Szendi Gábor:
Abraham Lincoln élete és halála

Egy különös álom
"Úgy tíz nappal ezelőtt, nagyon későn feküdtem le. Fent voltam, mert fontos küldeményeket vártam a harctérről. Nem lehettem régóta az ágyban, amikor álomban zuhantam a kimerültségtől. Hirtelen tompa zokogást hallottam, mint amikor egy csomó ember sirat valakit. Gondoltam, elhagyom ágyam, és lebotorkálok a földszintre. A csöndet ismét megtörte ez a szívszaggató zokogás, de a gyászolók sehol nem voltak. Szobáról-szobára mentem, sehol egy teremtett lélek, de a gyász szívszorítóan szomorú hangjai végig elkísértek. Minden szobában világosság volt, minden tárgyat jól ismertem: de hol vannak ezek az emberek, akik úgy gyászolnak, mintha a szivük szakadt volna meg? Törtem a fejem, de közben meg voltam rémülve. Mit jelenthet ez az egész? Eltökélten, hogy megkeresem ennek a misztikus és megrázó jelenségnek az okát, folytattam utamat, mígnem elértem a Keleti Szobához, ahova be is nyitottam. Megrendítő látvány fogadott. Előttem egy ravatal állt, melyen egy holtest feküdt, halotti lepelben. Körben katonák álltak, akik úgy tűntek, díszőrséget állnak. És egy nagy csődület is volt ott, sokan gyászos arccal nézték a holttestet, akinek arca le volt fedve, mások csendben sírtak. "Ki halt meg a Fehér Házban", kérdeztem az egyik katonát. "Az Elnök", volt a válasz, "egy merénylő ölte meg". Akkor a tömeg hangosan felzokogott, mire felriadtam álmomból. Aznap éjjel nem aludtam többet, és bár ez csak egy álom volt, különös módon felzaklatott, mint még eddig soha semmi."

 

Abraham Lincoln egy este barátai és felesége, Mary Todd Lincoln társaságában mesélte el, még mindig kicsit zaklatottan ezt az álmot. Persze különös, ha az ember ilyesmit álmodik, de azért Lincolnt ismerve nagy megdöbbenést nem keltett beszámolója. Néhány kedves szóval elütötték a történet keltette zavart. Hisz mindenki úgy ismerte az elnököt, mint aki vonzódik a tragédiákhoz és a melankolikus dolgokhoz, kedvence Shakespeare és Edgar Poe "Hollója", s telve van búskomor gondolatokkal a halálról és az elmúlásról. Kinek legyen hát ilyen álma, ha nem neki? Akinek levelei, beszédei olyanok, mint akinek a halál már egyfajta monománia. Fél a megőrüléstől is, s mióta elnök lett, egy korty alkohol nem folyt le a torkán. És az egész történet olyan volt, mint Calpurnia jósló álma a "Julius Caesar"-ban. Végülis ez nyugtatta meg a többieket, és ez zaklatta fel Mary Toddot. Talán csak azon töprenghetett el a társaság némely tagja, hogy miért volt letakarva az Elnök arca.
Aztán napirendre tért mindenki a dolog felett, ő maga is tréfával ütötte el, s másnap már csak úgy tekintették, mint Lincoln szokásos tragikus életérzésének egy jelét.
Mert egyébként az elnöknek volt humora is, talán ellensúlyozandó személyisége komor hatását. Mikor pl. McClellan tábornok hezitált, hogy megtámadja-e a déliek fontos városát, Richmondot, Lincoln így unszolta a támadásra: Kedves Generálisom, ha most épp nem akarná használni hadseregét, szeretném úgy kölcsönkérni Öntől egy-két napra." Egy ízben pedig, mikor kétszínűséggel (angolul "kétarcúsággal") vádolták, némi öniróniával így replikázott: "Gondolja, hogyha volna egy másik arcom, hordanám tovább ezt, ami rajtam van?"

 

 

Kunyhóból a Fehér Házba

A kis Abe 1809 február 12-én látta meg kis döngölt padlójú, egyszobás gerenda kunyhójuk füstös mennyezetét. Fiú, visított fel nővére. Apja életében először és utoljára rövid időre meghatódott. A papa egyébként angol bevándorló, írástudatlan farmer, ács és durvalelkű ember volt egy személyben. Anyja törvénytelen gyermeke volt egy angol bevándorlónak, s talán ezért talált oly könnyen hitelre az a történet, hogy Abe is zabigyerek volt, s a kocsmában fogant, ahol anyja felszolgáló volt. Abe hét éves volt, mikor a család továbbköltözött még vadabb vidékekre, s ott apjával összebarkácsoltak egy 40 négyzetméteres gerendavityillót. Itt éldegéltek, Abe, a nővére és a szülők, na meg a kecskék, a tyúkok és a többiek. Aztán a mamát Abe 9 éves korában megmérgezte a tehenük, mert a legelőn mérges gombát evett, a mama meg megitta a tejét. S bár később Abe igyekezett hálás gyermekként nyilatkozni anyjáról, ezt a témát nem nagyon erőltette írásaiban, beszédeiben. Valójában, amit az élettől indításként kapott, azt a gyorsan beszerzett mostohaanyjának köszönhette. Ő volt Sarah Bush Johnston, egy három leánnyal megáldott özvegyasszony, aki mellesleg művelt és okos volt, s legjobb tulajdonságai közé tartozott, hogy Abe-t igen megkedvelte. Nyilvánvaló hogy Sarah-t az Abe-bel kapcsolatban komoly terveket szövögető Gondviselő vezérelte a koszos kis kunyhóba, nem pedig a durvalelkű ács iránt érzett leküzdhetetlen vonzalma. Sarah, mint valami védangyal állt ki a fiú mellett apjával folytatott gyakori vitáiban, s megtanította írni-olvasni, mi több, gondolkodni. 17 éves koráig Abe élte a határmenti farmerek kemény életét; túrta a földet, ácsolta a házakat, csendesebb estéken a kandalló tűzénél olvasgatott, ha odafért a tűzhöz abban a tömegszállásban, amit otthonnak neveztek. Az unalmas egyhangúságot csak olykor törte meg az egy-egy nyilazással egybekötött csete-paté az indiánokkal.

 

Azután állást kapott egy kompnál. Nagyon élvezte a vízi életet, úgyhogy ácsolt magának egy lakóbárkát, ami jelezte, hogy azért apjától a pofonokon túl kapott érdemben is kamatoztatható tudást. Egy nap megpakolta hajóját a vidék árujával, s lehajózott a Missisipin New Orleansba, ahol eladott mindent szőröstül-bőröstül. Mikor a család megint tovább költözött Illionis államba, és megint összetákoltak gerendákból egy hasonméretű viskót, Abe kezdte belátni, hogy a Sors nem akarja őt marasztalni. Épített hát újra egy hajót, megint megpakolta, lehajózott, de most már nem vitte a pénzt haza a papának, hanem megvetette lábát New Salemben. 1831-ben járunk. A városban gyorsan megjegyezték arcát, mert 193 centis magasságával mindig kilógott a tömegből. Eladó lett egy szatócsüzletben, ami egyfajta kaszinóként is funkcionált, ahogy ezt a cowboy filmekben is látni. Bár a fiatal nőkkel kissé félénk volt, az idősebb matrónák gyorsan szárnyaik alá vették. Rangját igazán akkor vívta ki, amikor alaposan elagyabugyálta a várost rettegésben tartó brigantit. Hirtelen kiderült, hogy ez a hórihorgas szatócssegéd bivalyerős, fákat képes kidönteni, gerendákat tud hasítani, és még helyre teszi a rendbontókat is. És amikor elterjed a hír, hogy írni-olvasni is tud, hogy eszes és barátságos, mindenki megérezte, hogy ennek az embernek "odafönt" külön dossziéja van. Csak hát ki képes belelátni abba?
Hogy Abe nem egy lábát lógató bugris volt, az már az eddigiekből is kiderült. De ki gondolta volna, hogy hat hónapi városi élet után, Abe kedvet kap, hogy független jelöltként bejusson Illionis állam törvényhozásába. Csakhogy Fekete Sólyomnak, ennek a makacsul szabadságra vágyó indián törzsfőnöknek meg ekkor támadt éppen kedve egy kis vérfürdőre Illionisban. Így aztán a hazafiak sietve önkéntesnek jelentkeztek - Abe-t meg is választották kapitányuknak-, a kevésbé hazafiak meg otthon maradtak és kampányoltak a megválasztásukért. A végeredmény az lett, hogy az Abe előtt megcsillanó politikai karrier gyorsan szertefoszlott, mint a fotográfusok felvillanó magnéziumpora. Talán "odafent" úgy gondolták, túl korai volna még ez. De egy ilyen kemény gyereknek, mint a mi Abe-ünk, mindig volt egy B-terve. Átment autodidaktába, és szívós tanulással később meg is szerezte az ügyvédi engedélyt. Persze voltak hullámvölgyek is ifjú életében. Legyőzve mulyaságát, sok ifjú hölggyel hírbe hozták, de csóróként egyiknél sem volt igazán esélye. Aztán jött az igazi nagy szerelem, a szőke, kékszemű Ann Routledge, akinek számos hátránya közül az egyik a fogadótulajdonos apja, a másik gazdag jegyese volt. Akiről ugyan később kiderült, hogy inkognitóban csaló, és sebtiben kámforrá vált, de akkora meg közbelépett az agyvelőgyulladás, és Anna-el Abe szívét is eltemették. Közben zajlott az élet, hősünket kinevezték postamesternek, de mellette fát vágott, gerendát fűrészelt, ügyvédkedett, s két év múlva ismét indult a választásokon. Abe nem ígért semmit, nem tartott beszédeket, helyette látogatta a vidék családjait, rázta a kezüket és tréfálkozott. Hát ki ne szavazott volna erre a kedves fiúra. Így aztán Abe 1837-ben tagja lett az illionis-i törvényhozásnak Spriengfieldben, mindenki nagy örömére. Már kevésbé örvendtek Illionisban, amikor hetedmagával szembeszállt a törvényhozásban a rabszolgaságot fenntartó törvénytervezettel, majd megbélyegezte a rabszolgaságot, amikor egy illionisi városban, Altonban halálra lincseltek egy abolicionistát.
Közben Abe és egy nőnemű egyed, Mary Todd közt szenvedélyes, bár kissé csapodár kapcsolat alakult ki. Mary, Springfield szépe, gazdag családból származott, rendkívül művelt és rettentő abolicionista volt. Egy bálon ismerkedtek meg: Mary már mindenki skalpját megszerezte, csak egy nyakigláb ifjú szórakoztatta makacsul társaságát vidám történetekkel, kihívóan tudomást sem véve Mary kíváncsi pillantásairól. Kapcsolatukban volt jegyesség, majd jegyességbontás, majd egy elmaradt esküvő, majd egy elkapkodott esküvő, utóbbi rossz nyelvek szerint Mary terhessége miatt volt sietős. Miért éppen Abe? "Nem csinos, de belőle elnök lehet", mondta egyszer Mary. Így aztán Abe-nek nem volt más választása, mint 1846-ban bejutni a Kongresszusba. Alig tette be a lábát Illionis küldötteként e szent helyre, máris arcátlanul meghazudtolta a James Polkot, Amerika soros és igen népszerű elnökét az 1846-os Mexicó-Amerika barátságtalan fegyveres mérkőzés kapcsán, bizonyítva, hogy az egész háború valójában területszerző akció. Mr. Abraham Lincoln neve egyből ismert lett az ország előtt, de a háborúpárti, és a rabszolgaságot sem megvető Illionisban megtudták végre, hogy kígyót melengettek eddig keblükön. Még ma is találgatják, hogy Lincoln ekkor őrült meg, vagy ekkor kezdett tisztán látni. Mindenesetre pár év múlva -kicsit muszájból- visszavonult, és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy híres és gazdag ügyvéddé vált.
Ám Mary Todd nyughatatlan, Abe ambiciózus volt, odahagyta a sok jót nem ígérő Whig pártot, itt tapintatosan nem részletezett kudarcai színterét, és belépett az akkor alakuló, harciasan abolicionista Republikánus pártba. 1858-as szenátori kampánynyitójában, amelyet sikerült Amerika egyik leghíresebb politikai szónoklatává tennie, kifejtette, hogy a rabszolgaság kérdése megosztja a nemzetet, s nem engedhető meg, hogy egyes államokban a szuverenitásra hivatkozva fennmaradjon, mert ez ellenkezik a morállal és a Függetlenségi Nyilatkozattal, amely minden embert egyenlőnek mond ki. Stephen A. Douglas, Mary ifjúkori kikosarazott udvarlója, de illionisi háromszor is megválasztott szenátora szerényen rámutatott persze, hogy George Washingtonnak és Thomas Jeffersonnak is voltak rabszolgái, és azt kérdezte, hogy netán Lincoln azt gondolná, hogy a néger és a fehér faj egyenlő? Kemény kérdések. Utoljára talán a görögök cserépszavazása volt igazságos. Most is az történt, hogy Abe kapott több szavazatot, de Douglas lett a szenátor. A választások már csak ilyenek.
Amerika forrongott, válaszút előtt állt. A déli rabszolgatartó államok adták a Függetlenség kikiáltása óta a legtöbb elnököt, uralták a szenátust és a Legfelsőbb Bíróságot, s ha olykor be is csúszott egy-egy északi elnök, újra soha nem sikerült megválasztatnia magát. Amerika megosztottságát csak a rabszolgaság föderatív szintű eltörlése oldhatja meg, gondolta Lincoln, de ez a déliek zsigeri szintű ellenállásába ütközött. A rabszolga nem ember, tehát nem lehet egyenlő az Emberrel. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy Lincoln sem a mai értelemben vett egyenlőségben gondolkodott, hanem valahogy úgy, ahogy Orwell disznai: minden ember egyenlő, de a fehérek egyenlőbbek.
Na de átugorva az amerikai kisiskolások fél éves tananyagát, Mr. Abraham Lincoln, vagyis "Becsületes Abe", sok kacskaringó és ügyes taktikázás után végül fölényes győzelemmel beköltözött a Fehérházba. Mary Todd pedig megelőlegezte a teljes egyenlőség eszméjét, mert barátnője és bizalmasa fekete bőrű öltöztetőnője volt. Ugye Délen ez már súrolta a fajgyalázás kategóriáját, pláne, hogy tudni vélték, nem is öltöztetőnő ez, hanem Mary testvére! Ha nem is ezért, de ezért is tör ki hamarosan a polgárháború. Hogy a Fehér Ház újra fehér legyen.

Egy másik életút

John Wilkes Booth 1838-ban született Junius Brutus Booth és Mary Ann Holmes kilencedik gyermekeként egy Észak-Marylandi farmon. Szülei 1821-ben hajókáztak át egy szebb jövő reményében Angliából, s Junius Brutus Boothnak sikerült is, ami millióknak nem: megérkezése évében, 25 évesen már Amerika egyik legnagyobb színészének kiáltották ki. New Yorkban III. Richárdként debütált, és Walt Whitman azt írta róla, hogy "a modern idők legnagyobb történetírója". Szenvedélyes, excentrikus és kissé őrült volt, mint szerepei: Jágó, Hamlet, Macbeth. Boothnak volt is miből meríteni alakításaihoz; Angliából felesége elől szökött meg Mary Ann-el, akit csak a tizedik közös gyermekük után vett el, s otthon italosan családján és bérrabszolgáin gyakorolta a tyrannos szerepét.
A kis Wilkes-t romantikus lelkületű anyja nagy dolgokra szánta: születésekor a kandalló lángjában a "haza" szót vélte felfedezni, s úgy vélte fiát majd sokat üldözik, de nagy hazafi lesz belőle. Egyelőre azonban ebből csak az üldöztetés látszott megvalósulni, mert szomszédaik, mind a farmon, mind Baltimoore-ban, téli szállásukon, meglehetősen lenézték a csepűrágót és kölkeit. Brutus a színpadon lehet Julius Caesar (micsoda képzavar), de otthon csak egy alkoholista vadállat, s a színházat kevésbé látogató szomszédokra ez nagyobb benyomást tett. A kis Wilkes hát sokat volt magányos. De apjának volt egy másik arca is. A farmon felépíttetett egy pompázatos házat, amit Tudor Hallnak nevezett, és mindent úgy rendezett el a ház körül, mintha egy Walter Scott regényben járnánk. Patakocskák, barlangok, sűrű, romantikus ligetek, s a fák közül ezüst rókák kandikáltak elő. A birtok végében, kis temetőben nyugodtak elhalt gyermekei, az élőket viszont képezni kezdte, s a kis Wilkes egész tragédiákat tanult be abban a korban, mikor más gyerekek bárgyú mondókákkal kápráztatják el szüleiket. Ő lett a papa kedvence. Jóval idősebb bátyja Edwin hamar a színpad irányába vette útját, s Wilkes Asia-t, nővérét választotta bizalmasának. Iskolába télen jártak, de Wilkes-t itt sem szerették. Regényekbe menekült, rajongott a magányos hősökért, mint Robin Hoodért, Don Quijote-ért, Ivanhoe-ért, de mellesleg már ifjan heves megvetést érzett a rabszolgák irányába. Egy nap egy cigány jósnővel hozta össze a sors. Amikor az belepillantott az ifjú Wilkes tenyerébe, hátrahőkölt. "Csupa kriksz-kraksz", suttogta. "Rossz csillagzat alatt születtél. Gazdag, híres leszel, sziveket törsz össze, de fiatalon, erőszak által halsz meg. Rengeteg ellenség és sehol egy barát." Több se kellett Wilkes-nek, ott volt anyja jóslata, imádott hősei és most ez a jövendölés. Úgy döntött, híres ember lesz. Közben Edwin bátyja apját követve, felfedezett sztár lett, s Wilkes otthon reszketett a féltékenységtől: ő is hírnevet akart, de mindenáron. Közben apjuknak '58-ban sikerült halálra innia magát egy sétahajókázás során, épp abban az évben, mikor Lincoln megbukott a szenátori választáson Douglassal szemben. Wilkes Asia híres színészudvarlóján keresztül kicsikart magának egy szerepet, de oly csúfos bukás érte, hogy egész Baltimoore rajta nevetett. Tán rossz karaktert osztottak ki rá, vagy nagyon bizonyítani akart? De volt alkalom, hogy úgy belesült szerepébe, hogy rárivallt partnerére: "Ki az ördög is vagyok én most?" Vonzó külseje megdobogtatta a női szíveket, de játéka nevetségessé tette.
Végül bátyjával indult a rabszolgatartó déli államokba turnéra, immáron használva a Booth nevet, és talán ettől, de megdicsőült. A romantikus Dél szívébe zárta őt, ő pedig örökre hálás lett ezért. Járta a szalonokat, szónokolt, ahol csak tehette szót emelt Dél igazságáért, s már nem egyszerűen jó színésznek, hanem lánglelkű hazafinak érezhette magát. A társulat Richmondba érkezett, s Wilkes egyből belépett egy milíciába, s ott állt John Brown, abolicionista hős akasztásakor, aki rosszkor, rossz helyen akarta fellázítani a rabszolgákat. Wilkes úgy érezte, a próféciák beteljesülnek, íme itt áll, eme történelmi pillanatban. Lincolt megválasztották elnöknek, s Dél tudta, hogy Lincoln megveszekedett ellenfele a rabszolgaságnak. Aztán 1861-ben Dél kilépett a föderációból, majd kitört a polgárháború. Wilkes nem lépett be a hadseregbe, mert a még mindig férjét gyászoló anyja megeskette erre. Meg aztán Wilkes tudta jól, hogy hollófekete haja, szép alakja, bársonyos bőre sikerei egyik titka. Majd pont egy vágás hiányzik erről az arcról. De azért nyomasztotta is ez a "gyávaság" és mint sikeres és Északon szabadon mozgó sztár, tagja lett a déliek kém- és csempészszervezetének, s szállította az üzeneteket, gyógyszereket, ahova kellett.

Booth és Lincoln találkozásai

1863 novemberében Lincoln a Washingtoni Ford színházban látta először Booth-t a "Márvány szívben". Kevesen tudták, de a Booth nevet Lincolnék lelkében az örök hála glóriája vette körül, hisz csak nemrég volt, hogy a másik Booth, az Edwin, megmentette Robert fiúk életét, aki a tömegben bezuhant a vágányokra, Edwin meg kirángatta őt az elinduló vonat alól.
Úgy tűnik, Wilkes regényes fantáziájának szükséglete volt, hogy állandóan a rettenthetetlen hazafi szerepében tetszelegjen, mert a bosszúért lihegő szerepét alakítva arcátlanul az elnöki páholy alá állva, kétértelműen az Elnökre mutogatva mondta a zsarnokságról és bosszúról szóló sorait. Lincoln társaságában meg is rökönyödtek ezen, de az elnök csak annyit mondott: "Nos, hát elég keményen néz rám, nem de?"
Aztán Wilkes eltűnt Washingtonból, s a Philadelphiai Meadville-ben lépett fel. A McHenry House-ban lakott, ahol később az ablakpárkányba vésve a következő feliratot találták: "Abe Lincoln élete méreg által megszakadt 1864 aug. 13-án". Hogy ez egy elvetélt terv volt-e, vagy tréfa, nem tudni, de Wilkes társaival őrült terveket kezdett szövögetni Abraham Lincoln elrablásáról. Úgy tervezték, hogy az elnököt Richmondba hurcolják egy színházi előadásról, és a déli sereg összes fogva tartott katonáira cserélik. De az Elnök nem jelent meg a tervezett elrabláshoz.
Közben Lincolt újraválasztották, s Wilkes 1865 március 4-én ott állt a beavatási szertartáson, mint Lucy Lambert Hale-nek, egy abolicionista szenátor lányának vendégeként és titkos jegyeseként. Fura választás mindkét részről. Később egy barátjának fellengzősen azt mondta: "Micsoda nagy lehetőség lett volna, lepuffantani Lincolt beavatása napján".
A következő terv az volt, hogy "na majd, amikor Georgetown-ba megy". De Lincoln végül nem ment, s ezzel megint keresztbe tett Wilkes azon igyekezetének, valami grandiózus dolgot hajtson végre. Az idő pedig szaladt, Wilkes addig-addig szövögette bosszúfantáziáit, mígnem egyszer csak 1865 április elején véget ért a polgárháború. Wilkes nagyot csalódhatott, Dél ügye elveszett, s ő nem írta be lángbetűkkel nevét a történelembe. Már csak a jóslatok miatt is muszáj lett volna. Egész Washingtonban karneváli hangulat volt, ami az északiaknak mámor volt, az Wilkesnek gyalázat. Két nappal később Lincoln beszédet mondott a Fehér Házban a rabszolga-felszabadítás mikéntjéről. Wilkes csak ült ott, és azt hitte szétveti a gyűlölet és a tehetetlenség. "Ez volt az utolsó beszéded", morogta Pain-nek, a jól megfizetett, hűséges banditának.

Lincoln és Booth utolsó találkozása

Még csak három napja, hogy Lincoln elmesélte álmát saját haláláról. Lincoln különösebben sosem vétette magát körül testőrökkel, szabadon mászkált a városban. De Mary Todd addig erősködött, míg aznap, 1865. április 14-én kirendeltek estére egy testőrt páholya elé.
Wilkes aznap beugrott a Ford színházba leveleiért, és látta, hogy a díszletmunkások éppen lobogókkal díszítik fel a 7-es páholyt, ami Lincoln esti látogatásának volt a jele. Összetoborozta hát kedvelt brigantijait egy utolsó esti munkára. Testvériesen elosztották, ki kit öl meg. A célpontok Lincoln ágyban fekvő államminisztere, a hadügyminiszter, és Andrew Johnson alelnök. A zsarnok elpusztításának brutusi tettét, ahogy Wilkes feltupírozta magában értelmetlen, csak saját dicsőségét szolgáló gyilkos tervét, magának tartotta fent. Este a színház melletti Csillag Szalonban gyülekeztek. Whiskyt rendeltek, és Wilkes unszolta a tulajdonost, hogy el ne szalassza a mai előadást, mert csuda jó jelentek lesznek. Az "Amerikai Unokatestvérünk"-et, egy vígjátékot adtak aznap. Mikor az elnöki pár belépett a páholyba, a zenekar az "Üdvözlégy Vezér"-t játszotta és a közönség felállva, ovációval üdvözölte őket.
A darab folytatódott. A páholy elé állított őrszem elunta az álldogálást, szerette volna látni ő is a darabot, hát elosont a nyílt karzatra. Wilkes leshelyéről jól látta mindezt, s mivel jól ismerte a darabot, csak a megfelelő jelenetre várt.
Lincoln hintaszékében ülve előrehajolva figyelte a mulatságos jeleneteket, közben felesége kezét fogta. Most a színpad szinte kiürült, egyetlen színész, Harry Hawk állt csak középen. A közönség a hasát fogta nevettében, amikor halkan kinyílt az Elnöki páholy ajtaja, Wilkes alattomosan besurrant, ráfogta Lincolnra egylövetű revolverét és fejbe lőtte. A nagy kacagásban senki nem is hallotta meg a lövést. Lincolnék páholyvendége, Rathbone ugrott fel döbbenten, s ragadta meg Wilkest, aki tőrével megvágta az őrnagy karját. Aztán a páholy korlátjáról a szinpadra szökkent, azaz csak szökkent volna, mert talán a nemzet bosszújaként, a páholyt díszítő lobogó beleakadt lábába és Wilkes meglehetősen dicstelenül találkozott a színpad deszkáival. Felpattant, de éles fájdalom nyilallt lábába, amely eltörött. Harry Hawk hangosan értetlenkedni kezdett, mit keres itt Booth, ő azonban bekiáltotta előre elkészített mondókáját, hogy "így jár minden zsarnok" és kibicegett a színpadról.

Az utolsó percek

A nagy tervekhez képest az egész alakítás szörnyen kisszerűre sikeredett. Miközben Wilkes egy fél szemére vak lovon elvágtatott, az Elnököt két sebtiben előkerült orvos próbálta újraéleszteni, majd átvitték egy szemközti ház hálószobájába. A tömeg a ház előtt imádkozott ez elnök életéért, miközben sorban érkeztek életéért aggódó miniszterei és barátai. A lövés szétroncsolta Lincoln agyát, s anélkül hogy visszanyerte volna eszméletét, másnap reggel 7.22-kor Amerika egyik legnagyobb elnöke örökre lehunyta szemét. "Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik", mondta Edwin M. Stanton hadügyminiszter, akinek életét a ráküldött bérgyilkos, David Herold kabaréba illő gyávasága mentette meg. A gyilkos egyszerűen becsöngetett Stantonékhoz, s mivel egy szúrós tekintetű szolga nyitott ajtót, jobbnak látta eloldalogni.

Közben Wilkes és egy bűntársa elmenekültek. A hadsereg vagy két hétig kereste őket. Booth hinni akarta, hogy azt tette, amit egész Dél akart, és most azzal szembesült, hogy a déliek szíve vérzik azért az emberért, aki nem szolgált rá arra, hogy hátulról, aljasul végezzenek vele. Látták benne az emberi nagyságot, hogy elveiért élt és halt meg. John Wilkes Booth nem Dél Brutusa, hanem Dél Szégyene lett. Egy becsvágyó gyilkos, akit kivetett magából a nemzet.
E két hét alatt Wilkes mindezzel szembesült. A halála már csak pecsét volt a történelem ítéletén. Április 26-án körbevették azt a házat, melyben Herolddal rejtőzködött. Baker detektív bekiáltott, hogy adják meg magukat, vagy kifüstölik őket, mint a patkányokat. Wilkes időt kért, majd Herold bújt elő nyöszörögve. Wilkes meg nagy hetykén kiordított, hogy "Fiacskáim, készíthetitek a hordágyamat, soha nem adom meg magam." Akkor rágyújtották a házat, s a lángok fényében jól látszott a deszkarepedéseken át, ahogy Wilkes odabent fel-alá mankózik. Egy katona parancs ellenére rálőtt, s Wilkes összecsuklott. Kihozták, a fűre fektették. Nyaktól lefele megbénult, a golyó átszelte nyaki csigolyáit. Nehezen beszélt: "Mondják meg anyámnak, a hazámért tettem." Orvos érkezett, s kimondta, hogy a lövés halálos. Wilkes megalázottan feküdt ellenségei karjaiban. Feljegyezték, hogy utoljára még tenyerébe pillantott, s búcsúszavai az árnyékvilágtól keserű becsapottságáról szóltak: "Hiábavaló volt...hiábavaló volt."

 

 

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

 

 















 

 

 

 
Szendi G: Paleolit ismeretek haladóknak 
Szendi G: Az értelmes szenvedés: boldogságSzendi G: Az önértékelés csapdájában.
Szendi Gábor: Új vitaminforradalom. Szendi Gábor: Párbajok nélkül.
Szendi Gábor: Napfény vitamin Szendi Gábor: A Nő élete. Jaffa. 2012.
Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv 2. Szendi Gábor: Paleolit kezdőknek. Jaffa. 2012.
Szendi Gábor: Paleolit és korunk betegségei. Jaffa. 2011 Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv. Jaffa. 2011
Szendi Gábor: Boldogtalanság és evolúció. Jaffa. 2010 Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás. Jaffa. 2009.
Szendi Gábor: Pánik - tények és tévhitek. Jaffa. 2009 Szendi Gábor: Isten az agyban. Jaffa. 2008.
Szendi Gábor: A Nő felemelkedése és tündöklése. Jaffa. 2008 Szendi Gábor: Depresszióipar. Sík kiadó. 2005.

Feliratkozás hírlevélre
Nyomtatás vagy PDF-be mentés
Küldje el barátjának, ismerősének!