvos alkoholfogyasztását felmérve mutatta ki, hogy a növekvő alkoholfogyasztás csökkenő szívbetegség kockázattal jár. Michael Thun és mtsi. 1997-ben közölt amerikai felmérése 490 000 személy alkoholfogyasztását vizsgálta, és a naponta legalább egy italt fogyasztók közt 30-40%-al alacsonyabb volt a szív és érrendszeri halálozás, mint az absztinensek közt. Hasonló eredményeket még sokat lehetne idézni, ez a blöff külön kutatási irányzattá vált.

E ponton, mielőtt a kedves olvasó elragadtatná magát, átmegyünk kiábrándítóba, és visszatérünk a bevezetőben firtatott "miért csalnak a kutatók" témakörre.

Hogy születnek a szenzációk?

A gyógyszeripar és a kormányok szeretnek sok száz millióért nagy országos felméréseket végezni, mitől egészséges valaki és mitől hal meg. Ezekben megkérdezik, dohányzik-e az illető, mennyit iszik naponta, fogyaszt-e zsíros ételeket, menyire depressziós, stb. Aztán várnak öt-tíz évig és megnézik, kivel mi lett. Már mindenki tudja előre, mi fog kijönni: a dohányzás, a koleszterin, a só, a depresszió, a körömrágás káros. Ez nem szenzáció, de jól meg lehet élni belőle. A tudományban két dologgal lehet híres az ember. Vagy azt szajkózza, amit szponzorai várnak, vagy olyat tud mondani, amitől mindenki elképed. Ha tehát valaki váratlanul azt kapja elemzéséből, hogy az alkohol védőital, az absztinencia meg halálos, akkor ez szenzáció. A szerencsés kutató sztár lesz, a média a vállán hordozza, ő az újító, a hírcsináló. Hír az, amit senki sem várt. Hír az, amiről beszélnek, és amiért megveszik az újságot. Ez a hír abszurd, de ettől érdekes.

A tudomány tele van sikeréhes szürkeéletű kutatóval, akik az ilyen hírre felkapják a fejüket. A siker hullámain ők is szeretnének a hírnév felé szörfölni. Ez az, amiért a kutatók tekintete elhomályosodik, és dózisfüggő mértékben kritikátlanokká válnak. A prekoncepció olyan szemüveg, amelyen keresztül mindig azt látják, amit szeretnének. Ha valaki a józan ésszel ellentétes eredményt kap, két dolgot tehet. Vagy elgondolkodik, vagy a New York Timesban közli eredményeit. Ez utóbbit szokták tenni. A "korrekt legyek vagy híres" dilemmája ez. A tudományos csalások jó része abból áll, hogy a szerzők nem akarják észrevenni vizsgálatuk hibáit, tudatosan nem törődnek az eredményüknek ellentmondó tényekkel, összefüggésekkel, kihagynak zavaró adatokat, csakhogy kijöjjön az eredmény, szelektíve olyanokat idéznek, akik alátámasztják az ő eredményüket. A statisztikai kozmetikázást, a minta módosítását, a torz idézést bocsánatos bűnnek tartják, mert nagyon akarják hinni, hogy valami zseniálisat találtak.

Az alkohol szívre gyakorolt védőhatását állító felmérések olvastán mások befűtik a laborokat, és kémcsövekben kutatni kezdik, vajon miért véd az alkohol. Már előre lehet tudni, hogy csak igazoló tényekre bukkanhatnak, hiszen csak azokat keresik. Az alkohol csökkenti a véralvadékonyságot. Csökkenti a lipidszintet. Csökkenti a homocisztein szintet. Aha! Ez okozhatja a felmérésekben talált védőhatást. A felmérések készítői pedig visszamutatnak a laborokra: ezek a védőhatások okozhatják a felméréseink eredményét. Ezt nevezzük ugye körben forgó okoskodásnak.

Az alkohol védőhatását bizonygató vizsgálatok azonban több sebből véreznek, mint szegény Julius Caesar azon a bizonyos utolsó fellépésén.

Vegyük pl. Dr. Thun lehengerlően nagy vizsgálatát. 1982-ben kikérdeztek 490 000 embert, majd 9 év múlva megnézték, ki mibe halt meg. Aztán jöttek a statisztikusok. Eszükbe sem jutott az az alapkövetelmény, hogy a szociodemográfiai jellemzőket figyelembe vegyék. Elhitték, hogy az emberek őszintén válaszoltak, pedig ilyen kérdésekre nem szoktak. Elhitték, hogy kilenc éven át hetente pontosan ugyanannyi ittak, mint a felvétel pillanatában, pedig ez igencsak változó. Nem kérdezték meg, ki miért absztinens, pedig ez nem mindegy. Nem kérdezték meg a vizsgált személyt, a heti adagját egy ültében issza meg, vagy szemcsöppentővel adagolva egyenletes elosztja-e a hét napjaira. Feltételezték, hogy 490 000 ember csak ül, és pontosan ugyanúgy él kilenc éven át. Ugyanazt eszi, ugyanannyit szív, ugyanolyan családi állapotban él, ugyanolyan boldog vagy boldogtalan. 46 000 ugyan egyszer csak lefordult a székről, de a vizsgálat kedvéért biztosan utolsó pillanatig ugyanolyanok voltak. Ezek olyan durva hibák, amin egy doktorandusz növendék is fennakadna. Ezek után mi meg higgyük el, hogy az absztinencia káros?

Tényleg olyan veszélyes absztinensnek lenni?

Gyorsan, mielőtt elviselhetetlenné válna az izgalom, előrebocsájtom, hogy hál' isten nem.

Na de hát kik is azok az absztinensek, és mi jellemzi őket? Az absztinenciának igen sok oka lehet, tudománytalan a "nem ivókat" egy kategóriába sorolni.

Van, aki erkölcsi és vallási meggyőződésből nem iszik. Amerikában vizsgálták az absztinens mormonok és az adventisták halálozási arányát, és mind a szív- mind a rákhalálozás alacsonyabb volt köztük az átlagnépességhez viszonyítva. Dániában szintén vizsgálták az adventistákat, és ugyanezt az eredményt kapták. Hogy a vallás hatását kiszűrjék, egy további vizsgálatban összehasonlítottak absztinens mormonokat mérsékelten alkoholizáló egyéb vallásúakkal: a mormonok megint "győztek". A normál absztinencia tehát kifejezetten előnyös. Ha ezekből állt volna a vizsgálat "nem ivó" kategóriája, nem jöhetett volna ki az alkohol védőhatása.

Amanda Nicholson és munkatársai 2005-ben elkészült, 14 000 orosz ember alkoholizálását vizsgáló beszámolója szerint az alkoholfogyasztásnak védőhatása nincs, a halálozási arány az alkoholfogyasztás mértékével egyenes arányban nőtt.

Arto Y. Strandberg és munkatársai 2004-es vizsgálata ugyancsak megkérdőjelezte a mérsékelt alkoholfogyasztás védőhatását. A szerzők 29 éven át követték 1800 férfi alkoholfogyasztását, és azt találták, hogy az absztinensek 25%-a, a mérsékelten alkoholizálók 26.7%-a, míg az erősen alkoholizálók 36%-a halt meg az évek során. Carole L. Hart és munkatársai 1999-es vizsgálatában az alkoholfogyasztásnak szintén nem találtak védőhatását, sőt, akik naponta 2 pohárnál többet ittak, dózisfüggően egyre nagyobb kockázatot mutattak a szívbetegségre és különösen a sztrókra. Gerald Shaper és Goya Wannamethee 2000-es vizsgálatában a teljesen absztinensek, és a napi egy-két pohárral ivók szívbetegség- és halálkockázata azonos volt (tehát "alkoholos védőhatás" nem volt!), míg a mérsékelten ivóknál már növekvő kockázatot találtak. A legnagyobb halálozást az absztinensé vált ex-ivók mutatták. Az ex-ivók fokozott halálozási kockázatát más vizsgálatok is vastagon aláhúzzák, ami átvezet minket az "alkohol védőhatása" nevű félrevezető vizsgálatok egyik legnagyobb tévedésére. Az "absztinens kontra moderált ivó" összehasonlításban a félrevezető következtetéseket az eredményezi, hogy az egy kortyot sem ivók közé sorolják azokat is, akik absztinensek, és azokat is, akik korábban mértéktelenül ittak, majd leszoktak, mert májuk, szívük már tönkrement, s teszem azt, bőrük alatt kapszulát hordanak, mely italfogyasztásra hányingert okoz.

Yoshitaka Tsubono és munkatársai 2001-ben 25 279 személy hét éves követéses vizsgálata során először összehasonlították az absztinensek és a mérsékelten ivók halálozását. Ekkor úgy tűnt, a mérsékelten ivók 30%-al kisebb eséllyel halnak meg. Amikor azonban az absztinensek közül kiszelektálták a korábban erősen ivókat, akik igencsak rossz életkilátásokkal bírtak, kiderült, hogy az absztinensek összhalálozás tekintetében semmivel nincsenek rosszabb helyzetben, mint a mérsékelt ivók. És mi lett volna, ha még vizsgálják az absztinencia okát is? Mint láttuk, a mormonoknál ez elvi kérdés, és sokkal egészségesebbek is, mint az átlagpolgár. Sok ember viszont azért absztinens élethossziglan, mert eleve gyenge és beteges.

S ezzel a mellékesnek tűnő megjegyzéssel eljutottunk az összes "az alkohol védőital" vizsgálat Achilles sarkához: a vizsgálatok nem randomizáltak. A tudomány nyelvén ez egyszerűen azt jelenti, hogy a vizsgálatokban nem véletlenszerűen sorolták be az embereket az absztinens vagy a moderált ivó kategóriákba, hanem az emberek maguk választották, hogy isznak, vagy nem isznak, s erre bizonyára jó okuk volt. Timothy Naimi és mtsi. 2005-ös amerikai vizsgálata hidegzuhanyként mossa el az egész irányzat majd harmincéves eredményét. 200 000 embert kérdeztek ki ivási szokásaikról és harminc, a szívbetegségben fontos kockázati faktorról. Az absztinensek a harminc kockázati faktorból 27-ben (!) szignifikánsan rosszabbul álltak, mint az alkoholizálók. Vagyis az absztinenseknek már eleve kilencszer nagyobb esélyük van szívbetegségre és infarktusra, mint az ivóknak. Ha most ezt összevetjük az alkohol védőhatását bizonygató vizsgálatokkal, melyekben gyakran mutatják ki, hogy a moderált ivók 5-10 év után 20-30%-al védettebbek a szívbetegségekkel szemben, akkor azt mondhatjuk: 5-10 év alkoholizálás hihetetlen ütemben csökkenti a moderált ivók kezdeti hatalmas egészségfölényét.

A vörösbor védőhatása

Az alkohol-vizsgálatok mutációja a vörös bor védőhatásának kutatása. Az egész a Samuel Black ír orvos által 1819-ben felállított Francia-paradoxonnal indult: meg kellett magyarázni, miért alacsonyabb a francia emberek szív- és érrendszeri halálozása sok más országhoz képest, miközben sok koleszterint esznek. 160 évvel később valaki rábukott a témára, hogy netán a franciák nagy vörösbor fogyasztása miatt van az egész. A statisztika "bejött". Nemcsak a franciáknál, de más országokban is: ahol az egy főre jutó vörösborfogyasztás nagyobb volt, ott kisebb volt a szívhalálozás. De már az előzőekből sejthető, hogy itt is ugyanazokat a hibákat fogjuk találni. Csakhogy a kutatók nem szoktak hibát keresni, ha minden szépen klappol. Hasonló logikával már sok ártatlan embert kivégeztek, mert annyira stimmelni látszott minden, hogy nem is firtatták a bizonyítékok hitelességét.

Egyrészt a Francia-paradoxon koleszterin része nem áll meg a lábán, mert a koleszterin-fogyasztás önmagában nem jelent semmit. Elég csak a Jeruzsálem-paradoxont idézni: koleszterin fogyasztása alapján a 19. helyen kéne állnia a szív- és érrendszeri halálozás tekintetében, ehelyett a harmadik helyen áll. Másrészt nincs is Francia paradoxon, ugyanis kiderült: a szív és érrendszeri halálozás Északról Dél felé haladva folyamatosan csökken. Na most akkor mit kéne megmagyarázni? Vagy másként: akkor mit gondoljunk arról, aki megmagyarázta, ami nincs is?

A vörösbor mítoszból persze szintén híresek lettek néhányan. Ezek körömszakadtáig védelmezik életük egyetlen kis aranytojást tojó tyúkját. Az "alkoholban utazó" Eric B. Rimm és munkatársai 1996-ban 10 követéses vizsgálatot tekintettek át, s arra következtettek, hogy akár vörösbort, akár fehéret, akár sört iszik valaki, ha azt issza mértékkel, ami adott országban szokásos, akkor kisebb a kockázata a szívhalálra, mint az absztinenseknek vagy az erősen ivóknak. Arthur Klatsky és munkatársai 1993-ban 130 000 amerikai felnőtt alkohol fogyasztását elemezve arra következtettek, hogy a sörfogyasztók a legvédettebbek a szívbetegséggel szemben. Jian-Min Yuan és mtsi. 1997-ben 18 000 kínai 9 éves követéses vizsgálatában ugyancsak nem talált különbséget az italfajták védőhatása között. Specifikus "vörösbor védőhatás" úgy van, mint nem specifikus "alkohol védőhatás".

A vörösbor kapcsán is megismétlődött az alkohol-hatás: mindenki keresni kezdte, mi van a vörösborban, amitől az olyan fantasztikusan véd a szívinfarktus és a rák ellen.

Egyből rábukkantak a resveratrol nevű vegyületre, ami antioxidáns hatású, tehát lombikban véd a rák ellen. Igaz, egy liter vörösborban van annyi belőle, mint egy csésze teában, de sebaj. Van a vörösborban még sok más bioflavonid is, amelyek kémcsőben remek tulajdonságokat mutatnak, pl. gátolják az erekben a plakk-képződést. Ezek a nyomokban jelenlévő anyagok azonban nem képesek az alkohol ártó hatását ellensúlyozni.

És mint az alkohol-vizsgálatokban, itt is joggal kérdezhetjük: na de kik azok a "vörösborfogyasztók"?

A "fogyasztó" a védőfaktor nem a fogyasztás

Az emberek nem vaktában választanak italokat, hanem társadalmi hovatartozásuk szerint. Anne Tj?nneland és munkatársai 2001-ben 48 763 dán személy táplálkozását és alkoholfogyasztását elemezte. Bizonyították, hogy a vörösbort preferálók kétszer gyakrabban ettek salátákat, zöldséget, halat, olívaolajat, mint a sörivók vagy a töményet fogyasztók. John C. Barefoot és munkatársai 2002-es vizsgálata azt mutatta, hogy akik vörösbort fogyasztanak, azok kevesebbet dohányoznak (!), több zöldséget és gyümölcsöt és kevesebb vörös húst esznek. Magyarán a vörösborfogyasztók, legalábbis Európában, azon réteghez tartoznak, akik egészségesebb életet élnek. Nem meglepő módon, Naja R. Nielsen és munkatársai 2004-es vizsgálata szerint a borfogyasztók iskolázottabbak és vagyonosabbak a sört és tömény alkoholt fogyasztókhoz képest. Az angol köztisztviselők közt ugyanezt az összefüggést találták: a vörösbor-ivók iskolázottabbak, magasabb jövedelműek és egészségesebben táplálkoznak. És közismert összefüggés, hogy az alsóbb osztályokban a fokozottabb stressz és egészségtelenebb életmód miatt nagyobb a szívbetegség kockázata. Poul Suadicani és munkatársai 1997-es vizsgálata szerint az alsóbb osztályba tartozás másfélszeres kockázatot jelent a szívbetegség szempontjából.

Összességében tehát a "vörösbor mítosz" elszállt: nem a vörösborfogyasztás, hanem a vörösbort fogyasztók egyéb jellemzői magyarázzák a védőhatást. Ha van ilyen.

Rod Jackson és munkatársai a Lancet 2005 decemberi számában megjelent "Alkohol és szívbetegség: meglehet nincs ingyen löncs" írásukban felteszik azt a kérdést:

"Vajon miért nem voltunk sokkal kritikusabbak azokkal a megfigyelésekkel szemben, melyek azt sugallták, 1-3 pohár ital naponta a felére csökkenti a szív- és érrendszeri betegség kockázatát?"

Mert a siker igézetében hamar elfelejtünk kételkedni.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre