Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Johann Grolle és Samiha Shafy:
A pszichiáternek fel kellene tárnia az okokat!

Interjú Jerome Kagan professzorral

Forrás: 'What About Tutoring Instead of Pills?' SPIEGEL Interview with Jerome Kagan

Fordította:Havasi Ágnes


A ma 83 éves Jerome Kagan meglehetősen rossz véleménnyel van a mai gyermekpszichiátriáról. Ha valaki, akkor ő szakértő e téren, hiszen egész életét a gyermekpszichológiai kutatások töltötték ki. Az USA akadémikusai által a 20. század legjobb pszichológusairól felállított 100-as listában ő a 22., megelőzve a 23. helyre sorolt Jungot és a 24. helyre sorolt Pavlovot. Jelenleg a Harvard örökös professzora.

SPIEGEL: Ön mit tanácsol? Várjunk, amíg el nem múlik a depresszió?

Kagan: A körülményektől függ. Nézzük az én esetemet: 35 éve egy kutatási projekt összefoglalóján dolgoztam. Valami igazán fontosat akartam mondani, de nem értem el vele azt a célt, amit szerettem volna. Teljesen úrrá lett rajtam a depressziónak az a típusa, amit jól ismerhetünk a tankönyvekből. Nem tudtam aludni, és az összes többi klinikai kritériumnak is megfeleltem. De tudtam az okot, ezért nem fordultam pszichiáterhez. És tudja, mi történt? Hat hónapra rá elmúlt a depresszióm.

SPIEGEL: Ilyen esetben van-e értelme egyáltalán mentális betegségről beszélni?

Kagan: A pszichiáterek azt mondanák, hogy beteg voltam. De mi történt? Túl magasra tettem magamnak a lécet, és levertem. Így az történt velem, ami bárki mással is megesett volna hasonló helyzetben: depresszióba estem egy időre. Az ilyen típusú depresszió általában elmúlik. Egyes emberek azonban genetikailag nehezebben viselik a depressziót, és náluk nem múlik el magától. Ezek az emberek krónikusan depressziósak; ők valóban mentálisan betegek. Tehát nem elég a tüneteket nézni, meg kell vizsgálni az okokat is. A pszichiátria az egyetlen olyan orvosi szakma, amelyben a betegségeket kizárólag a tünetek alapján definiálják.

SPIEGEL: …és úgy tűnik, egyre több zavart fedeznek fel. A bipoláris zavar például azelőtt sohasem fordult elő gyerekeknél. Ma majdnem egymillió 19 év alatt amerikai szenved tőle.

Kagan: A legrosszabbon már túl vagyunk. A Massachusetts-i Általános Kórház egyik orvoscsoportja már bipoláris zavarnak hívja, ha egy gyerek dührohamot kap. Ez helytelen. A gyógyszergyártók azonban üdvözlik, mert a bipoláris zavarra drága gyógyszerek vannak. Káros folyamat vette ezzel kezdetét. Kicsit a XV. századra emlékeztet a helyzet, amikor terjedni kezdett az a tévhit, hogy az embert elviheti az ördög vagy elátkozhatja egy boszorkány.

SPIEGEL: Azt akarja mondani, hogy a modern pszichiátria a középkori boszorkányüldözéshez hasonlítható?

Kagan: Az orvosok mindig követnek el hibákat, még legjobb szándékuk ellenére is. Nem rosszakaróak, csak esendők. Gondoljon Egas Moniz példájára, ő is csak azért metszette át a skizofrének homloklebenyét, hogy meggyógyítsa őket…

SPIEGEL: ... és 1949-ben Nobel-díjat kapott érte.

Kagan: Igen, valóban. Néhány éven belül több ezer skizofrénnek metszették át a homloklebenyét, mígnem kiderült, hogy ez szörnyű baklövés volt. Ezzel összehasonlítva ártalmatlan dolog, ha erre a rengeteg emberre rásütjük a bipoláris zavar diagnózisát.

SPIEGEL: Azért nem teljesen ártalmatlan. Elvégre ezeket a gyerekeket olyan kezelésnek vetik alá, amelynek során pszichoaktív szerekkel szisztematikusan beleavatkoznak az agy kémiájába.

Kagan: Osztozom az Ön csalódottságában. De ez az emberiség történelme. A hatalmon lévők azt hiszik, hogy helyesen cselekednek, közben pedig ártanak azokat, akiknek nincs hatalmuk.

SPIEGEL: Cinikusan hangzik. Van valami alternatívája annak, hogy pszichoaktív szerekkel tömjük a zavartan viselkedő gyerekeket?

Kagan: Természetesen. A tanítás például. Kiket diagnosztizálnak ADHD-val? Azokat a gyerekeket, akik rosszul teljesítenek az iskolában. Még véletlenül sem a jó tanulókat. Nem lehetne gyógyszerezés helyett inkább tanítani őket?

SPIEGEL: Önt hallgatva az lehet az ember benyomása, hogy a mentális betegségeket a gyógyszeripar találta ki.

Kagan: Nem, ezt állítani őrültség lenne. Természetesen léteznek skizofrén betegek, mint ahogyan olyan emberek is, akik hallani vélik rég elhunyt dédapjuk hangját, vagy akiknek az a kényszerképzetük, hogy az oroszok lézersugarakat lőnek a szemükbe. Ezek elmebetegek, és segítségre van szükségük. Ha valaki az egyik nap megvesz két autót, a másik nap viszont képtelen felkelni az ágyból, akkor bipoláris zavara van. És ha valakinek egy falat sem megy le a torkán egy étteremben, mert nem bírja az idegenek pillantásait, akkor szociális fóbiás. Vannak, akiknek veleszületetten súlyosan sérülékeny a központi idegrendszerük, ami hajlamosítja őket skizofréniára, bipoláris betegségre, szociális fóbiára vagy mániás elmebajra. Meg kell tudnunk különböztetni ezeket az embereket azoktól, akik szegénység, mellőzöttség, valamilyen veszteség vagy kudarc miatt nyugtalanok ill. depressziósak. A tünetek hasonlóak lehetnek, de gyökeresen mások az okok.

SPIEGEL: De adott esetben hogyan tud közöttük különbséget tenni?

Kagan: A pszichiáter is kezdje a diagnózis felállítását azzal, amivel a többi orvos: az okok feltárásával.

SPIEGEL: Az Ön által leírt problémák nem újkeletűek. Miért véli úgy, hogy éppen most lett időszerű a pszichiátriában krízisről beszélni?

Kagan: A helyzet mostanra vált igazán súlyossá. Epidemiológiai vizsgálatok szerint már minden negyedik ember mentálisan beteg. Az atlantai székhelyű Betegségellenőrzési és Prevenciós Központ nemrégiben bejelentette, hogy 88 amerikai gyerekből egy autista. Ez abszurdum. Ez azt jelenti, hogy a pszichiáterek szerint minden társaságban feszengő gyerek autista. Ha kijelentjük, hogy mindenki, aki képtelen megtenni másfél kilométert 10 perc alatt, súlyos "lassújárás-szindrómában" szenved, akkor ezzel lassújárásszindróma-járványt indítunk el az idősek körében. Viccesen hangzik, de ez megy ma a pszichiátriában.

SPIEGEL: Nincs néha szégyenérzete, amiért az Ön szakmájának a művelői a társadalom széles rétegeit mentálisan betegnek minősítik?

Kagan: Inkább szomorúságot érzek, mint szégyent… de egy kis szégyent is.

SPIEGEL: Hatvan éve azzal a célkitűzéssel kezdte pszichológiai pályafutását, hogy "javuljanak a társadalmi viszonyok, hogy kevesebb embernek kelljen átélnie az iskolai kudarcok okozta szégyent… és a depresszió lelki fájdalmát", ahogy egykor fogalmazott. Mit sikerült elérnie?

Kagan: Sajnos nem sokat, mert rossz volt az elméletem. Azt hittem, hogy a jó családi háttér kulcsfontosságú a sikeres élethez. Úgy gondoltam, hogy ha segíteni tudunk a szülőknek a helyes gyereknevelésben, minden probléma megoldódik. Ezért lettem gyermekpszichológus. Nem ismertem fel, hogy sokkal nagyobb ereje van a kultúrának, a szociális helyzetnek, de még a neurobiológiának is. Valóban azt hittem, hogy mindent eldönt a család, és a biológia nem fontos.

SPIEGEL: Az idő múlásával rájött, hogy az anya és gyermeke közti kötelék végső soron nem olyan lényeges?

Kagan: Így van, bár tegyük hozzá, hogy az anya szerepét csak az utóbbi időben kezdték hangsúlyozni. A XVI. századbeli írásokban még azt olvashatjuk, hogy az anyák nem alkalmasak a gyermeknevelésre: túlzottan érzelmesek, aggodalmaskodók. A XIX. századi polgárosodással azonban a nőnek nem kellett már kijárnia és dolgoznia. Rengeteg ideje volt. A társadalom kijelölte neki a feladatot: "úgy alakítsd a gyereket, mint a szobrász a szobrot". Ugyanekkor a középosztálybeli gyerekeknek nem kellett részt vállalniuk a családfenntartásban úgy, ahogy a parasztgyerekeknek. Nem volt rájuk szükség, így feleslegesnek érezték magukat. De ha egy gyerek feleslegesnek érzi magát, éreztetni kell vele, hogy ő fontos. Hirtelen fontossá vált a szeretet. És kik adnak szeretetet? A nők. Végül is jött John Bowlby, és romantizálta az anyai vonzalmat.

SPIEGEL: Bowlby, brit pszichiáter a kötődéselmélet egyik atyja. Ön helytelennek tartja az elméletét?

Kagan: Az emberek egyszerű válaszokat akartak hallani, és humanistább életszemléletre vágytak, különösen a második világháború borzalmai után. Ezért talált rokonszenvre az az elmélet, miszerint csak azokból a gyerekekből lehet boldog felnőtt, akik születésüktől fogva megbíznak az édesanyjukban.

SPIEGEL: Mind a mai napig tartja magát az a nézet, hogy az állami gondozás árt a gyerekeknek.

Kagan: Sajnos, pedig ezt már a hetvenes években megcáfoltuk. Abban az időben Nixon volt az elnök, és a Kongresszusban napirendre került a nevelőotthonok kérdése. Két munkatársammal azt a feladatot kaptuk, hogy tanulmányozzuk az állami gondozás hatását gyerekek egy csoportján. A kontrollcsoport olyan gyerekekből állt, akiket otthon édesanyjuk gondozott. Harminc hónap elteltével semmi különbséget nem találtunk a két csoport között. Ennek ellenére még ma, negyven évvel később is meg vannak róla győződve az emberek, hogy az állami gondozás rossz a gyerekeknek. 2012-ben.

SPIEGEL: Professzor úr, köszönjük az interjút.

Az interjú első része itt olvasható

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre