Szendi Gábor:
Élményt akarok!

Vadvízi evezés, bungee jumping, alkohol- és drogmámor , őrjöngés a diszkóban: pótszerek az elvesztett Éden helyett, ahol kedves ragadozók és barátságtalan kőbaltás hordák biztosították a napi izgalomszükségletet.

 

 

Az agy különös jószág, de mielőtt belemélyednénk ebbe a kocsonyába, mindenekelőtt el szeretném oszlatni azt a naiv illúziót, hogy a természet a gondolkodásra találta volna ki. A gondolkodásnak nevezett perverzió valójában az utolsó pár ezer év fejleménye, korábban egy túlélésnek nevezett sporttevékenység töltötte ki elődeink fő idejét. Versenyfutás az életért, kőhajítás antilopra, dárdavetés tigrisre, meg ilyesmi voltak a fő versenyszámok. Dopping persze már ekkor is volt, s az edzőt sámánnak nevezték. A nyertes élelmet, de olykor csak az irháját vihette haza.
Erre a kemény sportéletre persze készülni kellett, és benevezni csak az előválogatások után lehetett. Aki megbukott a vizsgán, annak nem jutott nő, vagyis genetikailag diszkvalifikálták az evolúciónak nevezett versenyből. Az agy és a szervezet természetesen hozzáalakult a feltételekhez; a kérdés az, mit kezdünk ma vele a teljesen megváltozott körülmények közt. Ez volna a mai témánk, mondhatni állat az emberben.
Az előválogatási ceremóniák mibenlétére a mára már kiirtott, de egykoron boldogan élő népek antropológiai megfigyeléseiből tudunk következtetni.
A természeti népeknél alkalmazott beavatási rítusok, amelyek megfelelnek a mi érettségi vizsgáinknak, erőpróbák voltak, ahol nem a magolási képességet mérték, hanem bátorságot, ügyességet, fájdalomtűrést. Két kampó a mellizomzat alá, aztán ennélfogva felhúzták az érettségizőt a fára. Ha kibírta, mondjuk izomszallagocskái nem szakadtak részt rojtosra, és kedvesen mosolygott közben, akkor lejövet már vadásznak tekinthette magát. Az Új Hebridákon más volt a vizsgatétel: építettek ágakból egy magas tornyot és a jelöltnek lábára kötözött liánokkal le kellett vetnie magát a mélybe.
Itt az életben maradás jelentette a sikeres érettségit, készülni sem kellett, maximum elbúcsúzni a hozzátartozóktól. Szép idők voltak, az ember megért akár harminc évet is, mielőtt reciklálódott volna a természetbe.

Ősi agy, modern élet

Képzeld el, a gleccserekben találnának egy neandervölgyi gyereket, anyád és apád örökbefogadnák, megtanítanák beszélni, kanállal enni, köszönni a szomszéd néninek, majd óvodába, majd iskolába adnák. A kis ősgyerek nagyon igyekezne, de időnként kitörne belőle az őslény, verekedne, törne-zúzna, visszadumálna a tanító néninek. Nagyobb korában, mint az ősidőkben, összegyűlne időnként a horda, és akkor lenne nagy őrjöngés, duhajkodás, dínom-dánom. Mondjuk ez volnál Te. Vagyis, hát ez vagy Te. Nem kell ide sem gleccser, sem feltámadás a jéghalálból, minden újszülött egy újabb barbár a Földön, kőkorszakra hitelesített aggyal. Hidd el, minden bajunk ebből ered.
Mert mit kezd az ember a mai világban egy olyan aggyal, ami ősi körülményekre lett kitalálva? Megpróbál megfelelni az új követelményeknek, de időnként, vagy végleg, kitör belőle az állat. Az ember örök dilemmája, hogy hogyan váljon szociális lénnyé, miközben ott dolgoznak benne az ördögi vad ösztönök. Az első változat, hogy kiirtjuk magunkban az ősembert, a másik, hogy felszabadítjuk. Csakhogy amint kint van a szellem a palackból, mindig az a kérdés, hogyan fog az oda visszakerülni.

 

 

 

 

 

 

 

Feliratkozás hírlevélre