Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az emberi akarat útvesztőiben

Sokan a vallásokat világmagyarázatnak tekintik. Meglehet van ebben igazság, de úgy tűnik, az ókor istenei leginkább az emberi viselkedés értelmezésére tett kísérletek. Az ember evolúciója során agya módosult, s fokozatosan az ember egy új interpretációja jelent meg: az ember, mint tetteiért felelős öntudatos lény. Vagy ez is csak egy illúzió?

Megjelent: IPM 2009 ápr. 66-70.

 

 

Merton Gill és Margaret Brenman 1961-ben megjelent könyvükben leírták, hogyan próbálták a hipnózisélmény lényegét megfejteni. Felváltva, hol egyikük, hol másikuk ment ki a szobából, s amelyikük éppen bennmaradt, az eldöntötte, hipnotizálja-e a kísérletre felkért személyt vagy sem. Aztán aki kint várakozott, bejött és meg kellett állapítsa, hipnózisban van-e vagy sem a kísérleti személy. Kezdetben ez könnyű feladat volt, hiszen az alany csukott szemmel feküdt az ágyon, csak a hipnotizőr kéréseire reagált, stb. A sokadik kísérletben azonban már egyikük arra kérte a hipnotizált alanyt, hogy amikor a másik kutató bejön, viselkedjen úgy, mintha nem volna hipnózisban, vagyis nyitott szemmel tegyen-vegyen a szobában. Így is történt. A kísérleti személy hipnózisban jött-ment a szobában, belelapozott egy magazinba, leült, majd felállt. Vajon ő most éber állapotban vagy hipnózisban van-e? Egyáltalán: van-e különbség az éber tudatállapot szimulációja és az éber tudatállapot között? Gill és Brenman összehasonlították a hétköznapi tudatállapotban és hipnózisban lévő alanyok élményét és viselkedését. Végül arra következtettek, hogy a normál éber tudatállapot és a hipnózis között egyetlen alapvető különbség van: hipnózisban a hipnotizált alany többé nem akar. De milyen is az, amikor az ember akaratnélkülivé válik? Ha megfigyelünk egy hipnózisban éberséget szimuláló embert, a motiválatlansága, passzivitása a legfeltűnőbb. Amikor a kutatók rákérdeztek az élményre, az alanyok olyasmiket mondtak, hogy "azt fogom tenni, amit Ön akar, hogy tegyek".
Hogy is néz ez ki egy szokványos hipnózis során. Amikor pl. a hipnotizőr azt mondja az alanynak, hogy "és most a karja lassan felemelkedik", akkor a hipnotizált azt tapasztalja, hogy -bár ő erre erőfeszítést nem tett-, a karja tényleg felemelkedik. Persze, ki más emelné fel a karját, mint a hipnotizált maga, de neki erről még sincs tudomása: a kar, mintha csak önálló lény lenne, a hipnotizálttól függetlenül emelkedik fel. Vagyis az Én csupán megfigyelőjévé válik mindannak, ami a testtel történik. Mély hipnózisban mondhatjuk azt az alanynak, hogy valami nem látszik (pedig ott van), de akár azt is, hogy látszik (pedig nincs ott). A hangsúly azon van, hogy nem az alany lát, vagy nem lát, hanem a tárgy látszik, vagy nem látszik. Hipnózisban tehát megszűnik az Én, mint akaró, mint szándékozó, mint kivitelező. Az Én beleszólása nélküli történések egyfajta passzív szenvedő élménymódot képviselnek. Vajon e különös élmények a hipnotikus állapot mesterséges termékei, avagy a hipnotizált ilyenkor az emberi tudat egy ősibb állapotába tér vissza?

Homérosz nyelve

Bruno Snell klasszika-filológus 1953-ban "Az elme felfedezése: az európai gondolkodás görög eredete" című munkájában részletesen elemezve az Iliász és az Odüsszeia ógörög nyelvezetét, meghökkentő feltevéseket fogalmazott meg. Szerinte az időszámításunk kezdete előtt kb. 1334- 1150 közt megesett trójai csatáról i.e. 850 körül született két eposz szerzője kora tudatelméletét is leírta. Eszerint az ókori görögök valahogy úgy éreztek és gondolkodtak önmagukról, mint a ma hipnózisba került személyek -azzal a különbséggel, hogy ők tudatállapotukat nem tudták a normál éber tudatállapot ellentétjeként megélni. Hogy kicsit konkrétabb legyek: Homérosznak nincsenek szavai az akaratra, szándékra, tervezésre, gondolkodásra, lélekre, öntudatra - egyszóval az ókori görögök nem úgy élték meg mindennapjaikat, hogy "ezt és ezt gondoltam ki, ezt és ezt akarom", hanem úgy, hogy "ezt és ezt teszem". Modern nyelvezetünk még őrzi ezt a finom különbséget. Egy menekülési helyzetet leírhatunk úgy, hogy "úgy döntöttem, elfutok", de megélhetjük úgy is, hogy "késztetés támadt lábaimban a futásra", vagy "a lábak szinte maguktól nekilódultak". Utóbbi fordulatok azt érzékeltetik a mai hallgatóval, hogy a menekülés szinte automatikusan következett be - az Én nélkül. Úgy tűnik azonban, hogy az ókor embere számára ez nem metafóra, hanem valóság volt.

Homérosz hőseinek nem volt lelke. Volt viszont három külön szavuk arra, amit mi az elme három funkciójának tekintünk. Nekünk a lélek a testben lakó Én, aki uralja a testet. Az ókori görögöknek a psziché a vérrel vagy a lélegzettel volt azonos, s lám a mi nyelvünkben is még felismerhető a lélek és a lélegzet közti kapcsolat. A "kiadja a lelkét" mondat ma azt jelenti, hogy valaki, mint énnel, akarattal bíró, megszűnik létezni. Eredetileg azonban azt jelentette, hogy "utolsót lélegzett". Nincs légvétel, nincs élet. A thymos szó azt a funkciót jelentette, amit ma az Én mozgató akaratának élünk meg. A mai ember tudatosítani tudja kivitelezendő mozgásterveit, késztetéseit, s mint lelkiélményekről be tud számolni róluk. Az ókori ember számára a thymos "mondta meg", hogy éhes, szomjas, harcolnia kell. Akhilleusz harcolt, amikor a thymos a mellkasában arra sarkalta. Ha a thymos a lábba ment, akkor az ember futott. Aki megdermedt a rémülettől, azt úgy mondták, "elhagyta lábát a thymos". Az ókor embere tehát folyton "azon kapta magát", hogy már éppen tesz valamit, s erre született magyarázatként a thymos. Mi úgy gondoljuk, hogy általában akarjuk azt, amit teszünk.

Az ókori ember nem volt képes az introspekcióra, vagyis arra, hogy saját lelkifolyamatait megfigyelje, megélje, netán másoknak elmondja. Ahogy hipnózisban is, a "kar felemelkedik" történést nem kíséri az az élmény, hogy "én emelem fel a karomat", miközben valójában ez történik. Ennek ókori élménymegfelelője: "a thymos felemelte a karomat". Még egy utolsó példával próbálom érzékeltetni az ókori lélek sajátosságát. A "látni" szó a modern embernek mindig implikálja azt, hogy "én látok valamit ilyennek vagy olyannak", "bennem kelt ilyen vagy olyan hatást a látvány". Ám az akhájoknál a "látni" ige helyett sok-sok szó van a látásra, mindegyik azt a speciális helyzetet képviseli, amelyben a látvány valamilyen állapotba hozta az ókor emberét. Amikor Akhilleusz "görbén fölfele nézve" szól, az mindig azt jelenti, hogy "dühösen lát". Vagyis "dühösen látni" nem egy lelkiállapot, hanem egy cselekvési mód. A dühös lelkiállapot csak számunkra létezik, mert mi be tudunk róla számolni, mint belül megfigyelt lelkiélményről.

A görög istenek hallucinációk?

De mi végre is ez a nyelvi búvárkodás? Ahogy Daniel Dennett nevezi, ez a szoftver régészet. A nyelv rögzíti azt, hogyan gondolkodik az ember önmagáról és a világról. A nyelv tehát régészeti lelet, csak érteni kell, mit üzen. A mai ember számára megszokott, hogy Énje érzékel, tervez, akar és tesz. Tudatában vagyunk annak, hogy létezünk, hogy mi érzünk, mi döntünk, mi cselekszünk, s tetteinkért, gondolatainkért vállaljuk a felelősséget. De vajon miként élte meg az ókori ember vagy a még régebbi korok embere önmagát? Julian Jaynes pszichológus 1976-ban jelentette meg "A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában" című könyvét, amely forradalmian új alapokra helyezte az emberről való gondolkodást. Jaynes szerint az ókori emberek saját gondolkodásukat olyasfajta hallásos hallucinációként élték meg, mint amelyeket a mai skizofrén betegek tapasztalnak. A skizofrén betegek hangokat hallanak fejükben, melyek valamire utasítják őket, vagy az éppen folyó cselekvést kommentálják, esetleg folyamatosan bírálják, pocskondiázzák a személyt. A skizofrén betegek hallucinációinak két fontos jellegzetessége van: a hangokat reálisan létezőnek élik meg, és úgy tekintik e hangokat, mint amelyek idegen személytől erednek.

Az ókori görögök hanghallásaikat isteni beavatkozásokként élték meg: Amikor Agamemnón megharagítja Akhilleuszt, az majdnem ledöfi a királyt, ám ekkor Athéné jelenik meg és így szól: "kardod ki ne rántsd a kezeddel: szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is." Ma úgy mondanánk, Akhilleusznak megjött a józan esze, és visszafogta magát. Az ókori görögök az ellentétes késztetést "isteni hangnak" tulajdonították. Amikor Akhilleusz Patroklosz tetemére borulva zokog, Thetisz jelenik meg, s azt mondja neki: "Drága fiam, hagyjuk most őt, noha kínoz a bánat...". Thetisz jeleníti meg Akhilleusznak azt a gondolatát, hogy siránkozás helyett inkább bosszút kéne álljon barátja haláláért. Később, amikor Agamemnón kibékül Akhilleusszal, korábbi tettét, hogy elvette tőle a szép rabnőt, így indokolja: "oka nem vagyok ennek, mert Zeusz tette, s a Moira, s Erínüsz, a ködbebolyongó: gyűlésen szívembe ezek dobták a vad Ártást, aznap, amint Akhilleusz zsákmányrészét eloroztam."

Jaynes szerint a szinte folyamatos hallucinációkra egyetlen kézenfekvő magyarázat születhetett: az ókori ember úgy gondolta, kritikus pillanatokban az istenek, szellemek, rokonok lelke jelenik meg, s vagy segítő, vagy ártó szándékkal tanácsokat, utasításokat adnak. Gondoljunk csak bele: ha folyamatosan hangok irányítanánk minket és minden körülöttünk élő ember is folyamatosan azzal indokolná tetteit, hogy egy hang azt mondta neki, tegye ezt vagy azt, vajon mi nem azt gondolnánk-e, hogy létezik egy transzcendentális világ, amely állandóan itt van körülöttünk, figyeli minden lépésünket, s terveit tetteinken keresztül valósítja meg. Ha saját viselkedésünket -miként egy hipnózisban lévő személy- mindig csak menetközben tapasztalnánk meg, vajon nem úgy élnénk-e meg, hogy testünket valamiféle tőlünk idegen thymos mozgatja? Ezek az erők persze valamiképp minket szolgálnának. Hisz látnánk, hogy cselekvésünk lényegében összhangban van a környezettel: eszünk, ha ételt tesznek elénk, elmenekülünk, vagy harcolunk az ellenség láttán, s ha mi vagyunk Párisz, megkívánjuk szép Helénát. Az a felfogásmód, ahogy az ókori görögök bármilyen eseményekben bekövetkezett fordulatot valamely isten akarataként tudtak értelmezni, kerekké és értelmezhetővé tette a világot. Mivel még nem volt Én, amely képes önmaga vágyait, szándékait, akaratát észlelni és szabályozni, az ember az istenek által mozgatott automataként élte életét.
Az ókori tragédiák lényege, hogy a hős olyanért kell bűnhődjön, amit akaratlanul, isteni akaratra, vagy isteni akaratot sértően követett el. E tragédiák rejtett üzenete, hogy az emberi akarat csak illúzió, valójában az istenek játékszerei vagyunk. Ödipusz el akarván kerülni sorsát, minden lépésével csak végrehajtja az istenek által rárótt büntetését: megöli apját és elveszi anyját. Állítsuk ezzel szembe a modern tragédiákat: a hős olyat akar, amire kora még nem érett, vagy már meghaladta azt.
Ám ha a saját vágyak és szándékok istenekbe és szellemekbe való kivetítése valójában csak az ember egy lehetséges értelmezési keretét adja, vajon nem ugyanígy csak egy illúzió áldozatai vagyunk-e, amikor az Énnek tulajdonítjuk vágyainkat és tetteinket? Mielőtt e szorongató kérdésre felelnék, varrjunk még el egy szálat: honnan származtak hát ezek az "isteni" hangok?

Az istenek a jobbféltekében laknak?

A mai pszichiátriai felfogás szerint, aki hallucinál, az pszichózisban szenved. Ez az álláspont meglehetősen abszurd, mert az emberi agy ugyan változott a történelem során, de magunkban hordozzuk fejlődésünk előző stációit is. Így nem meglepő, hogy a teljesen egészséges emberek körében végzett felmérések szerint 8-15%-uk tapasztalt már élete során többször is hanghallásokat. Érdekes, hogy a hallucináció gyakorisága népenként eltérő, az oroszok közt az átlaghoz képest kétszer olyan gyakori, de brazilok körében még gyakoribb. Úgy tűnik tehát, hogy a hallucináció nem feltétlen rendellenesség, hanem inkább egy ősibb működés maradványa, amelyet ma patológiának minősítenek.
A legtöbb embernek a bal oldali agyfelében van a beszédért felelős terület, melyet Broca áreának, és a beszédértést végző terület, amelyet Wernicke áreának nevezünk. Mivel az agy aszimmetrikus, e területek megtalálhatók a jobb oldali agyfélben is. Ez olyannyira így van, hogy ha kora gyermekkorban valamiért megsérül valakinek a balféltekéje, a jobb oldal teljes mértékben átveszi a beszédfunkciókat. Jaynes szerint a jobbféltekei beszédrégiók generálják a hanghallásokat, melyek a két félteke azonos területeit összekötő rostok szállítják át a balféltekei beszédértő központokban, s itt értelmeződnek, mint idegen hangok. Ez a "hallucinációs rendszer" gyárilag beépített, általában még süketen született skizofréneknek is vannak hanghallásai, vagy olykor süketnéma nyelven kommunikáló vizuális hallucinációik.

Mikor Wilder Penfield agysebész az 1930-as 1940-es években enyhe elektromos ingert alkalmazott páciensei jobb halántéklebenyén, gyakran idegen hangokról kapott beszámolókat. Belinda Lennoxnak és munkatársainak 1999-ben sikerült egy hallucináló skizofrén beteget megvizsgálni funkcionális MRI (mágneses rezonancián alapuló képalkotó eljárás) készülékkel és azt tapasztalták, hogy hallucináció alatt a jobb halántéklebeny fokozott aktivitást mutatott. Mások azt mutatták ki, hogy a baloldali beszédértésért felelős terület aktiválódik hallásos hallucináció alatt. Lennoxék egy későbbi vizsgálatban azonban 4 hallucináló beteg megfigyelésével megerősítették eredményüket, miszerint a hanghallások elsődleges forrása a jobb Wernicke área.
Régóta ismert, hogy az emberek többségében a baloldali beszédért felelős agyi területek fejlettebbek, nagyobb tömegűek, mint a jobb oldali azonos területek. Charlene Levitan és munkatársai 1999-ben arról számoltak be, hogy minél intenzívebb és gyakoribb a hallucináció valakinél, annál szimmetrikusabbak a bal és jobboldali beszédfunkciókért felelős agyterületei. Másként fogalmazva, azoknak, akik hallucinálnak, a bal oldali beszédterületei az átlaghoz képest alulfejlettek.
Jaynes még nem ismerhette az alig 20 éves neuroteológia eredményeit, melyet a 2008-ban megjelent "Isten az agyban" könyvemben foglaltam össze. Eszerint a jobb halántéklebeny epilepsziások körében feltűnően gyakori a vallási megtérés, a buzgó vallásosság, az isteni megnyilatkozások és jelenések megtapasztalása. A jobb halántéklebeny elektromágneses ingerlése sokakban váltja ki un. jelenlétérzést, vagyis annak az élményét, hogy valaki a személyen kívül még jelen van. Ezt aztán mindenki világnézete szerint értelmezi. Más vizsgálatok azt erősítik meg, hogy a racionális gondolkodás ellentéte, a mágikus gondolkodás a jobbféltekei működések sajátja. A mágikus gondolkodás ezért nem tud "kiveszni" az emberiségből, csupán a balféltekére jobban támaszkodó civilizáció háttérbe szorítja. A vizsgálatok azt mutatják, hogy minél aktívabb valakinek a jobbféltekéje, annál fogékonyabb a mágikus-babonás hiedelmekre.
Összességében tehát nem csupán arról van szó, hogy a két félteke eltérő akarata hanghallások formájában jelentkezik, hanem arról is, hogy a történelem során a racionális balfélteke fokozatosan "átvette a hatalmat" a mágikus jobbfélteke felett, legtöbb emberben elnyomva az "istenek hangját". Ezt látjuk a tudomány fejlődésében, amelyben fokozatosan teret hódított a szigorú tudományosság, háttérbe szorítva a fantáziadús spekulációt. Ez utóbbi azonban nem halt ki, csupán új alakokat öltve a racionális világkép elleni lázadásként misztikus és okkult irányzatokban él tovább.

Az akarat, mint illúzió

De vajon racionális világképünk, amely a balféltekei nyelvi struktúrák "hatalomátvételéből" fakad, és amely az Ént tekinti a dolgok mozgatójának, helytállóbb-e, mint az emberi szándékokat és vágyakat isteni befolyásnak tulajdonító ősi szemlélet? Benjamin Libet és munkatársai 1982-ben egyszerű EEG vizsgálattal szerették volna megtudni, mi történik az agyban az akarat megszületésétől a mozgás kivitelezéséig. Azt várták, hogy először megjelenik majd az EEG-n az akaratlagos döntés hullámai, majd következik a parancskiadás és végül végbemegy a mozdulat. A kísérleti személyek tehát egy csöndes szobában ültek, fejükön EEG elektródákkal, kezükön egy izommozgást mérő műszerrel, és jelezték, amikor úgy döntöttek, megmozdítják kezüket. A kutatók meghökkenve látták, hogy a mozgás-kivitelezés agyi szerveződése 300-700 milliszekundummal az akaratlagos mozgás eldöntése előtt kezdődött meg. Vagyis az akaratlagos mozgás előbb indult el, semmint, hogy arról kísérleti személyek tudtak volna. Hogy még érthetőbben fogalmazzak: egy akaratlagos mozgás kivitelezése nem az akarással indul. Az akarat tehát egy illúzió, amely az elindult viselkedés jóváhagyását jelenti csupán. Mivel az akarat tudatosulásától még 200 milliszekundum telik el az izommozgásig, ebből idegélettani okokból 150 milliszekundum áll a rendelkezésünkre, hogy a viselkedést meggátoljuk, vagy módosítsuk. Nem véletlen, jegyzi meg Libet, hogy a tízparancsolat mind a tíz tilalma azt mondja ki, mit ne tegyünk.
Messzire vezetne végiggondolni, mit is jelent a szabad akarat semmivé foszlása. Egy bizonyos: az ember valódi megértésétől még távol vagyunk. Az istenek uralmát felváltotta az Én uralma, de mindkettő csak az emberi viselkedés lehetséges értelmezési kerete, nem pedig magyarázata.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre