Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A válság

Az egész világ zeng attól, hogy válság van. Reggeltől estig azt halljuk, hogyan zuhannak a részvényárfolyamok, minek megy fel éppen az ára, hány embert bocsátottak el, mekkora az államháztartás hiánya, és mennyit kell elvenni az emberektől, hogy a lyukakat betömjék. Szakértők azt jósolják, lesz ez még rosszabb is, ez még csak a kezdet. De tessék mondani, tulajdonképpen mi az a válság?

 

 

Az egész világ zeng attól, hogy válság van. Reggeltől estig azt halljuk, hogyan zuhannak a részvényárfolyamok, minek megy fel éppen az ára, hány embert bocsátottak el, mekkora az államháztartás hiánya, és mennyit kell elvenni az emberektől, hogy a lyukakat betömjék. Szakértők azt jósolják, lesz ez még rosszabb is, ez még csak a kezdet. A média kedvenc olvasottság- és nézettségfokozó eszköze a félelemkeltés. Így aztán most mindent bele. Válság mindenütt.
De tessék mondani, tulajdonképpen mi az a válság? Gyerekkoromban döbbenten tudtam meg, hogy a Nap 7.5 milliárd év múlva vörös óriássá változik, és a Föld porrá ég. Aztán ahogy nődögéltem, miután nem történt semmi, lassan megnyugodtam. Amikor kiderült, hogy tágul a világegyetem, az már alig viselt meg. Honnan ez a hidegvér? Onnan, hogy az idők során megtanultam, akármilyen katasztrófa-forgatókönyv is kerül nyilvánosságra, abból engem csak az aggasszon, ami a saját, vagy szeretteim sorsát érinti, és ami ellen tudok is valamit tenni. Tudom, sokan most felszisszennek, hogy ez cinizmus. De tévednek. Se érdektelen, se közömbös, se passzív nem vagyok. Optimistán, céltudatosan, hatékonyan szeretném élni az életemet. Az érdekel, mi az, ami engem érint, mi az, amit én tehetek. Ha rajtam múlhatott volna, most nem lenne válság.

A válságfikció

Tegyük fel, élnénk egy tanyán, ahol se újság, se rádió, se televízió nem volna. Olykor bebicikliznénk a vegyesboltba, megvennénk, amire szükségünk van, de aztán csak terelgetnénk a disznónkat, kapálnánk a földet, és esténként megfejnénk a tehenet. Egy nap a boltban ugyanazért többet kérnének. Miért kerül most többe a kolbász?, kérdeznénk. Az eladó megvonná a vállát: mostantól drágább, felelné. Aztán a villanyszámla is több lenne, a díjbeszedő is vonogatná a vállát, mit tudja ő azt miért, de mostantól ennyi. Szívnánk egyet a fogunkon, rövidebb kolbászt kérnénk, és kevesebbet égetnénk a villanyt. De azért elvolnánk, terelgetnénk, kapálgatnánk, fejegetnénk. Egy nap drága autóval öltönyös emberek érkeznének, komoly arccal elmagyaráznák, hogy válság van. Válság? Igen, és most a népnek össze kéne fogni, szűkebbre kell húzni a nadrágszíjat, és mellesleg szavazzunk rájuk. Válság? Miféle válság van? Akkor felhős arccal elmagyaráznák, hogy az amerikai ingatlanpiac bedőlt, hogy a BUKSZ index zuhan, hogy a maastrichti kritériumoknak meg kell felelnünk, ezért nagy megtakarításokat kell foganatosítani. Mi csak állnánk bambán, egy szót nem értenénk, csak arra gondolnák, nekünk ehhez mi közünk? Azt értjük, hogy rövidebb kolbászt veszünk, kevesebbet világítunk. Ha ez a válság, hát istenem. Hogy lehetnek ilyen közömbösek, csóválnák a fejüket az öltönyös emberek és elporzanának drága autójukkal.

A válság a polgár számára fikció, átláthatatlan folyamat, olyan, mint a világegyetem tágulása. Elhitetik velünk, hogy részesei és alakítói vagyunk a nagy folyamatoknak. Amit eddig a hátunk mögött elszúrtak, azt most hirtelen közös üggyé, közös felelősséggé akarják tenni. A politika és a média arra kényszerít bennünket, hogy reggeltől estig a válságban gondolkodjunk, hogy a válság gondolata hasson át, szorongasson és bénítson meg minket.
De jó ez valamire? Azon aggódjak, hogy a Nikkei index esik? Azt se tudom mi az. A napi életemben következik-e valami abból, hogy a Nap egyszer majd vörös óriássá dagad?

A tanult tehetetlenség

Természetesen nem a struccpolitikáról beszélek. Csupán arról, hogyan fordítsuk le emberi léptékre a válsághisztériát. A válság, ahogy most tálalják, olyan, mint az úthenger, amely jön, jön, és elkerülhetetlenül kilapít mindenkit. A válság irracionális, megfoghatatlan, valójában a lélek kivetített ősi rettegése. A válság az a fölénk magasodó sötét szörnyalak, akiben mindenki a saját félelmeit ismerheti fel. Az elkerülhetetlen, kivédhetetlen nyomasztó végzet rémképe a tanult tehetetlenség jól ismert állapotát hozza létre. Az ember letargiába zuhan, úgy érzi tehetetlen a rá váró feladatokkal szemben, értelmetlennek és hiábavalónak érzi a további harcot. A tanult tehetetlenség fontos jellemzője az általános önfeladás; ilyenkor az ember már akkor sem küzd, amikor még küzdhetne. Fontos megérteni, hogy a tanult tehetetlenség nem az objektív lehetőségekről szól, hanem egy hiedelem. Lehet, hogy elég volna rövidebb kolbászt venni, kevesebbet világítani, de aki a közelgő világvégét vizionálja, az értelmetlennek lát minden ésszerű lépést. Pedig lehet, hogy a polgár életében nem is a világvége a fő veszély, hanem csak hogy kijöjjön a fizetéséből.
Nincs válság. A válság makrogazdasági folyamatok szerencsétlen, baljóslatú elnevezése. Problémák, nehézségek voltak, vannak, lesznek, de mindenkinek csak annyi és akkora, amekkora beszüremlik az életébe. A történelem már csak ilyen. Háborúk, forradalmak, recessziók és konjunktúrák váltogatták egymást mindig és eztán is. Az ember mindig is benne élt a történelemben, és mindig is igyekezett megküzdeni az életébe betörő ártó hatásokkal. Tegye hát mindenki a dolgát. Kinek könnyebb, kinek nehezebb lesz.

A válság, mint önbeteljesítő jóslat

Ha elhisszük, hogy válság van, elkezdünk a válság szerint élni, és előbb utóbb létrehozzuk a válságot. A történelem során megannyiszor megjósolták a világvégét. Ekkor tömegek hagytak fel a munkával, az emberek elherdálták javaikat, az adósok nem adták meg tartozásaikat, a földeket nem vetették be, hisz minek, közeleg az Utolsó Ítélet. Aztán a Messiás csak nem jött el, de gazdasági értelemben tényleg majdnem világvége lett.
A feltevések és hiedelmek gazdasági hatótényezők. Ha sokan spekulálnak egy valuta gyengülésére, az tényleg gyengülni fog.
Az önbeteljesítő jóslat egy helyzet téves értelmezésével kezdődik, amelyből aztán olyan viselkedések következnek, melyek végül beigazolják, és valóra váltják az eredetileg téves koncepciót. Robert Rosenthal kísérleteivel megmutatta, hogy ha egy osztályban a gyerekek véletlenül kiválasztott csoportjáról hamis tesztek alapján azt állítják, hogy szuperintelligensek, akkor ezek a gyerekek az év végére kiváló eredményt fognak produkálni, a "buták" pedig leromlanak. A Rosenthal hatás lényege, hogy a dolgokról alkotott hiedelem megvalósítja a hiedelmet. A harmincas években az amerikai Hawthorne Nyugati Villanyerőműben azt kezdték vizsgálni, mivel lehet fokozni a munkások teljesítményét. A munkások tudtak a vizsgálat céljáról, és minden változtatásra azt hitték, hogy ettől tényleg nőni fog a teljesítményük - ezért aztán nőtt is.
Aki elhiszi, hogy válság van, aki elhiszi, hogy az most tönkre fogja zúzni az ő kis életét, az akaratlanul is legrosszabb félelmeit valósítja meg. Félelmében már nem teszi meg azt sem, amit megtehetne, s ezzel idézi elő végül a vesztét. Aki viszont azt gondolja, vannak a nehézségek, amelyek azért valahogyan csak megoldhatók, az meg is fogja őket oldani.

Mi tegyünk, és mit ne tegyünk?

A válságpropaganda arra jó a politikának, hogy el lehet vele fedni minden eddigi melléfogást, totojázást, erőtlenséget. Rossz példa, ne tegyük ezt saját életünkben.
Azzal sem érünk sokat, ha keressük a hibásokat. Mások hibáztatása jó szorongáslevezetés, de nem old meg semmit, csupán felment minket a cselekvés felelőssége alól. Akárki és akármi okozta életünk nehézségeit, ami abból nekünk jutott, azt megoldani csak mi tudjuk. Nem azt mondom, hogy ne tiltakozzunk, ha tehetjük, hogy ne próbáljuk meg érvényesíteni jogainkat, ha tehetjük. De ez a cselekvés más síkja. Lehet tüntetni, lehet levelet írni, lehet a Facebookon, a blogokon és más fórumokon kidühöngeni magunkat, lehet, sőt kell is, de aztán újra csak szembekerülünk a problémáinkkal, amiket végső során mégiscsak nekünk kell megoldani.
Önmagunk hibáztatása sem vezet semmire. Hajdani döntéseink a legjobb döntéseknek tűntek, csak a körülmények változtak meg közben. Hitelt vett fel, vállalkozott, hitt a fejlődésben? Aki nem ellensége önmagának, az mindig a legjobbat akarja tenni - a rendelkezésére álló információk alapján. Aki soha nem kockáztat, az soha nem nyer. A sors tehát nem kipécézett minket, a sors nem büntetni akar minket, nem vagyunk balekok, sem lúzerek, sem áldozatok. A nehézségek nem személyre szólóan nekünk érkeztek, csak minket találtak el.
Vigyázzunk a szavakra, a szavaknak bénító vagy éppen mozgósító hatalma van. Ahogy nehézség van és nem totális válság, úgy az elbocsátás, a valutakamat megugrása, az eladósodás nem bukás, sem nem vereség, sem nem csőd, hanem megoldandó probléma. Ami után megy tovább az élet. És ami az életben talán a legfontosabb: mindig azt becsüljük, annak örüljünk, ami van, és ne azon siránkozzunk, amit elvesztettünk, vagy amit soha el sem értünk.

Könnyen beszélek?

Mondhatják, könnyen beszélek, nem az én házamat, lakásomat árverezték el, nem engem bocsátottak el a munkahelyemről. Teljesen jogos, hiszen, engem már 2007-ben kirúgtak az állásomból, tehát mit is panaszkodnék most. Nekem akkor kellett megoldanom azt, amivel ma más néz szembe. De megoldottam, itt vagyok. Vagy könnyen beszélek, mert nekem telik a betevő falatra, másnak meg nem? Hát igaz, én speciel pont most nem nyomorgok. De egész gyermekkoromban napi kérdés volt, mit tudunk enni. Anyánk folyamatosan kórházban volt, pénzünk nem volt, a villanyt kikapcsolták, fűteni nem tudtunk, s olykor a ház lakói raktak az ajtónkba lisztet, vegyes gyümölcslekvárt, rizst, hogy tudjunk -mi gyerekek- mit enni. Ugyebár egy kivégzett '56-os "ellenforradalmár" családját mégsem illett támogatni. Mégis felnőttünk, mégis itt vagyunk. Tudom, ami nekem a múlt, másoknak most az a jelen. Aki éppen nyomorog, az mindig szerencsétlenebbnek érzi magát annál, mint aki már kimászott a gödörből. De ahogy nekünk is el tudott múlni, úgy el fog múlni másnak is.
Sok család életében megfigyelhető, hogy egyszer fent, egyszer lent. Forradalmak, háborúk, koncentrációs táborok, diktatúrák, kitelepítések, erőszakos beszervezések, nincstelenség, betegség, halál és munkanélküliség. Ezer vállfaja van a szenvedésnek és a balsorsnak, s a megpróbáltatások sosem múlnak el, csak mindig másokat érintenek. Ez amolyan történelmi vetésforgó. Nincs család, amelyben valamikor valakinek ne kellett volna helytállnia. Talán most Ön következik, talán most az Ön helytállásán és erején múlik, lesz-e jövője a családjának. A sorscsapás egyben mindig küldetés is. Terhes küldetés, néha kell meggyőzésként egy cethal is, de előbb-utóbb rájövünk, hogy nincs más választás.
Amit ezzel mondani szeretnék, csak annyi, hogy a nehézségek arra vannak, hogy megoldjuk és túléljük őket. Valakik mindig visszatértek a háborúkból, a táborokból, a börtönökből is. És ez nem csak szerencse kérdése. Az élet személyes válságok sorozata, ami sokakat megkeményít, másokat megtör. Én küzdéspárti vagyok. Mert, ha már lehet választani aközött, hogy összeszorított foggal ne hagyjam magamat, vagy tűrjem tehetetlenül a sors csapásait, akkor én inkább harcolni szeretek. El se hiszik, hányszor kezdtem újra az életemet. De nem hősiességből, hanem mert úgy láttam, nincs más választásom. Mert mindig arra jöttem rá, hogy senki nem fogja helyettem megoldani az életemet. És ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül. Egy derék ember, akit ismerek, a nulláról felépített egy komoly vállalkozást, felépített egy szép házat, és éppen, mire megtanult büszke lenni magára, az egész elúszott: vállalkozása csődbe ment, a házát el kellett adnia. Most sofőrködik, árút szállít, de nem hagyja magát.
Egy kisszerű újságírócskának egyszer gyanútlanul bevallottam, hogy olykor titokban hősnek érzem magamat. Na, egyből én lettem a ciki, lihegve kitették az interjú címébe, hadd röhögjön a Szendin a világ. Pedig az az igazság, hogy titokban olykor tényleg hősnek érzem magamat, és ezt tanácsoltam ennek a derék embernek is, és ezt tanácsolom mindenkinek, aki szembe mer szállni a balsorsával és tud hinni abban, hogy a helytállása, a küzdelme nem lesz hiábavaló. Érezzük át a helytállásunk pátoszát, hogy a reménytelen helyzetben is talpon maradunk, és tudjuk csodálni magunkat ezért. Ki más fog minket csodálni? Ki más fog minket bátorítani? Nincs más jutalmunk, mint a belső büszkeség. A nehéz helyzetekben az ember igazából mindig egyedül marad. A helytállás viszont felülemel saját egyediségünkön, és példamutatássá válunk. Az embertpróbáló helyzetek tesznek minket igazán emberré.
Tanuljuk meg, hogy a válság örökké itt fog settenkedni, a válság nem tud elmúlni. Mert ma nekem, holnap Önnek lesz válsága. Valakik mindig bajban vannak, csak nem mindig ugyanazok. Ne higyjünk a válságban, de ne is tagadjuk, hogy vannak nehézségek. És ha éppen jól is megy most a sora, tartsa szárazon a puskaport. Holnap lehet, hogy ismét harcba kell szállnia.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre