Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Hal Herzog PhD:
Találkozás halott háziállatunkkal - evolúciós elmélkedések a gyászról

Fordította:Czárán Judit

Forrás: Hal Herzog PhD: Encounters with Dead Pets: A Study of the Evolution of Grief

Sokaknak a kedvenc háziállat olyan, mint a gyerek vagy a szívbéli jóbarát, s elvesztése legalább olyan fájdalmas is tud lenni. Az állat halála után különös jelenség, hogy a gazdik sokáig még felismerni vélik őt egy másik állatban vagy hallani vélik a hangját.

 

 

Elpusztult kutyák és macskák gazdái jól ismerik a téves észlelés jelenségét.

Bill Gibson, kutató pszichológus világéletében kétkedésre hajlamos, kemény fickó volt, ezt onnan tudom, hogy együtt dolgoztam vele egészen nemrég bekövetkezett nyugdíjazásáig. Egyszer az íróasztalán levő megsárgult fotóról kérdeztem, amelyen egy kutya volt látható. Bill matematikus aggyal megáldott, bal agyféltekés ember, aki amúgy számítógépes rendszerek tervezésével foglalkozott, amelyek segítségével a szemgolyód mozgásából meg tudta állapítani, mely része aktív éppen a kéregállományodnak. Ám mikor kutyája, a németjuhász-husky keverék Blue került szóba, aki tizenegy éven keresztül a társa és a legjobb barátja volt, Bill ellágyult. "Csak belenézett a szemembe, és tudtam, hogy ért mindent" - mondta.

Aztán elmesélte, hogy Blue vastagbélrákban halt meg. "Az utolsó percig mellette voltam. Tiszta lepedőt terítettem alá, beszéltem hozzá, és mikor elbúcsúztam tőle, még meg is pusziltam. Miután meghalt, elhamvasztattam. Egy ideig otthon tartottam a hamvait, aztán szétszórtam őt a hegyekben. Utána sokáig teljesen magam alatt voltam, a legváratlanabb pillanatokban jött rám a sírás. Nagyon kínos volt." Majd némi hallgatás után hozzátette: "Még most is minden nap eszembe jut. Azt hiszem, senkit nem szerettem úgy a világon, mint őt. Nyilván a halálos ágyamon is rá fogok gondolni."

Bill nem az egyetlen, akiből a kutyája halála ilyen érzéseket vált ki. És bár a kutya- és macskatulajdonosok 90%-a családtagnak tekinti házi kedvencét, sokan nem értik, hogy tud egy állat elvesztése ilyen mély és tartós gyászba taszítani valakit. Pedig ma már tudományosan bizonyított, hogy a kutyája vagy egy macskája pusztulását a gazdi sokszor ugyanolyan veszteségként éli meg, mintha egy közeli hozzátartozója hunyt volna el.

A gyász evolúciója: Az újraegyesülés elmélete

A gyász teljesen padlóra tudja küldeni az embert. De vajon van-e a gyásznak evolúciós haszna? A brit pszichiáter, John Bowlby és John Archer evolúciópszichológus szerint nagyon is van. Állításuk szerint a gyász eredetileg NEM egy szeretett lény halálára adott érzelmi reakció volt, hanem azt a célt szolgálta, hogy az itt maradottat még életben levő régi társak felkutatására ösztönözze, akikkel korábban valami miatt megszakadt a kapcsolata, vagy akiktől kényszerű okokból fizikailag eltávolodott. Eszerint az ún. újraegyesülési elmélet szerint a gyász olyan viselkedésre sarkallja az embert, amely szerencsés esetben egy korábban elveszített partner megtalálásához, és végső soron a vele való újraegyesüléshez vezet. Ebben az értelemben a gyász, mint érzés, tulajdonképpen egy evolúciósan hasznos viselkedés mellékterméke.

Elismerem, hogy ez sokak számára kissé hajánál fogva előrángatott elméletnek tűnhet, de megjegyezném, hogy a Kaliforniai Állami Egyetem egyik kutatója, bizonyos Claire White, valamint Dan Fessler a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemről egy átfogó vizsgálatot követően olyan következtetésre jutottak, amely hordozza ennek az elméletnek bizonyos elemeit. Megállapításaik helyességét ráadásul újszerű módon tesztelték is. Úgy okoskodtak, hogy ha a gyásznak eredetileg az a funkciója, hogy az itt maradottat régi szerettei felkutatására ösztönözze, akkor érthető, hogy ennek a tudattalan késztetésnek a hatására miért válik valaki hiperéberré, ha elvesztett partnere felkutatásáról van szó. Hogy miért hajlamos például jeleket és hangokat úgy értelmezni, mintha azok elvesztett társától származnának. White és Fessler ezt "téves észlelésnek" nevezik, amely azonban nem azonos a hallucinációval. Itt inkább valóságos külső ingerek félreértelmezéséről van szó. Például arról, hogy a gyászoló messziről sokszor egy vadidegenről is hajlamos azt hinni, hogy az azonos a nemrég elveszített szeretett lénnyel.

Az újraegyesülési elméletre alapozva White és Fessler a gyászoló ember téves észleléseivel kapcsolatban a következő hipotézist fogalmazza meg:

  • Az a hozzátartozó, aki az átlagnál jobban ragaszkodott elvesztett társához, hajlamosabb hiperéberen reagálni a külső ingerekre, és így nagyobb valószínűséggel lesznek téves észlelései.
  • Azok, akik gyakrabban nézegetnek fényképeket elvesztett társukról, ugyancsak nagyobb valószínűséggel válnak téves észlelések áldozatává.
  • Ahogy múlik az idő, a gyászoló személy téves észlelései ritkulnak.

És most jön a tanulmány legizgalmasabb része. White és Fessler a téves észleléssel kapcsolatos elméletüket olyanokon tesztelték, akiknek nemrég pusztult el kedvenc kutyájuk vagy macskájuk.

Elpusztult házi kedvencek gazdáinak téves észlelései

p>A kutatáshoz az interneten, illetve Los Angeles-i valamint belfasti állatkórházakban kitett hirdetéseken keresztül verbuváltak résztvevőket. Olyanokat, akiknek legalább hat éven át volt kutyájuk vagy macskájuk, akit az elmúlt két év folyamán veszítettek el. A vizsgálathoz végül összesen 107 kutya- és 57 macskatulajdonost sikerült találni.

A résztvevőkkel egy on-line felmérést végeztek, amely a következőket foglalta magában:

  • Egy 23 kérdésből álló standardizált kérdőívet azzal kapcsolatban, hogy az illető mennyire szerette az állatot.
  • Annak feltérképezését, hogy az illető milyen gyakran szokott fényképeket nézegetni az elpusztult állatról.
  • Egy Téves Észlelés Kérdőívet, amely egy hatfokú skála segítségével azt próbálta kideríteni, hogy az illetőnek az elmúlt két hétben hányszor volt téves észlelése az elpusztult állattal kapcsolatban (például vélte látni vagy hallani őt valahol).

Az eredmény: az elpusztult házi kedvenccel kapcsolatos téves észlelés teljesen hétköznapi jelenség.

A házi kedvencét gyászoló személyek túlnyomó többségének volt téves észlelése a vizsgálatot megelőző két hétben.

  • 84%-uk számolt be arról, hogy legalább a másodperc egy tört részéig látni vagy hallani vélte elpusztult kutyáját vagy macskáját.
  • 93%-uk nehezen tudott leszokni valamely, a háziállattal kapcsolatos rutin tevékenységről (pl. az állat etetése,, szólongatása).
  • 70% hallani vélte az elpusztult állat hangját.
  • 77% hitte egy másik kutyáról vagy macskáról, hogy az az ő elhunyt kedvence.
  • 32% érzett késztetést rá, hogy megkeresse elpusztult kutyáját vagy macskáját.
  • 21% számolt be arról, hogy néha olyan elevenen látja maga előtt elpusztult kedvencét, mintha még mindig élne.

A kutatók mindhárom hipotézise beigazolódott. Azok, akik nagyon szerették elpusztult háziállatukat, nagyobb valószínűséggel váltak rendszeres téves észlelés áldozatává. Ugyanez igaz azokra is, akik gyakran nézegették elpusztult kedvencük fényképét. És az is bebizonyosodott, hogy az idő múlásával az elpusztult állathoz kapcsolódó téves észlelések száma csökken.

Összefoglalás

A kutatási eredmények érvényessége, ahogy ez már lenni szokott, itt is korlátozott. Esetünkben például csak önként jelentkezők vettek részt a vizsgálatban, mindössze egy feltétel volt, hogy az illető egy elpusztult kutyát vagy macskát gyászoljon. Mivel a jelentkezők többsége nagyon erősen kötődött kedvencéhez, nem lehet pontosan tudni, hogy milyen gyakori lenne a téves észlelés egy átlagos kutya- vagy macskatulajdonos esetében.

Én mindennek dacára nagyon szeretem ezt a tanulmányt, még ha a következtetései meglepő módon csak korlátozottan támasztják is alá az újraegyesülés elméletét. De ami ennél fontosabb: a vizsgálatból kiderül, hogy ha valaki látni vagy hallani véli elpusztult kutyáját vagy macskáját, vagy uram bocsá még meg is akarja etetni őt, az nem feltétlenül a kezdődő demencia jele. Hiszen a téves észlelés teljesen ép elméjű személyeknél is gyakori jelenség.

A tanulmány azt is példázza, hogy az állatokhoz való viszonyunk tanulmányozása révén az emberi lélek működésével kapcsolatban is fontos következtetésekre juthatunk. Ahogy barátom és kollégám, a Pszichológia ma bloggere, Marc Bekoff mondja: "Azért érdekelnek az emberek és az állatok közti interakciók, mert azokból saját magamról is sok mindent megtudhatok".

Irodalom

White, C., Fessler, D. M. (2013). Evolutionizing grief: Viewing photographs of the deceased predicts misattribution of ambiguous stimuli by the bereaved.Evolutionary Psychology, 11(5).

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre