Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az idő és az ember

Nem tudom, hogy van kedves olvasóm az idővel, de úgy sejtem, rögtön olyasmik jutnak eszébe, hogy semmire nincs idő, na meg, hogy az idő rohan. Tegnap még gratuláltunk barátunknak a kisbabájához, ma meg azt halljuk, hogy a "gyerek" már válik. Hova lett több évtized az életünkből? Hova lett az életünk?

 

 

Megnyugtató választ persze én sem tudok adni, de az idő azért egy érdekes dolog

Sokszor elnéztem a kutyámat, hogy egész nap heverészett, s nem sajnálta az időt. Aztán, mikor az idővel kezdtem foglalkozni, rájöttem, hogy számára nem is létezett az idő. Volt persze neki is vacsoraidő, meg tudta, mikor érek haza, emlékei is voltak - de nem volt egy időtengely a fejében, amire felfűzte volna az emlékeit. Nem voltak céljai, amihez képest értelme lett volna méricskélnie az időt, nem volt elképzelése a jövőről, a múlt pedig csupán időtlen tárháza volt az életben maradás szempontjából fontos eseményeknek. Azt mondják, hogy az állatok bele vannak ragadva az időbe. Számukra lényegében nem létezik az idő.(Bizonyos kísérleti elrendezésben persze sok állatnál ki lehet mutatni némi időészlelési képességet, de ez természetes: az evolúcióban -már megtanulhattuk - nincsenek éles határvonalak.)

Az idő és az ember

Idő azóta van, amióta az ember kitalálta. Az idő végülis egy magyarázat, a történések egymásutániságának a magyarázatára született. A fejünkben többféle emlékezeti rendszer van. Tele van az agyunk tudással, amit nap mint nap használunk, de hogy 2x2=4, vagy hogy mi az elektromos áram, az időtől független tudás. Persze valamikor megtanultuk, de ezek az ismeretek időtlenek. Van aztán az un. procedurális emlékezet: egyszer megtanultunk járni, beszélni, biciklizni, krumplit hámozni, de ezek is időtlen tudások. Valamikortól tudjuk, és tudni is fogjuk még akkor is, amikor már netán Alzheimer-kórosak leszünk.

Az evolúció olyan, hogy mindig a meglévőhöz tesz hozzá valami újat. Az állatoknál is meglévő emlékezeti rendszerekhez az embernél hozzáadódott az epizodikus, vagy autobiografikus emlékezet. Az autobiografikus emlékezet lényegében egy idői tengely mentén elhelyezett, általunk megélt, megtapasztalt élmények sora. Az emberré válás során fontossá vált az élmények idői sorrendisége. Hogy mi volt előbb és mi később. Ez - különösen a törzsi létben - sokkal komplexebb alkalmazkodást tett lehetővé. Az idői tengely mentén való emlékezet hosszú tanulási folyamat végeredménye, hiszen kisgyerekeknél sokáig az emlékeknek nincs idői rendezettsége.

Az autobiografikus emlékezet emberi mivoltunk alapja. Az ember azonos a történetével. Ez leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az autobiografikus emlékezet megsemmisül. Egy Alzheimer kórós betegnél írták le, hogy napjában többször megreggelizett, mert ahányszor betért a konyhába, sütött magának egy sonkás tojást. Újra és újra ugyanazzal az élvezettel nézett végig egy filmet, de két perc múlva már nem emlékezett arra, mit látott. Amikor valami felbosszantotta, pár perc múlva már csak azt érezte, hogy dühös, de nem tudta megmondani miért. Gondoljunk csak bele, mi volna, ha egy rakás, együtt élő ember így működne! Kialakulna a szociális csoportokban élő állatok közt jellemző "csípésrend", azaz mindenki tudná, kitől kell tartania, és kit fenyegethet meg ő, de igen csekély tere maradna a kooperációnak, az igazságosságnak, a hagyományoknak, a közös múltnak és egyéb fontos, az emberi társadalmakat összetartó és működtető elveknek

Az időtlen ember

Clive Wearing zenetudós, karnagy, tenor és billentyűs 1985-ben herpesz vírus enkefalilitiszben betegedett meg, amely szétroncsolta a bal oldali hippokampuszát, és károsította a jobb oldalit is. Bal hippokampusz nélkül nincs idői emlékezet - így nincs epizodikus emlékezet sem, az idő megáll, vagy másként fogalmazva, megszűnik létezni. Wearing kb. fél percet képes átfogni a folyó időből. Egy intézetben él, felesége gyakran meglátogatja. Wearing mindig rettentően örül feleségének, mintha évek óta nem látta volna. Ha felesége akár csak egy percre is kikerül a látóteréből, amikor újra megpillantja, ugyanazzal a kitörő örömmel üdvözli, mint érkezésekor. Ha megkérdezik tőle, ismeri-e egy kedvenc zenedarabját, azt feleli, sosem hallotta, de zongorához ülve tökéletesen eljátssza. Ha folyamatosan beszélhet, remek kis előadásokat rögtönöz a zenetörténetből, de amint kizökken, azonnal elfelejti mit magyarázott az imént még oly lelkesen. Időtlen tudása érintetlen, de mit sem tud arról, hogy harminc éve él egy intézetben. Számára minden olyan, mintha az előző percben betegedett volna meg. Nem öregszik, hisz nincs emléke arról, milyen volt tegnap, fél éve, tíz éve. Wearing minden pillanatot úgy él meg, mint aki éppen abban a pillanatban ébredt öntudatára. Nem érti, hova tűnik az étele a tányérról, ki itta meg a kávéját, miért van csésze a kezében, miért rövidül meg a kezében tartott cigaretta. Beszélget, ha lát valakit, elvezényli a kedvéért összegyűlt régi kórusát, de minden csak abban a fél percben létezik számára, amit képes átélni.

Az emberi lét epizodikus emlékezés nélkül megszűnik.

Miért repülnek az évek?

Ha visszagondolunk gyermekkorunkra, akkoriban végtelen hosszúnak tűntek a nyarak. De ahogy telnek az évek és idősödünk, a nyarak, az évek mintha észrevétlenül suhannának el. Az idő múlása a húszas éveinkben kezd felgyorsulni, és különféle becslési módszerekkel megmérve az idősebb emberek valóban úgy érzik, hogy gyorsabban telik számukra az idő a fiatalokhoz képest. Egy hatvanéves ember másfélszer gyorsabbnak érzi az idő múlását, mint egy húszéves. A jelenségre több magyarázat született, az egyik szerint attól lassú fiatalkorban az idő múlása, hogy egy év sokkal nagyobb százalékát teszi ki a már megélt éveknek, mint idősebb korban. Egy hatéves gyereknek egy újabb eltelt év az addig megéltekhez képest relatíve hosszabb idő, mint mondjuk egy hatvan évesnek. Ezt a teóriát azonban alapvetően cáfolja az a megfigyelés, hogy ha egy eseménydús nyaralásból megérkezünk, olyan, mintha nagyon sokáig lettünk volna távol. Sokkal valószínűbb, hogy az élet előre haladtával egyre monotonabbá váló élet kelti azt az érzetet, hogy szinte nem is történt semmi, és máris eltelt megint egy év. Végülis, ez az érzésünk csak abból fakad, hogy napjaink kísértetiesen egyformák. Azt is mondhatnánk, hogy az idő sebessége a napok információtelítettségétől függ. Testünk, környezetünk, gyerekeink napról-napra kicsit változnak, ezért nem érzékeljük az idő múlását, majd egyszer csak előkerül egy régi fénykép, és belehasít a szívünkbe, hogy "tegnap" még fiatalok voltunk. Ezt teleszkóp hatásnak nevezik: hirtelen közel hozunk időben távoli időszakot, és ilyenkor nem érzékeljük a mához vezető hosszú utat.

Az idő sebessége

Az idő sebessége rövidebb távon is eltérő lehet. Rengeteg vizsgálat igazolja, hogy az érzelmek, vagy az elmeállapot jelentősen befolyásolja az időélményt.

A félelmi állapotok kitágítják az időt. Ha embereknek haragos és vidám arcokat vetítenek, a haragos arcok bemutatási idejét jóval hosszabbnak találják. Pókfóbiások, ha egy pók képét kell nézzék, sokkal hosszabbnak ítélik meg az időt a valóságosnál. Balesetek után a túlélők arról számolnak be, hogy pár másodperc alatt szinte órákat élnek át.

Egy valóságos bankrablás videofelvételét vetítették le kísérleti személyeknek, s utána meg kellett becsülniük a felvétel hosszát. Minél több ijesztő részletet mutattak be a filmben, a nézők később annál hosszabbként emlékeztek vissza rá.

Egy vizsgálatban egy csoportnak azt mondták, hogy mindenki valakivel párban fogja végezni a kísérleti feladatot, de előtte mindenki szavaz arról, kivel dolgozna szívesen. Ezután volt, akinek azt mondták, hogy sajnos, egyedül kell végeznie a munkát, mert senki nem választotta szimpatikusnak, míg másoknak azt mondták, hogy azért kell egyedül dolgoznia, mert mindenki őt választotta, így viszont nem tudnának igazságot tenni. Majd a kétféle instrukcióval magára hagyott személyek közül a visszautasítottak a feladatra való várakozási időt másfélszer olyan hosszúnak élték meg, mint azok, akik népszerűnek hitték magukat.

Depressziós embereknél jelentősen lelassul a szubjektív időélmény, ezért hosszabbnak ítélik a valóságos időt. A vizsgálatok szerint minél depressziósabb valaki, annál jobban lelassul a belső óra. Mondhatni, a depressziós ember 1 óra alatt kétórányit szenved. Nem meglepő ezek után, hogy mániásoknál az időélmény felgyorsul.

Időélmény és anyagcsere

Az egyes állatfajokat vizsgálva kiderült, hogy időélményük jelentősen eltér. Ezt az un. fúziós frekvenciával lehet mérni. Az emberi szem a másodpercenként levetített 25 képet már mozgóképnek látja összefolyni, míg sok állat ezt állóképek sorozataként látná. Minél kisebb egy állat, annál gyorsabb az anyagcseréje, és annál jobban kitágul számára az idő, azaz annál nagyobb idő felbontásban éli át a valóságot. Egy legyet azért nehéz agyoncsapni, mert az emberi mozgást ő a kitágult időélménye miatt lassúnak látja és bőven van ideje odébb röppenni. Érdekes, hogy az állatok alvásigénye anyagcseréjükkel fordítottan arányos. Minél nagyobb egy állat, annál kevesebb az alvásigénye. Nyilván ébrenlétük alatt sokkal többet élnek, mint a nagyobb testű és lassabb anyagcseréjű állatok.

Adott fajon belül is, a változó anyagcsere sebesség megváltoztatja az időélményt. A lázas, vagy stimulánssal mesterségesen felpörgetett emberek belső órája felgyorsul, azaz a külső időhöz képest gyorsabbnak élik meg a dolgokat, míg a hideg vízben való fürdőzés lelassítja a belső órát.

Aki tehát hidegvérrel tudja kezelni a rossz helyzeteket, később rövidebb időre emlékszik, mint akit nagy szorongással töltenek el a stresszhelyzetek. És megfordítva, aki a boldog pillanatokat nagy intenzitással éli át, annak kitágul az idő, de akit nem nagyon érint meg a pillanat, annak gyorsan el is fog múlni.

Élni az időnkkel is tudni kell.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre