Szendi Gábor:
Az előítélet

Egy multikulturalitás felé igyekvő Európában nem népszerű dolog arról beszélni, hogy az előítéletesség evolúciósan hasznos tulajdonság. Egy multikulturalitás felé igyekvő Európában azonban muszáj arról beszélni, hogy az előítéletesség evolúciósan hasznos tulajdonság - volt.

 

 

 

A történelem az előítéletek története, hiszen a háborúk, a rasszizmus, az etnikai tisztogatások és üldözések motivációja mindig is az idegengyűlölet volt. A világ tele van ellentmondásos törekvésekkel. Aggódunk, hogy kihalnak nyelvek, kultúrák, ám a felébresztett - vagy palackból kiszabadított?- nemzeti, etnikai öntudat előbb-utóbb kitermeli a saját identitás védelmét és szembe(sz)állására késztet az etnikai-kulturális környezet asszimilációs nyomásával. Európa, Amerika mostanság azzal szembesül, hogy a sokáig elnyomatásban és harmadrendű szerepben tartott muszlim világ kezd öntudatára ébredni - és ő akar a világ ura lenni. Most a muszlim világban támadnak olyan törekvések, melyek mindig is jellemezték a "civilizált" világot is. A "civilizált" világ gyarmatosított, rabszolgának hurcolt el, leigázott, beolvasztott, gyámkodott. És ezt teszi most is Afganisztánban, Irakban fegyverrel, vagy Franciaországban szelíd erőszakkal, a csador viselésének megtiltásával. De tehet-e mást? Az évtizedek óta tartó izraeli-palesztin konfliktusnak is mintha az volna az üzenete: ha engedsz, nem demokratikus vagy, hanem gyenge.
Súlyos kérdések ezek, hisz vannak emberbaráti demokratikus elveink, és azzal szembesülünk, hogy ez valójában a burkolt -gazdasági, politikai és kulturális- elnyomás eszköze. Európa azt mondta: idejöhetsz szemétszállítónak, utcaseprőnek, de ne követelőzz. Idejöhetsz másodrangú állampolgárnak, de ez az ország a mienk. Te itt vendég vagy. Egy török, iraki, pakisztáni vendégmunkásnak addig van demokrácia, amíg elfogadja, hogy ő nem egyenlő. Ha egyenlő akar lenni, máris figyelmeztetik, hogy ő török, iraki, stb. Politikai elvek ütköznek evolúciós örökséggel, és nagy kérdés, össze lehet-e egyeztetni az emberi gondolkodást az emberrel magával.

Az előítélet születése

A csoportidentitás már állati szinten is megfigyelhető, a csapathoz nem tartozó fajtársat megtámadják, elüldözik, megölik. Az ember a csoportszelekció révén lett naggyá. A csoportba szerveződés védelmet és erőt képvisel. A csoportba szerveződés olyan tulajdonságok felerősödésének kedvezett, mint a csoportidentitás, a csoporttagokkal szembeni önzetlen viselkedés, a csoport feltétlen védelmére érzett késztetés. A csoporttagok könnyű azonosíthatóságára alakultak ki a nyelvjárások, majd végül a nyelvek, hiszen a szavak ejtésének egyedi módja, bizonyos szavak ismerete és használata azonnal megkülönböztethetővé teszi az idegent a baráttól. A beszéd felismerhetősége a rokonság foka. Ugyanez okból alakult ki a minden csoportra jellemző öltözködés, hajviselet, szokásrendszer, stb. Az identitás tehát egyben mindig másságot jelent. Az embert identitáséhség jellemzi, mindenki tartozni akar valahová: egyházhoz, politikai irányzathoz, szakmához, futball csapathoz, szubkultúrához, stb. Szükségünk van a saját identitás felértékelésére, ez azonban mindig a mások identitásának leértékeléséhez vezet. Már kisiskolásoknál megfigyelhető, hogy az "ások" utálják a "béseket", csúfolják a szemüvegeseket, a kövéreket vagy a soványakat. Egy törzs megélhetését mindig az általa birtokolt erdő- és földterület, szaporodását az általa birtokolt nők jelentették. A csoportok növekedése szükségszerűen osztódáshoz vezetett, mert a kultúrantropológia vizsgálatai szerint egy törzs maximum 150 főt bír el, ennyi embert lehet még ismerni, azonosítani. A vadsűrűség csökkenése, a vadászterületek növelésének igénye, a csoportosztódás mindig területi követelésekkel járt, s ez előbb-utóbb törzsi háborúkhoz vezetett. Úgy tűnik, az evolúció során a csoporton belüli erőszak gátlása egyre erősödött, míg a csoportok közti erőszak egyre erősödött. Az emberi- társadalmi evolúcióban azért kapott kulcsszerepet a csoportszelekció, mert most már az erősebb és jobban szervezett csoportok álltak szemben a gyengébb és rosszabbul szervezett csoportokkal. A modern fegyverkezési hajsza tehát az ősidőkben kezdődött. A saját csoportidentitás túlértékelése, idealizálása, és a más törzsek potenciális fenyegetése törvényszerűen munkálta ki az előítéletet, az idegengyűlöletet. Aki máskép néz ki, máskép öltözik, más nyelvet beszél, az potenciális ellenség, hiszen lehet, hogy most deríti fel az erőinket, most szemeli ki asszonyainkat, vagy most tervez minket megölni a fegyverünkért. Mert a "mást", az idegent nem bűn, sőt erény, mi több, hősiesség megölni. És más törzs asszonyát büntetlenül lehet teherbe ejteni, hisz alapelv, hogy "szaporodj, ahogy tudsz". Afrikai népeknél tapasztalták, hogy az "ember" szót saját törzsbelijeikre használják, s az idegen törzsek tagjaira pedig ugyanazt a szót használják, mint a vadászható állatokra.
A csoportok egymással szembeni harcában a rokoncsoportok szövetségeiből alakultak ki a megacsoportok (lásd. Hét vezér szövetsége), majd a népek, majd a nemzet. A nemzetek feletti közös identitást ideológiák, pl. a vallások képesek nyújtani. A vallás valószínűleg átélhetőbb és személyesebb identitást tud nyújtani, vagyis hatékonyabb mém -elmevírus-, mint az etnikai vagy nemzeti identitás.
A mai fortyogó világban azt látjuk, hogy két nagy csoport, az iszlám és a "nyugat" csap össze, mert a nyugati modell terjedése, mint valami vírus fertőzte végig keletet, és alapjaiban kezdte veszélyeztetni az iszlám kultúrát. A harc nem ésszerű, hanem végzetszerű, és nem látjuk a végét. Amivel szemben küzd most a világ, az valójában az idegengyűlölet evolúciós öröksége, amely azt súgja: csak akkor vagy biztonságban, ha megsemmisíted a másikat.

Az előítéletek, etnocentrizmus, idegengyűlölet az antropológia és szociálpszichológia hagyományos kutatási területei. E kutatások elsősorban csoportközi és csoporton belüli hatásokra kialakuló jelenségnek tekintették őket, vagyis elsősorban a szociális tanulási folyamatokra, kognitív struktúrák szerveződésére helyezték a hangsúlyt. E megközelítéseknek hagyományosan volt egy negatív minősítő felhangja, amely részben a jelenségkör negatív társadalmi következményeinek elítéléséből, részben pedig a kérdés patologizálásból fakadt. Ez utóbbira jó példa a negyvenes években, Amerikában elindított autoritariánus személyiség-kutatás, melynek eredményei arra mutattak, hogy e karakter diktatórikus, a gyerek szükségleteit semmibe vevő családi légkörben alakul ki, és az ilyen személyek belső feszültségeiket faji előítéletekben, pl. antiszemitizmusban vezetik le. A DSM-IV kialakításakor felvetődött még az is, hogy az előítéletes személyiséget, mint pszichiátriai betegséget definiálják. Ha bekerült volna, ez az emberi természet igazi félreértése lett volna. Az evolúciós szemlélet megjelenése a társadalomtudományokban új megvilágításba helyezte a problémát. Evolúciós talajon állva az a kérdés, milyen feltételek közt adaptív az előítéletes viselkedés, mi váltja ki, és hogyan lehet szabályozni az új körülményekhez alkalmazkodva.

 

 

 

 

 

 

Feliratkozás hírlevélre