Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Lindeberg, S:
Alkalmazkodtunk-e a tejhez és a kenyérhez?

Forrás:Lindeberg, S: Are we adapted for milk and bread? In:: Food and Western Disease. Health and Nutrition from an Evolutionary Perspective. Wiley-Blackwell, 2010.

Fordította: Mezei Elmira

A tej és a gabonafélék két olyan táplálékunk, amihez genetikai alkalmazkodás nem történt, így ezek az élelmianyagok, elterjedtségük és mindennapos nagy mennyiségű fogyasztásuk miatt okai a civilizációs betegségeknek.

 

 

Ha a tej és a kenyér olyan betegségeket tudnak előidézni, amelyek rontották a korai földművelők jó egészségi állapotát, akkor az elmúlt 10.000 év alatt nem kellett volna az európai népességnek már alkalmazkodnia ezekhez az élelmiszerekhez? Ebben az esetben azok az egyedek, akik e táplálékok miatt korán meghaltak vagy terméketlenné váltak fokozatos kiszűrődtek volna, és mi, a túlélők leszármazottai más genetikai konstrukció szerint lennénk összerakva? Ez egy nagyon bonyolult problematika.
Először is, attól függ, melyik adaptációt vizsgáljuk. Egy gyermekkori halálos fenyegetettséghez való adaptáció bizonyos esetekben kevesebb, mint 50 generáció (1200 év) alatt kialakulhat, kezdve attól, amikor a népesség 1%-a hordozza a védő jellemzőket, addig bezárólag, amíg a népesség legalább 90%-a e jellemzők hordozójává válik. Azonban az az idő, ami a teljesen hiányzó jelleg első megjelenéséhez szükséges egy egyednél, sokkal hosszabb időt vesz igénybe, és valójában matematikailag lehetetlen kiszámítani. A 0%-ról 1%-ra való előfordulás között eltelt idő több ezer generációt is jelenthet.

A genetikai adaptáció időtartamának léptéke jól illusztrálható az 1800-as években Manchester környékén élő pettyesaraszoló lepke színének változásával. Az 1700-as években ennek a molylepkének csaknem a teljes állománya pettyezett szürke színű volt, ami észrevétlenséget biztosított a nyírfák törzsét borító, hasonló színű zuzmón. Azonban e lepkéknek volt egy kis csoportja, amely fekete színe miatt könnyebben a madarak áldozatául esett. Ez a szituáció a fekete egyedek teljes kiszűrődéséhez vezethetett volna, ha váratlanul fel nem bukkan egy megmentő: az ipari forradalom. A manchester-i gyárkéményekből kiáramló korom olyan mértékben festette feketére a környékbeli nyírfákat, hogy hirtelen a többségben lévő szürkés színű lepkék váltak veszélyeztetetté. Csupán 50 generációval később - ami ebben az esetben 50 évet jelent - majdnem az összes környéken élő pettyesaraszoló lepke feketévé vált. Ez a természetes szelekciós folyamat szokatlanul gyorsan ment végbe, de a veszély nagyon jelentős volt a nem megfelelő színű egyedek életének első napján.

Képzeljük el, hogy 10.000 évvel ezelőtt, egy csaknem teljesen kopár Európában, a kemény telek túlélése érdekében az emberek rákényszerültek a tejivásra, miután elfogytak a vadászható patás emlősállatok. A laktóz intolerancia, a felnőtt emberi egyedek (és állatok) számára addig normális állapot, innentől kezdve komoly fenyegetést jelentett a túlélésre. A tejfogyasztás képtelensége komoly negatív szelekciós nyomást jelentett volna. Ha feltételezzük, hogy jelen volt egy elég nagy alapító populáció, nagyon valószínű, hogy néhány száz generációval később a legtöbb laktóz intoleráns család kiszűrődött, mint ahogy ez Skandináviában is történt. Tételezzük fel, hogy a tej a legtöbb 50 éven felüli embernél érelmeszesedést, sztrókot és szívinfarktust okozott, kivéve azt a néhány egyént, aki genetikailag rezisztens volt és 80 éves kora előtt nem fejlődtek ki nála ezek a betegségek. Ha egy ilyen rezisztenciát elősegítő gén átörökíthető a leszármazottaknak, milyen gyorsan terjedhet el a populációban, és a tejivás ellenére mekkora előnnyel jár? Ezeknek a rezisztens egyedeknek több utódja lesz? Aligha, ha az egyetlen eredmény szívinfarktus 50 évesen vagy később. Az utódok jobban boldogulnak? Talán, de a különbség elenyésző. Mire egy anya 50 éves lesz, gyermekeinek általában már nincs szüksége a segítségére.

Egyéb populációk nagyjából ugyanilyen könnyen terjeszthetik saját utódaikat, és nagyon valószínűtlen, hogy a földművelés kezdetei óta eltelt kb. 10.000 év elegendő lett volna Európa lakosságának többsége számára, hogy ehhez a rezisztens csoporthoz tartozzon. Azonban a nagymamáknak lehetett valami jelentősége az evolúciós folyamatban (ami megmagyarázza, hogy a nők miért élhetnek még soká a menopauza után). A felnőtt gyerekek idős szülőktől való függetlensége szembetűnőbbé vált a civilizált társadalmakban, ahol a kompetenciát és a tudást több emberhez lehet eljuttatni, mint a halászó-vadászó-gyűjtögető társadalmakban.
Azonban egy pár ezer év elegendő lehet, ha a termékenység komolyan negatív irányban érintett. A nyugati táplálkozás és az inzulin rezisztencia (a II-es típusú cukorbetegséget megelőző állapot és feltehetőleg a szív- és érrendszeri megbetegedések, valamint a csökkent termékenység egyik okozója) közötti kapcsolat tehát fontos kérdés.

Míg a genetikai adaptáció szempontjából a tehéntejet viszonylag könnyűszerrel kihagyhatjuk az optimális emberi táplálékok listájáról, a magvak kérdése (beleértve a babféléket is) kissé bonyolultabb.
A pázsitfűfélék családjából származó gabonafélék magjai, amibe beletartozik a búza, a rozs, az árpa, a zab, a rizs, és a kukorica, a földművelés megjelenése előtt nem voltak részei az emberi táplálkozásnak. Ezzel ellentétben, a különböző afrikai növényfajták olajos magvai feltehetőleg évmilliók óta őseink étrendjéhez tartoztak. Tudjuk, hogy a magvaknak magas a fitokemikália tartalma. Ezért ha az afrikai olajos magvakat a humán evolúció során rendszeresen fogyasztották, ezekhez a táplálékokhoz adaptálódtunk, míg a gabona magvak éppen olyan újak az emberi táplálkozásban, mint a tej. Ráadásul manapság a táplálkozásban ezen magvaknak csak egy szűk csoportja kerül fogyasztásra, ami evolúciós szempontból nagyon új jelenségek számít.
A gyökérzöldségek kérdése még ennél is összetettebb. Az ember valószínűleg nagy mennyiségű gyökérzöldség fogyasztására adaptálódott. Ez az adaptáció többnyire csak azokra a bizonyos afrikai gyökerekben található fitokemikáliákra vonatkozik. Azonban a burgonya, ami Dél-Amerikából származik, olyan bioaktív anyagokat tartalmaz, amelyek számunkra túl idegenek. Pl. a burgonya lektin (Solanum tuberosum agglutinin vagy Solanum tuberosum lectin) aktiválja a tirozin-kináz receptorokat (a tumorok kialakulásának folyamatában a torzult jelátadásért felelősek), amelyek egyéb gyökérzöldségek fogyasztása után nem aktiválódnak. Amilyen nagy mennyiségű burgonyát fogyasztanak a nyugati országokban, ehhez jóval nagyobb mértékű adaptáció lenne szükséges.

Ajánlott olvasmány a témában:

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre