Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Asszertivitás - és ami azon túl van

Sokáig hittem én is az asszertivitásban. Ma már a célszerű kommunikációban hiszek. Miért, van különbség? Hát persze. Az asszertivitás egy kulturált eljárás, ami csődöt mond, ha a másik fél fütyül ránk. A célszerű kommunikáció lényege, hogy az emberek működését és az emberi viszonyokat figyelembe véve próbáljunk hatásosak lenni.

 

 

Van az már húsz éve is, amikor én is jártam asszertív tanfolyamra egy nagy tudású pszichológushoz, aki éppen akkoriban fejezte be a témában végül sosem megjelent könyvét. Ebből így utólag is arra következtetek, hogy talán nem volt elég asszertív. Sokáig én is az asszertivitás lázában égtem, azt hittem ez az ember belső felszabadításának az útja. Pácienseimet arra buzdítottam, hogy legyenek asszertívak, képviseljék az érdekeiket, fogalmazzák meg igényeiket, vállalják fel jogaikat. Akkoriban úgy tűnt, a varázsszó a "jogom van". Manuel Smith mozgalomindító könyvében azt állította, elég csak így kezdeni egy mondatot, és máris autonóm embernek érezzük magunkat. OKÉ, ezentúl jogom van nem magyarázkodni (2. jog), jogom van hibázni - s persze viselni érte a felelősséget (5. jog), jogom van ésszerűtlen döntést hozni (8. jog), jogom van azt mondani, nem érdekel (10. jog). Végülis az is asszertivitás, ha valaki semmibe veszi milliók nyomorát, vagy ha valaki, nem zavartatva magát, lopja a közpénzt. Az asszertivitás mozgalom egyik alaptévedése szerintem (de jogom van tévedni!), hogy az asszertivitás önmagában értéket képvisel és értékhez vezet. Valójában csak egy fegyver, amit lehet jó és rossz célra is használni. Kifejezetten bicskanyitogató, ahogy némely politikus asszertivitás alatt azt érti, hogy nem vesz tudomást a riporter vagy beszélgetőtárs kérdéséről, hanem csak mondja-mondja keresztülgázolva a másik emberen. Ezt nyilvánvalóan tréningeken tanítják, ahol el kell sajátítani azt a képességet, hogy szemrebbenés nélkül tekintsük levegőnek a másikat. A töröttlemez technika is kedvenc eszköze a politikának: mindig csak azt kell mondani, hogy "Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek", vagy hogy "erről érdeklődjön a sajtóosztályon".

És az asszertivitás kicsit már önmaga paródiájává is válhat, amikor azt mondom nagy asszertívan, hogy jogom van szorongani, gyávának lenni, megfutamodni, nem megvédeni a jogaimat. Tulajdonképpen bármi elé odabiggyeszthetem a "jogom van" fordulatot. Jogom van dependensnek lenni, jogom van nem autonóm módon viselkedni. Sajnos nagyon sok olyan helyzet van, amikor arra kell feljogosítsuk magunkat, hogy legyünk megalkuvók.

Az asszertivitás olyan világot tételez fel, amely nem torolja meg azt, ha valaki autonóm emberként akar viselkedni. Olyan világot feltételez, amely egyenrangú emberekből áll, akik, ha időnként el is feledkeznek erről, majd egy asszertív fellépés hatására észbe kapnak, és belátják, hogy másoknak is vannak jogaik. A világ nem ilyen, különösen nem Magyarországon. Legyen asszertív az az asszony, akit addig ver a férje, amíg belehal? Legyen asszertív az a beosztott, akit akkor rúg ki a főnöke, amikor akar? Legyen valaki asszertív a korrupt rendőrrel szemben? Vagy az álságos NAV ellenőrzéskor, amit azért küldtek rá, mert valakinek a cégére fáj a foga? Az asszertivitás azt feltételezi, hogy vannak átlátható szabályok, megingathatatlan értékek, amelyeket mindenki kötelezőként ismer el. Egy olyan világban azonban, amelyben az emberek -ha tehetik- előszeretettel élnek vissza akár a legkisebb hatalmukkal is, a hatalomfosztott ember kétszer is meggondolja, mihez is van joga.

Asszertivitás helyett célravezető viselkedés

Lehet, félreértem az asszertivitás (végülis ehhez is jogom van), de én úgy gondolom, ez nem egy célravezető kommunikáció, hanem az autonómia belső érzésének felébresztésére lehet jó. Én ugyanis hiába kommunikálok asszertívan, ha a másik nem vevő rá. Tudom, ilyenkor asszertívan kifejtem, hogy "úgy látom, nem tudunk megegyezni ebben a kérdésben, de én továbbra is úgy gondolom, hogy…". Na, bumm, és akkor mi van? Amikor a kertünkben egy mellvédet kis téglalap alakú kövekkel kezdett burkolni egy kőműves, mondtam neki kedvesen, hogy ez így nem lesz jó, mert görbék a sorok. "De az jó lesz", mondta ő. Én még egy kicsit erősködtem, aztán visszavonultam. Passzív-agresszív módon azt gondoltam, "jól van, csináld csak, te értesz hozzá", de közben azt is gondoltam: "legfeljebb nem veszem át". Úgy is lett, végül leszedték az egészet, és egy ügyesebb ember újra felrakta. Éltem a hatalmammal. Úgy érzem, nem visszaéltem, de lehet, hogy ők meg azt mondták egymás közt, hogy "csak játszottam az eszemet", nem is volt az olyan rossz. De nem jobb ezt úgy látni, hogy éltem a rendelkezésre álló eszközeimmel. Nem a kommunikációm stílusa győzött, hanem az, hogy hatalmamban állt fizetni vagy nem fizetni.

Amikor a ciszternánk betonfedele alól nem merték a deszkazsalut kibontani, mondván, beszakadhat, akkor meg kiabáltam velük egy kicsit (jogom van kiabálni, nem?) - s lám mégiscsak kiszedték az aládúcolást. Mégsem nevezném asszertív viselkedésnek ezt, hisz az a jogos követelés kulturált ismételgetéséből és a másik ember jogainak elismeréséből állt volna. De célravezető volt, és én nem akartam elismerni azt, hogy joguk van félni.

Puszta lázítás vagy megoldásra törekvés?

A pszichoterápiás rendelőkben valószínűleg naponta ezerszer elhangzik, hogy "mondja meg neki", "kérje ki magának", "védje meg magát". Persze, könnyű uszítani, pályaszélről bekiabálni és kibicnek semmi se drága. Ilyenkor a terapeuták olyanra buzdítják pácienseiket, amit maguk sem valósítanak meg az életükben, csak szeretnék ezt hinni magukról. De ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy a legtöbb esetben ezek a tanácsok az életben nem működnek. Elsősorban azért nem, mert az csupán egy elterjedt általános illúzió, hogy az embert a racionális gondolkodás irányítja. A beszéd és gondolkodás csupán a lélek párájának a lecsapódása, a mélyrétegekben valójában szokások és hiedelmek működtetnek minket. Az emberi elme nem logikusan működik, ezért, ha logikusan közelítünk hozzá, kaphatunk egy logikus választ, de abból ritkán sül ki a megoldás. A konfliktusok mélyén automatikus viselkedések munkálnak, s ezerszer megkérhetjük (asszertívan) a másikat arra, hogy ezentúl mossa ki a kádat, ő ezerszer meg fogja ígérni és aztán nem mossa ki. Megoldás? Készítsünk egy "Kád kimosva" táblát, és kérjük meg a másikat, hogy amikor kimosta a kádat, akassza a csapra.

Első és másodrendű megoldások

A rendszerszemlélet megkülönböztet elsőrendű és másodrendű megoldásokat. Az asszertivitás tartós problémák esetén tipikusan elsőrendű megoldásnak tekinthető; erre a megoldásra az jellemző, hogy ugyanazt ismételgetjük, esetleg egyre intenzívebb formában, s egy idő után a megoldási próbálkozás válik a fő problémává. Pl. egy asszony már a válást fontolgatta, mert férje időnként a sok munkától kiborult és olyankor "hisztizett", tört-zúzott. Az asszony hiába próbált vele "beszélni", a jelenetek továbbra is ismétlődtek, a hangulat egyre feszültebbé vált. A feleség szempontjából a probléma már az volt, hogy a férje semmibe veszi őt, "nem lehet értelmesen beszélni vele". A férj szempontjából pedig az ismétlődő számonkérések és kioktatások, és a viszonyuk megromlása váltak egyre terhesebbé. Felvetettem, hogy mi lenne, ha "spontán" időnként megdicsérné a férjét azért az áldozatos munkáért, amit a családjárt végez. Ez egy másodrendű megoldás(i kísérlet) volt, s bevált: a férj megszelídült, mert kielégült az elismerésvágya. Ez talán így elmondva nem annyira érthető, de pedig számos emberi kapcsolatban az okoz feszültséget, hogy az egyik fél nem adja meg az elismerést vagy a szeretetet a másiknak, amit az igényelne.

A másodrendű megoldásokra remek példákat nyújt a hadtörténet. A jó hadvezér mindig azon töri a fejét, mi az, amit nem vár az ellenfél. A Maginot vonal a francia-német határon egy bevehetetlen erődrendszer volt. A németek nem is törték át, hanem megkerülték. Emlékezetes a trójai faló története vagy a normandiai partraszállás előkészületeiről a figyelmet Calais térségre terelő élethű gumitankokból álló nem létező hadtest is.

Benjamin Franklin szeretett volna jóban lenni egy ellen felszólaló képviselővel, aki majdnem megakadályozta parlamenti tikárrá való kinevezését. Először azon törte a fejét, hogy tesz neki egy szívességet (elsőrendű megoldás), de aztán eszébe ötlött egy sokkal jobb: a képviselő birtokában volt egy ritka könyv, inasa révén kölcsönkérte tőle (másodrendű megoldás), majd egy idő múlva köszönő levél kíséretében visszajuttatta. Ezután halálig tartó jóbarátság alakult ki közöttük.

Ayala Pines írja le könyvében a következő esetet: a feleség rájött férje egy régmúlt félrelépésére és onnantól féltékeny lett rá, s állandóan hívogatta. A férj a terapeuta tanácsára elkezdte óránként felhívni feleségét, s megkérdezte mindig, hol jár, mit csinál. Nem biztos, írja Pines, hogy a feleség bizalma teljesen helyreállt, de az biztos, hogy megutálta saját féltékenységét, mert az összekapcsolódott az állandó zavaró telefonhívásokkal.

Egy asszony arra panaszkodott, hogy férje kicsit gúnyosan szokott beszélni az ő nagyszerű hivatásáról. Korábban mesélt férje hobbijáról, ezért megkérdeztem, ő mit gondol arról. Kicsit nevetségesnek tartotta. Azt javasoltam, mutasson érdeklődést férje hobbija iránt, olvassa mindig el a férj hobbijával kapcsolatos aktuális blogbejegyzéseit és dicsérje meg. A dolog hatott, azaz a fordulatig kölcsönös rejtett rivalizálás folyt közöttük.

A kognitív disszonancia vizsgálatok egész tárházát nyújtják a lehetséges megoldásokra. Ha valakit ráveszünk arra, hogy nézeteivel ellentétes esszét írjon, akaratlanul is megváltozik a gondolkodása. Ha valakit először csak arra kérünk, tegyen ki egy környezetvédelemről szóló jelvényt a kapujára, utána valószínűbben vehető rá a szelektív hulladékgyűjtésre. S mint az ismert történetben, adjunk pár napig egy kupica pálinkát annak a csordásnak, aki hajnalban az ablakunk alatt trombitál, s ha aztán nem adunk, úgy megsértődik, hogy többet nem fog nekünk trombitálni.

Attól tartok, az asszertív kommunikáció nem feltétlen a megoldásra koncentrál, hanem csak a jogaink kinyilvánítására és szorongásunk legyőzésére. De ez gyakran nem old meg semmit, sőt ronthat a helyzeten. Természetesen senkit nem beszélnék le az asszertív viselkedésről, ha akadna olyan helyzet, amiben az tűnne megoldásnak. Egy próbát megér, de ne csalódjunk nagyot, ha nem válik be.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

  • Franklin, B.: The Autobiography of Benjamin Franklin. The Harvard Classics, vol. 1. P. F. Collier & Son, New York, 1909.
  • Pines, A.M.: Romantic Jealousy. Causes, Symptoms, Cures. Routledge, New York, 1998.
  • Smith, M: When I Say No, I Feel Guilty. Bantam Press, 1975.