Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Jeff Wise:
Az önámítás nagyszerűsége

Az önbecsapás, mint túlélő stratégia

Forrás: Jeff Wise: The Grandeur of Delusion. Psychology Today Blog 2013 márc. 8

Fordítás: Fehér Zsuzsa

Nem kell mindig reálisan látni a világot. Az önbecsapásnak van túléálési értéke is.

 

 

Egy beteg fekszik a neurológiai osztályon a kórházi ágyon, feje bekötözve. Nem sokkal korábban súlyos agykárosodást szenvedett. A sérülés kiiktatta az agynak azon területét, mely a bal kar mozgatását szabályozza. Mi több, tönkretette a férfi azon képességét, hogy megértse, hogyan is kellene karjának mozognia.
Más szavakkal: karja lebénult, de ő ezt nem tudja. Nem is tudhatja.
"Legyen szíves, emelje fel a bal karját." kéri orvosa.
"Máris! - feleli a beteg, de karja továbbra is a helyén marad - belegabalyodott a takaróba", magyarázza a férfi.
Az orvos rámutat, hogy a karja szabadon fekszik a takarón.
"Hát igen - válaszolja a férfi - de most nincs kedvem felemelni."

A betegségbelátás hiánya (anozognozia) egy rendellenesség, mely szokatlanul tiszta rálátást biztosít az emberi psziché ama különösen bosszantó és megdöbbentő jellegzetességére, hogy látszólag végtelen kapacitással rendelkezünk az önbecsapásra. Határozott és egyértelmű szembesítés ellenére is számos ellenérvet képesek felhozni az anozognoziás bénultak arra, hogy a dolgok másképp állnak. Nem hazudnak, maguk is hisznek kijelentéseik érvényességében.

Bizarrnak tűnik ez a rendellenesség, de mi magunk is nap mint nap valami hasonlót művelünk. Bár szeretnénk azt hinni, hogy hiedelmeink összhangban vannak a minket körülvevő valósággal, de természetes emberi késztetésünk, hogy a valóságot alakítsuk vélekedéseinkhez, nem törődve azzal, hogy indoklásuk mennyire nem fedi az igazat.

A pszichológusok az "önáltatást" egy olyan, nyilvánvalóan abszurd hiedelemként határozzák meg, mely az ellene szóló megdönthetetlen bizonyítékok dacára is tartja magát, különösen olyan zavarok esetében, mint a skizofrénia vagy a bipoláris depresszió. De mindannyian áltatjuk magunkat valamennyire. Mi több, egy bizonyos mennyiségű önbecsapás még szükséges is lehet mentális egészségünk fenntartásához.

Életünk során különféle hiedelmeket és elképzeléseket alakítunk ki a világról, ezeket a pszichológusok két típusra osztják. Az első típushoz tartoznak az instrumentális meggyőződések, melyek közvetlenül segítik céljaink elérését. Úgy gondoljuk, hogy láncfűrésszel ki lehet vágni egy fát, elhisszük, hogy az elsőbbségi levél díja 140 Ft. Ezeket a meggyőződéseket általában közvetlenül is próbára tehetjük, bízunk bennük, és ha nem válnak be, felülvizsgáljuk elképzelésünket.

A másik csoportba tartozó meggyőződések "filozófiai" típusúak, és nem lehet olyan könnyen próbára tenni őket. Ezek olyan elképzelések, amikhez nem azért ragaszkodunk, mert bizonyíthatóan igazak, hanem az érzelmi haszonért. Amikor azt mondom, hogy a világ legnagyszerűbb országában élek, vagy hogy az igaz szerelem örökké tart, nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani ezeket a kijelentéseket, és ez rendben is van. Azért éri meg hinnem bennük, mert érzelmi szükségleteimre válaszolnak.

Akkor kerülünk bajba, ha összekeverjük a két típust, és az érzelmi alapú hiedelmeket praktikus, segítő meggyőződéseknek tartjuk.

Milyen érzelmek vihetnek bennünket tévútra? A szükségletek közül az egyik legerőteljesebb a kontroll érzésének szükséglete. Számos pszichológia kísérletben kimutatták, hogy emberek és állatok esetében is rendkívül erős stresszt jelent a tehetetlenség érzése vészhelyzetben. A hit abban, hogy hatalmunk van sorsunk felett, segít enyhíteni a negatív élményeket akkor is, amikor ez az elképzelés éppen nem megalapozott. Ezért rendkívül vonzó a "mágikus gondolkodás" - az a meggyőződés, hogy a gondolatok, egyéni cselekvések önmagukban befolyásolják a környező világot. Ha vett már fel valaha kabalapólót, mert azt gondolta, hogy ez hozzásegíti kedvenc sportcsapatát a győzelemhez, ha kopogta le valamilyen kijelentését, vagy érezte úgy, hogy nagyobb az esélye a lottónyereményre, ha olyan számokat ikszel be, melyeknek valamilyen különleges jelentőségük van az ön számára, akkor már ön is esett a mágikus önáltató gondolkodás csapdájába.

Ez a fajta önámítás önmagában nem különösebben veszélyes. Senkit nem zavar, ha vacak, régi pólóban drukkol kedvenc csapatának. A napi számtalan egyéb önbecsapás, mellyel védőburkot vonunk magunk köré sem ártalmas: milyen imádnivalóak a gyermekeink, remek volt a vakbélműtétünk, mennyire slágergyanús a reggeli zuhany alatt előadott Carly Rae Jepsen* alakításunk. De amikor elkezdünk ezekre az érzelmek által vezérelt hiedelmekre támaszkodni valós következményekkel járó döntések esetén is, veszélyes területre tévedünk.

Amikor ezeket a sorokat írom, a világ éppen csak túlélte a régi maják jósolta világvégét. A szakértők minden lehetőséget megragadtak az előző évben, hogy biztosítsák a nyilvánosságot arról, nem közeleg az apokalipszis, miként a 2011-es évet azzal töltötték, hogy eloszlassák a Harold Camping világvége jóslatával kapcsolatos aggodalmakat. És mégis, a lakosság egy bizonyos részének a megjövendölt világvége valahogy túl vonzó volt ahhoz, hogy lemondjon róla. Ismerek valakit, akinek be kellett zárnia kis vállalkozását, és minden vagyonával együtt Idahóba költözött, mert a felesége álmot látott az apokalipszisről. Az asszony azt mondta, ha nem tart vele, elválik. Kedvelem Idahót, de télvíz idején odaköltözni túl borsos árnak tűnik a két meggyőződés típus összekeveréséért.

Bárcsak úgy tudnám lezárni ezt az írást, hogy titkos kulcsot adok az önámítás elkerüléséhez. De ez nem egyszerű. A legnagyobb baj az önbecsapással, hogy nem akarunk szabadulni fogságából. Még én sem. Vessünk csak egy pillantást magunkra: egy aprócska ponttól
függünk a hatalmas, üres világűr közepén, szenvedésre és halálra ítélve, anélkül, hogy tudnánk okát. Ha minden reggel ébredéskor szembesülnénk a valósággal, fel is vághatnánk ereinket, talán szó szerint is. A pszichológusok régóta tudják, hogy a depressziós egyének kevésbé önámítóak a többi embernél és sokkal inkább tudatában vannak saját hiányosságaiknak, a jelenséget "depresszív realizmusnak" nevezik. (Képzelje el, hogy pontosan tudatában van, milyen pocsékul énekli a Call Me Maybe-t**). Inkább azt mondom: örüljünk és emeljük magasba karjainkat, ha képesek vagyunk rá. Élvezzük tévhiteinket, amíg megtehetjük, és bízzunk benne, hogy nem okoznak túl nagy károkat életünk folyamán.

* Carly Rae Jepsen - népszerű kanadai énekesnő
** Call Me Maybe - Carly Rae Jepsen sikeres dalának címe

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre