Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Elektrosokk - történelmi háttérrel

Megjelent:IPM 2009 augusztus

A pszichiátria története azt mutatja, hogy kiváltságos helyzete miatt soha nem kényszerült megbánásra, a legvadabb teóriák is kipróbálásra kerülhettek, s a betegeken – gyógyítás címén – bármilyen, „tudományosan megalapozott” embertelen módszert lehetett alkalmazni.

 

 

"Bár a pszichiátriai kezelés előtt K. Róbert nem volt veszélyeztető, jelenleg mégis veszélyeztető állapotra hivatkozva tartják folyamatosan az ágyhoz kötözve, immár másfél éve.- Meg fogják ölni a fiamat ebben a kórházban - mondta az anyja, aki mindeddig sikertelenül próbálta fiát kimenekíteni az embertelen kezelésekből és bánásmódból.", olvasható a hírextra.hu-n. A 27 éves K. Róbert önként, saját lábán ment be a pszichiátriára, ahol a gyógyszeres kezelések hatására állapota folyamatosan romlott. A Jahn Ferenc kórház pszichiáterei "nagy gyógyítási akarásukban" 10 elektrosokk kezelést is alkalmaztak. "K. Lajosné elmondása szerint, amikor fia elektrosokk-terápiáját aláíratták vele, akkor ő azt sem tudta, hogy mit ír alá", olvasható a monoronline.hu-n. A történet tragikus véget ért. A kórház végül elengedte K. Róbertet, aki később egy kocsmában verekedésbe keveredett, s a rendőrségen bilincsbe verve meghalt. A kórház főigazgatója Gerő Gábor a hirado.hu-hoz eljuttatott közleményében azt írja: három szakmai vizsgálat azt állapította meg, hogy a beteg gyógykezelése kifogástalanul történik az osztályon.

B. Bélánét még a rendszerváltás előtt, 1986-ban minden indoklás nélkül azért szállították be rendőri segédlettel az egri pszichiátriára, mert fia ügyében szeretett volna vizsgálatot indítani, aki orvosi kezelése során egészségkárosodást szenvedett. A pszichiátrián gyógyszerezték, és húsz elektrosokk kezelést kapott, melynek következtében megvakult. Az asszonyt húsz éven át, évente ugyanaz a pszichiáter, Dr.Lajos Zoltán minősítette elmebetegnek, aki annak idején kezelte. A ma 79 éves asszonyt egy független szakértő mégis teljesen egészségesnek minősítette és a bíróság a "cselekvőképtelenség" miatti gondokság alól felmentette. Lajos elmondása szerint az asszonyt annak idején súlyos paranoid tünetekkel szállították be, kezelése indokolt volt. "Elmebetegnek neveztek, és azt csináltak velem, amit akartak", mondta az asszony a Hír tévének adott interjújában. Az interjúban megkérdezett Lajos főorvos elmondta, hogy akkoriban, de lényegében ma sem kell egy elmebetegnek beleegyeznie a rajta végrehajtott kezelésekbe. A pszichiáter kijelentette, hogy az elektrosokk "ártalmatlan kezelés". Lajos Zoltán kijelentette, hogy a gondokság megszüntetése nem jelenti azt, hogy a "beteg meggyógyult, hiszen a hathetes kezelést leszámítva az asszony többé nem szedett gyógyszert és nem járt kontrollra".

A pszichiátriai visszaélések egy újabb történetének hőse Dr. Pákh Tibor jogász-fordító, akit a hatvanas-nyolcvanas években politikai elítéltként majd üldözöttként azért kezeltek ismételten elektrosokkal, mert tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen. Több ízben kezelték az OPNI-ban is. Az OPNI-t ekkoriban Tariska István vezette. Titkosszolgálati jelentések alapján biztosan tudható, hogy Pollner György intézetvezető helyettes és a Pákhot kezelő pszichiáterek pontosan tudták: politikai okokból folyik a kezelés, hiszen "betegükről" rendszeresen konzultáltak a titkosszolgálattal. Az 1983-as bécsi pszichiátriai világkongresszuson is szó esett Pákhról, itt elmondták, hogy egy svájci professzor vizsgálata szerint Pákh teljesen épelméjű, írja Modor Ádám. A Magyar Pszichiátriai Társaság, miután Pákh az Amerikai Pszichiátriai Társaság segítségét kérte, 1993-ban felülvizsgálta ügyét, és nem látta megalapozottnak az annak idején adott paranoid schizofrénia diagnózist. Arra bátorították Pákhot, hogy indítson kártérítési pert. Azt azonban nem írták, hogy mondjuk a Pákh-ügyben érintett pszichiátereket ellen vizsgálatot indítanak.

A történeteket pusztán azért fűztem csokorba, mert mindegyikben szerepel az elektrosokk, vagy eufemisztikusabban az elektrokonvulzív kezelés (továbbiakban ECT). De a történeteknek elkerülhetetlenül más tanulságai is szemünkbe ötlenek. Hogy lehet, hogy a pszichiátriai kezelés hatására valaki egyre inkább csak leépül, miként lehetséges, hogy teljesen normális embereket kényszergyógykezelésnek lehessen alávetni, miként lehetséges, hogy a gyógyítástól idegen, politikai célokra használják a mindennapi pszichiátriát, s az ebben aktív szerepet vállaló pszichiáterek büntetlenek maradhassanak, s milyen tudományos alapja lehet egy diagnózisnak, amely alapján egyfelől kényszergyógykezelésnek lehet alávetni valakit, másfelől pedig a diagnózisok később megalapozatlannak bizonyuljanak. Milyen szisztéma az, amelyben egy pszichiáter húsz évig jogtalanul gondokság alatt tarthat egy teljesen épelméjű, cselekvőképes embert, majd annak felmentése után ez a pszichiáter minden jogi és szakmai következmény nélkül praktizálhat tovább?
E kérdések rövid megválaszolása nélkül nem lehet megérteni az ECT jelenségét, azt, miként lehet egy ilyen barbár középkori módszert gyógyeljárásnak tekinteni és gátlástalanul alkalmazni. Az ECT szimbolikusan megtestesíti azt, hogy a pszichiátria nem tudományos alapon működik és elsődleges célja a szociális kontrol.

A pszichiátria történeti gyökerei

Minden korban voltak olyan emberek, akiket környezetük őrültnek tekintett. Az őrületre sokféle magyarázat volt, ártó szellemek, isten büntetése, az idegek gyengesége. De egészen a 17. századig a nyugati társadalom meglehetősen toleráns volt a "bolondokkal" szemben. Szabadon járhattak-kelhettek, az elmeháborodottság része volt a mindennapi életnek. Az európai országok államigazgatásának egyre fokozódó szervezettségével azonban előbb-utóbb minden országban eljött a pillanat, amikortól a "furcsa" emberek begyűjtötték és őrizték. Michele Foucault ezt a "nagy bezárásnak" nevezte el. Nem csupán elmebetegeket, de mindenféle más, antiszociálisnak ítélt elemeket, mint prostituáltakat, nyomorékokat, szifiliszeseket, kiugrott papokat, és egyéb "zavartkeltő" egyéneket is begyűjtöttek, és a külvilágtól elzártan őrizték őket. "E házaknak semminemű orvosi rendeltetésük nem volt, nem azért fogadták be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos volt", írta Foucault. A civilizáció folyamata lényegében a társadalmi szervezettség fokozatos kibontakozása, melynek során az egyén a társadalmi intézmények egyre szigorúbb ellenőrzése alá kerül. A civilizáció folyamata a szervezettség és rendteremtés folyamata. Míg Franciaországban XIV. Lajos rendelete alapján szedték össze a "zavaró elemeket", Angliában egyfajta "tébolyipar" keretében elsősorban magánintézményekben tartották az elmeháborodottakat. A kor gondolkodására jellemző volt, ahogy egy neves orvos írt a "Két értekezés a vadállati lélekről" című könyvében:

"Vad teremtmények ők, akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni ... szinte fáradhatatlanok ... tűrik a hideget, forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül...Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk, mint 'kínzóikra'".

Az elmebetegeket tébolyult vadállatoknak tekintették, akiket be kell törni. Erre bármilyen eszköz megengedett volt. Az őspszichiáterek által javasolt legelemibb kezelések fizikailag gyöngítették le az őrülteket - érvágások az ájulásig, erős hashajtók, hánytatók és hányinger-keltő anyagok rendszeres használata, az éhenhalást kockáztató koplaltatás, szisztematikus ütlegelés, fojtogatás, fulladásig víz alatt tartás, tüzes vassal való égetés, hólyaghúzás. Egy amerikai "gyűjtőház leírása szemlélteti az állapotokat:

"Az elmebajosokat, sivár, bűzös cellákban tartották, és 'őrzőik', akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, 'a cella padlójába, vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva, ...kéz, vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyben tehetetlen, dühödt kötegként vonaglottak".

Az átmeneti enyhülést a francia forradalmi kormány által 1793-ban kinevezett Philippe Pinel doktort hozta el, aki gyorsan felismerte, hogy az elmebetegekről kialakított vadállati kép valójában a betegek kínzásokra adott reakcióiból alakult ki. A zavaros és összefüggéstelen beszéd, ami a legjellemzőbb volt a tébolyultakra, a ruháik megszaggatása, az ürülékükkel való maszatolás, a sikoltozás, főként az embertelen bánásmód elleni tiltakozásuk bizarr megnyilvánulásai voltak. Pinel bevezette a "beszélgetős" terápiát, a betegek kínzását megtiltotta, s meghökkentően jó gyógyulási arány bizonyította eljárása helyességét.

Angliában a yorki kvékerek, egyik hittestvérük tébolydában elszenvedett kínzatásain felháborodva 1796-ban nyitották meg kicsiny elmeotthonukat, ahol az elmebetegekkel "bajban lévő embertársként" bántak. A gyógymód beszélgetés, hasznos elfoglaltság, precíz napirend voltak. Egyszerű, józan ésszel belátható módszereik jó eredményre vezettek. A Yorki Menedékhely első tizenöt évében, azok a betegek, akik kevesebb, mint húsz hónapja voltak betegek, hetven százalékban meggyógyultak, vagyis soha többé nem esett vissza. Még a menedékhelyre érkezésük előtt gyógyíthatatlannak tekintett krónikus betegek 25 százaléka is felépült a kezeléstől. Hasonló sikerekről számoltak be az Amerikában sorra alakuló, morális kezelési elveket valló intézmények: a korábban gyógyíthatatlannak tekintett betegek 50-70%-a gyógyultan távozott.
Azonban mint Foucault rámutatott, a fizikai kínzások és gyötrelmek megszüntetése nagy előrelépés volt, a "normalitás" nevében végzett kényszergyógykezelés megmaradt, vagyis a pszichiátria, mint rendfenntartó hatalmi intézmény végső soron csupán barátságos arcot öltött.

A pszichiátria történelmileg azért alakult ki, mert a jólszervezett állam és közrend működését egyre inkább zavarták a "furcsa", beilleszkedni nehezen tudó, vagy nem is akaró emberek, akik viszont törvényt nem szegtek, tehát kellett valami más jogalap arra, hogy eltávolítsák őket a mindennapi életből és bezárva tarthassák őket. A társadalom "megtisztításának" igénye egyre fokozódott, pl. az USA-ban az elmegyógyintézetek száma 1840-ben 18, 1880-ban már 139 volt. Az őrzött betegek száma ez idő alatt 2500-ról 74 000-re nőtt. Az egységes olasz állam megszületése, 1881 előtt 8000 ápolt volt, 1907-re már számuk a 40 000-et érte el. A valódi elmebetegek szétválaszthatatlanul keveredtek az alkoholistákkal, szifiliszesekkel, agydaganatosokkal, időskori dementáltakkal és egyéb krónikus betegekkel. A nagy tömegben együtt tartott betegekkel már nem lehetett morális terápiát tartani, de a korszellem nem is ebbe az irányba haladt. Egyre nagyobb szükség volt arra, hogy alkotmányos eszközökkel igazolni lehessen a törvényt nem sértő emberek fogva tartását. Az európai jogrendben az ön és közveszélyes fogalom a társadalmi jóra hivatkozva tette ezt lehetővé. Azonban rögtön felmerült a kérdés, ki és milyen alapon tudja egy adott emberről ezt minden kétséget kizáróan eldönteni. Így lett a pszichiátria "tudománnyá" kinevezve, s a fogva tartottak pedig a "beteg" nevet kapták. Innentől a pszichiátria felelőssége volt, hogy megfelelő tudományos alapokat szolgáltasson az alkotmányos szabadság sárba tiprására. Alapvetően innen ered a pszichiátria azon törekvése, hogy börtönőri szerepét orvosi szereppé alakítsa át.

Míg azonban az orvostudomány a XIX. és XX. században valóban hatalmasat fejlődött, gondoljunk csak a fertőző betegségek legyőzésére vagy a belgyógyászat, sebészet, stb. fejlődésére, addig a pszichiátria a mai napig spekulatív elméletek garmadájára alapozza tudományosságát. Ha röviden végigtekintünk csak az elmúlt száz év hajmeresztő pszichiátriai kezeléseinek során, láthatjuk, hogy ezeket az adott korban tudományosan megalapozottnak és hatékonynak találták, s úgy vélték, a "beteg érdekében" joguk van ezeket a kegyetlen eljárásokat alkalmazni. Majd pár évtized múltán a módszerek "kimentek a divatból", s a pszichiáterek büntetlenül folytatták a kezeléseket az éppen új divatos módszerekkel, amelyeket elavulásukig megint csak tudományosnak és hatékonynak neveztek. Mindeközben száz- és százezrek rokkantak bele abba, hogy "meg akarták őket gyógyítani".

Mivel a pszichiátria a lelkiproblémákat az agy betegségének tekinti, ezért mindig is az agyat akarta "kezelni". A pszichiátria tudományosságát a mai napig alapvetően az vonja kétségbe, hogy a mentális zavaroknak nincs objektív kimutathatósága, nem feleltethetők meg nekik konkrét agyi elváltozások, vagy egyéb, műszerekkel, vérvétellel, vagy bármilyen objektíválható eljárással nyerhető elváltozások. Ezért a pszichiátriai diagnózisok önkényesek és szubjektívek, és a vizsgálatok szerint két független szakember 30-50%-os eséllyel diagnosztizál egy problémát ugyanannak. Ha a diagnózis nem objektíválható, akkor fennállása nem igazolható és nem is cáfolható. Innentől viszont nincs tudományos alapja sem a diagnózisnak, sem a kezelésnek, sem a kutatásnak. Mi garantálja, hogy amit kezelnek, kutatnak, az valóban fennáll-e. Jó példája ennek az, hogy a depresszió szerotonin hipotézisét a mai napig nem lehetett igazolni, az elmélet ugyanis igazolhatatlan. Ugyanez áll a pánikzavarra, a hiperaktivitásra és a többi mentális "betegségre" is.

Pszichiátriai kezelési módszerek

A pszichiátria kezdeti módszerei, mint említettem a kínzás és megtörés volt. A XIX. század végére a pszichiátria kezdett "tudománnyá" válni. Ekkoriban születtek azok a rémisztő elképzelések, amelyek aztán beletorkollottak többek közt az ECT-be is. A gondolat egyszerű volt: az agyat átmenetileg ki kell "kapcsolni" vagy teljesen "össze kell zavarni", és aztán a majdnem halálból, vagy az ájulásból visszatérő beteg agyműködése már normális lesz. Az ilyen "kizökkentő" terápiákat abszolút tudományosnak és hatékonynak tekintették. Az egyik módszer az volt, hogy a beteget víz alá merítették, és amikor már majdnem megfulladt, kiemelték és újraélesztették. A másik kedvelt módszer az volt, hogy a beteget olyan szerkezetbe ültették, amely hihetetlen gyorsan tudott pörögni, és a beteget az eszméletvesztésig szédítették benne. E módszerekhez speciális gépeket szerkesztettek. A pszichiátriai "kutatás" terméke volt az is, hogy az elmebetegség örökletes, és így az USA-ban 1907-től az elmebetegeket a legtöbb államban elkezdték sterilizálni. 1945 végéig 45 127 elmebeteget sterilizáltak. Kalifornia 1909-ben hagyta jóvá az Ivartalanítási Törvényt, melyet egy F. W. Hatch nevű orvos szorgalmazott, akit aztán az állami elmegyógyintézetek vezetőjévé neveztek. A törvény biztosította, hogy a tébolydák "fogyatékosai ne hagyjanak maguk után fertőzött, és szerencsétlen öröklési folyamatot továbbvivő ivadékokat". Így aztán a harmincas években német "szakemberek" Amerikát emlegették pozitív követendő példaként, s Hitler hatalomra kerülése után hat év alatt 375 000 embert sterilizáltak Németországban.

A 30-as-40-es évektől a fő terápiás eszközök az inzulin-kóma, a metrazol konvulzív terápia, az elektrosokk, és prefrontális lobotómia voltak.
Az inzulin-kóma lényege az volt, hogy nagy adag inzulint adtak be a betegnek, aki ettől halálos kómába esett, amiből 1-2 óra múltán cukros vízzel visszahozták - ha még lehetett. Sokan ugyanis meghaltak a kezelésbe. Harminc-negyven ilyen kómából állt a kezelés, amelynek az utólagos elemzések szerint semmiféle gyógyászati hatása nem volt. Ennek ellenére még a hatvanas években is alkalmazták.

A metrazol kúrát Medúna László fedezte fel. Úgy spekulált, hogy az epilepszia és a schizofrénia kizárják egymást, így metrazol injekcióval mesterséges epilepsziás rohamokat idézett elő gyógyászati célból. A teóriának természetesen semmi alapja nincs. A módszer elterjedt, egy kúra 20-40 egymást követően előidézett rohamból állt. Az epilepsziás rohamok brutális jellegét mutatja, hogy a Journal of American Psychiatry-ban 1942-ben megjelent tanulmány, amely szerint 200 metrazol terápiában részesült személy 23%-ban csigolyatörés lépett fel. Ez az arány a New Yorki Állami Pszichiátrián 1939-ben 43%-os volt. Természetesen sokan meg is haltak a "kezelésben". Kombinált kezelésnek nevezték, amikor az inzulinkómában fekvő páciensénél még epilepsziát is provokáltak metrazollal. A módszert csak 1982-ben minősítették hatástalannak.

A leukotómiának vagy frontális lobotómiának nevezett, az elmegyógyászatban évtizedeken át lelkesen alkalmazott agysebészeti eljárást Egas Moniz agysebész találta ki, miután egy konferencián azt hallotta, hogy majmok szelíddé válnak, ha a homloklebenyüket elválasztják agyuk többi részétől. Ennek rendkívül gazdaságos módszere az volt, hogy a szem sarkába bevezettek egy jégcsákányt, áttörték a koponyacsontot, és a jégcsákány megforgatva az agyban, szétroncsolták a homloklebenyt az agy többi területével összekötő rostokat. A legkülönfélébb kórképekben alkalmazták schizofréniától a neurózisig. Walter Freeman, a műtét lelkes képviselője járta Amerikát és bemutatta a műtétet. Praxisa során egymaga 5000 műtétet hajtott végre. 1955-ig, az első antipszichotikum megjelenéséig 50 000 műtétet végeztek el Amerikában. A műtét következménye a teljes elbutulás és leépülés volt. Az egyik áldozat John F. Kennedy nővére volt, akinek tanulási zavaraira végezték el a műtétet, s életét leépült betegként élte le. A pszichiátria gyógyulásnak a szelídséget és kezelhetőséget tekintette, mint az a Száll a kakukk fészkére filmben láthattuk.

Az ECT

Az elektrosokk terápia atyja Ugo Cerletti pszichiáter volt, aki a Róma Egyetem Pszichiátria Tanszékének vezetője volt. Kutyákon elektromos árammal epilepsziás rohamokat idézett elő úgy, hogy a kutya szájába és végbelébe rakott egy-egy elektródát. Sok kutya meghalt, ez Cerlettit visszatartotta attól, hogy emberen is alkalmazza a módszert. Lucio Bini, Cerletti aszisztense a kutyák boncolásával kimutatta, hogy az elektrosokk hatására komoly maradandó agykárosodás lép fel. Ekkoriban azonban már tudták, hogy az inzulin kóma és a metrazol kezelés is súlyos, maradandó agykárosodást okoz, de ezt tekintették a terápiás hatás alapjának. Cerletti végül a megoldást a vágóhídon találta meg, ahol megfigyelte, hogy a sertéseket a homlokukra mért elektromos ütéssel ölik meg. Ebből megértette, hogy elég csak a fejen átereszteni az áramot. "Úgy éreztem, következhet az emberkísérlet - írta később - s utasítottam asszisztensemet, hogy válasszon ki egy megfelelő alanyt". A római rendőrség hamarosan be is hozott egy csavargót, S.E.-t a pályaudvarról. Nem sokat kérdezősködtek tőle, hanem nyolcvan, majd 90 voltot vezettek át kísérleti alanyuk agyán, de nem alakult ki roham. S.S. feje fölött tanácskoztak, mit tegyenek. Bini szerint növelni kell a feszültséget, Cerletti szerint ez halálos lehet. S.E. erre felpattan, hogy "Ne többet, mert ez megöl engem". Na persze majd pont egy csavargó tiltakozása dönt el egy ilyen fontos kísérlet sorsát. Megnövelték a feszültséget, és voila, az epilepsziás roham előállt.

A módszer olcsó volt, tömegesen lehetett alkalmazni, így rohamosan elterjedt. Az ECT-t napjainkban is kiterjedten használják, mi több az ECT reneszánszáról beszélnek.
Az 1940-es évekre kialakult az un. halmozott elektrosokk alkalmazása, a betegeket heteken át zsinórban sokkolták, melynek hatására teljesen leépültek, memóriájuk törlődött, székletüket és vizeletüket tartani nem tudták, csak nyálukat csorgatva feküdtek, vagy rángatództak az ágyon. Az állapotot organikus agyi szindrómának nevezik. A halmozás módszerét még a hetvenes években is alkalmazták, és mint a bevezetőben idézett eset mutatja, 10-20 ECT kezelés a "beteg érdekében" még ma sem ritka.

Az ECT kezelés lényege, hogy a halántékra helyezett elektródákon keresztül rövid ideig 110-120 voltot vezetnek át az agyon, súlyos generalizált epilepsziás rohamot idézve ezzel elő. Korábban 3-400 voltot is alkalmaztak. A rohamok olyan erejűek voltak, hogy a betegek csontja, gerince eltörött, fogaik kitörtek, izmaik elszakadtak, s némelyik beteg meg is halt. Később bevezették az izomlazításban, majd altatásban végzett ECT kezelést, de ezzel csupán a csonttörések szűntek meg, a súlyos, maradandó agykárosodások nem.
Peter Breggin az elektrosokkról írott tanulmányában rámutat arra, hogy ha valakit olyan áramütés ér a háztartásban, mint amit az ECT alatt élnek át ismételten a betegek, akkor az illetőt garantáltan az intenzív osztályra viszik megfigyelésre és epilepszia ellenes gyógyszerrel kezdik kezelni, nehogy rohamai alakuljanak ki. A pszichiátriai beteget ezzel szemben heteken át ismételten elektrosokknak teszik ki.

"Ha valaki türannoszi elveket alkalmazva elektromos áramot vezet át egy testen, kínzásról beszélünk, de ha köz- és magán-kórházak hivatásos pszichiáterei vezetnek át elektromos áramot egy ember agyán, az már terápia", írták Hanafy Youssef és Fatma Youssef az ECT ellen írott tanulmányukban.

Az ECT hívei a mai napig a kezelést biztonságosnak és hasznosnak nevezik. "Az elektrosokk egy azon hasznos módszerek közül, amiket sikerrel alkalmazunk" - szögezi le Dr. Simon Lajos pszichiáter egy interjúban. Dr. Nemes János a Népszabadságba írott cikkében az elektrosokk reneszánszáról ír, és védelmébe veszi a szerinte félreértett, nagyon is hatásos kezelést. Gazdag Gábor pszichiáter az elektrokonvulzív kezelés modern gyakorlatából írta PhD tézisét. Felmérése szerint 2002-ben még 43 pszichiátriai osztályon alkalmaztak ECT-t, összesen 315 személynél. Gazdag cikkeiben a modern terápia hasznos eszközeként ír az elektrosokk kezelésről. Az ECT hívei egyetlen mellékhatásról beszélnek: egyeseknél átmeneti memóriazavarok léphetnek fel, mondják.

Linda Andre 2009-ben megjelent "A megtévesztés orvosai" könyvében drámai leírását adja annak, hogyan törte derékba művészi pályáját a depressziójára kapott engedély nélküli ECT kezelés. Öt év nyomtalanul kitörlődött az emlékezetéből, mintha egy könyvből kitéptek volna öt fejezetet. 156-os IQ-ja 108-ra csökkent, elfelejtett zongorázni, s fotóművészi pályafutását pedig az tette tönkre, hogy elveszett fotózás iránti szenvedélyes érdeklődése. Története hasonlatos Hemingwayéhez, aki elektrosokk kezelése után azért lőtte főbe magát, mert rádöbbent, hogy az íráshoz nélkülözhetetlen memóriája az ECT hatására törlődött. "Mi értelme volt szétrombolni a fejem és kitörölni az emlékeimet, ezek voltak az én tőkém, és most teljesen csődbe mentem." Az életrajzírója megjegyezte: "briliáns egy kezelés volt, kár, hogy a páciens belehalt."

A hivatalos pszichiáteri vizsgálatok természetesen rózsás képet festettek a memóriakárosodásokról, ám amikor egy vizsgálatban a kezeltek szabadon elmondhatták tapasztalataikat, hét hónappal az ECT kezelés után az átlagos memóriavesztés 27 hónapos időintervallumot ölelt fel. De volt olyan páciens is, akinek 10 év törlődött ki az emlékezetéből. Az ilyen memóriatörlődést nem nehezített visszaemlékezésként kell elképzelni, hanem úgy, hogy a törlődött időszakban szerzett ismeretek, átélt élmények, életesemények egyszer s mindenkorra elvesznek.
Az ECT hívei mai napig azt állítják, hogy az ECT hatásos a különféle mentális zavarok kezelésében. Az elfogulatlan vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy az ECT okozta trauma elmúltával a mentális zavarok visszatérnek, s maradandó pozitív változás nem történik.

Az ECT agyra gyakorolt hatását vizsgálva az agy minden területén bevérzések és sejtroncsolódások figyelhetők meg. CT-vel vizsgálva sokkolt emberek agyát, agysorvadás mutatható ki többek közt a homloklebenyben. Max Fink az ECT nagy propagátora, 1990-ig tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaság ECT bizottságának, és ő alapította a Journal of ECT-t is. Fink azt hirdette, hogy az ECT okozta agykárosodás okozza a terápiás hatást. "Minél nagyobb a károsodás, annál nagyobb a gyógyulás", mondta.
Peter Breggin szerint az ECT hatására bekövetkező halálesetekről hallgatnak. Texasban törvény írja elő az ECT hatására bekövetkező halálesetek jelentését, ezért tudni, hogy 1993 és 1994 között 1700 kezelt betegből 8-an haltak meg.
Az ECT-t az amerikai gyógyszerhatóság 1979-ben indokolatlanul nagy kockázatú kezelésnek ítélte, és biztonsági vizsgálatok rendelt el. Ám az Amerikai Pszichiátriai Társaság nyomására ezt az álláspontját hamarosan visszavonta, és az ECT-t biztonságosnak ítélte. Míg Amerikában évente még ma is 100 000 embert sokkolnak, Olaszországban ma már tilos gyermekeket, időseket és terhes nőket ECT kezelés alá vetni.

Pszichiátria és visszaélés

"Az ECT-vel kapcsolatos visszaéléseknek is több formája lehetséges. Régebben népszerű volt a halmozott vagy más néven regresszív ECT: ez heteken keresztül naponta többször alkalmazott ECT-t jelentett... Az így kezelt betegnél reverzibilis organikus pszichózis alakult ki inkontinenciával, teljes emlékezetkieséssel, a kezelő személyzettől való teljes függőséggel. ... Az ECT-t létezése óta gyakran vetették be büntetési, megfélemlítési célzattal, hiszen sorozatos alkalmazása a beteget egyre zavartabbá, feledékenyebbé, engedelmesebbé teszi az előidézett regresszió miatt. A többi beteg jelenlétében végzett 'nyilvános' ECT, s az azt így megismerő többi beteg puszta megfenyegetése azzal, hogy ECT-t fognak kapni, ha nem engedelmeskednek, sokszor elegendő volt megfélemlítésükhöz, s az engedelmesség kikényszerítéséhez.", írja Kovács József orvosetika professzor a kényszergyógykezelésről írott 2004-es tanulmányában.

Sajnos a visszaélések a pszichiátrián belül mindennaposak.
Minderre a pszichiátria azon sajátos, az alkotmányossággal összhangba nehezen hozható jogosítványai teremtenek lehetőséget, amely alapján ő állapíthatja meg, ki az, akit - akár kényszerrel is - kezelni kell, ő állapítja meg, ezt a kezelést meddig és milyen eszközökkel lehet folytatni, és ő állapítja meg, szabadon engedhető-e a fogva tartott egyén. Hatalmának egyetlen korlátozása a formális bírósági szemle. Kovács professzor erről így ír:

"... ismert visszaélési lehetőség, hogy a pszichiátriai intézménybe akarata ellenére bekerült betegnek felvételét követően azonnal neuroleptikumot* adnak, mielőtt még a korrekt diagnózist fel lehetett volna állítani. Ez két okból is problematikus. Egyrészt ily módon lehetetlenné válik a korrekt diagnózis, ...neuroleptikumot alkalmazva stigmatizálódhat a beteg a nem megfelelő, de később már nem megcáfolható pszichiátriai diagnózissal. Másrészt ...A neuroleptikummal kezelt beteg azonban nem lesz képes érdemlegesen részt venni a bírói felülvizsgálatban és megkérdőjelezni pszichiátriai diagnózisát, s a diagnózist már a bírói felülvizsgálat sem tudja ellenőrizni, hiszen a vizsgált személy viselkedése a neuroleptikum hatására megváltozott."

Mivel a diagnózis tudományos eszközökkel nem igazolható és nem is cáfolható, mi több, a kezelés okozta drasztikus változások miatt a kezelés után már a kezelés jogossága is nehezen vitatható, a tévedés, az önkény és a visszaélés mindig benne rejlik lehetőségként a pszichiátriai kezelésekben. A történelem során a hatalomnak tett szolgálatok nem kivételek voltak, hanem szoros összefüggésben álltak a pszichiátria rendfenntartó, szociális kontrolt gyakorló szerepével. Nemcsak az amerikai, német és más európai pszichiátria eugenikai tevékenysége, de a kommunista érában az ellenzékiek módszeres, pszichiátriai eszközökkel való megtörése is a pszichiátria lényegéből fakadnak. A Szovjetunióban az ellenzékiséget egyfajta paranoid schizofréniának tekintették, melyben a rögeszme az, hogy a szocializmus meg fog bukni. A mindenkori hatalom ugyanis arra hozta létre és tartja fenn a pszichiátriát, hogy kontrolt tudjon gyakorolni a társadalom bűnt el nem követett, de devianciája miatt nem kívánatos elemei felett.

A pszichiátria történetében új fejezetet nyitottak a gyógyszerek, melyek révén kialakult az un. ambuláns pszichiátria, amely kilépett az elmekórházak falai közül és kialakult a járóbeteg ellátás. Ezzel felerősödni látszik a pszichiátria gyógyító szerepe, amely mögött azonban mindig ott lapul az eredeti rendfenntartó funkció. Ez akkor válik különösen nyilvánvalóvá, amikor mondjuk egy ambuláns kezelésen jelentkező páciensnél a pszichiáter a kényszerbeszállítás eszközével él, mert pszichózis jeleket vél felfedezni a páciens viselkedésében, szavaiban. Önmagában az a tény, hogy a pszichiáter azonnal végrehajtandó szabadságkorlátozást és kezelést rendelhet el, amely ellen az állampolgár már csak fogvatartása és kezelése alatt emelhet jogi kifogást, alapvetően csorbítja az egyén alkotmányos szabadságát és csak reménykedhet abban, hogy soha nem kerül majd ilyen helyzetbe.

A pszichiátria története azt mutatja, hogy kiváltságos helyzete miatt soha nem kényszerült megbánásra, konzekvenciák levonására, a legvadabb teóriák is kipróbálásra kerülhettek, s a betegeken gyógyítás címén bármilyen, "tudományosan megalapozott" embertelen módszert lehetett alkalmazni. A mindenkori hatalomtól kapott indokolatlanul széleskörű jogosítványa mentességet és büntetlenséget jelentett és jelent ma is. A pszichiátria folyamatosan igyekszik önmaga szükségességét igazolni. Ez oda vezet, hogy a mindennapi élet természetes jelenségeit egyre szélesebb körben patologizálják, s így lesz a rosszkedvből depresszió, a szorongásból pánik, a félénkségből szociális fóbia, a menstruációs lehangoltságból premenstruációs szindróma, és a tanórán rendetlenkedő diákból hiperaktív gyerek. A társadalom egyre nagyobb hányada szed a mentális folyamatokat módosító gyógyszereket, úgymint antidepresszánsokat, szorongáscsökkentőket, antipszichotikumokat. A mindennapi élet patologizálása mögött a pszichiátria egy új szövetségese, egy új hatalom áll: a gyógyszeripari tőke. A "szép új világ" már itt van, csak még nem ébredtünk rá.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre