Szendi Gábor:
Hogyan éljük túl eltemetésünket?

Ma már ez a kérdés megoldott, legjobb a hamvasztás. De egykoron nem egyszer teszthalottakat temettek el, akik aztán a föld alatt tértek magukhoz. Rossz belegondolni is...mégis, van, aki képes eltemettetni magát önként és túl is éli.

 

 

 

Edgar Allan Poe egész élete olyan volt, mint rémnovellái, talán ezért is rettegett attól, hogy vele még az is megtörténhet, hogy élve fogják eltemetni. Ez irányú rettegéseit egy novellájában próbálta meg átadni olvasóinak. Ebben alteregója mindenféle óvintézkedéseket tesz, hogy esetleges halála és eltemetése után, ha netán mégis feltámadna, miként tudjon jelt adni a külvilágnak. Egy nap aztán mégiscsak arra ébred, hogy ott fekszik a koporsóban, és sehol a csengő zsinórja. Az a film sem egy Walt Disney történet, amelyben egy rab a börtönorvos segítségével rafinált szökési trükköt eszel ki; ha valaki meghal a börtönben, ő majd bebújik mellé a koporsóba, a koporsót kiviszik a temetőbe, ott elföldelik, s mikor minden elcsendesül, a börtönorvos kiássa őt. A terv remekül megy, váratlanul meghal valaki, hősünk elrejtőzik a koporsóban, s már el is temették. Mit meg nem tesz az ember a szabadságért. Ám a hulla mellett, hat lábnyira a föld alatt, unalmas a várakozás; hősünk érdeklődése a holttest felé fordul, s rá kell döbbennie, hogy koporsótársa nem más, mint a börtönorvos maga.
Hogy ezek a fikciók által felkorbácsolt félelmek nem alaptalanok, azt számos olyan eset illusztrálja, amikor ilyen-olyan okból exhumált koporsók belső falán bizony a föld alatt újraéledt emberek kétségbeesett szabadulási próbálkozásainak és pánikállapotának nyomait lehetett felfedezni.
Szent Pétervárott történt meg az az eset 1886-ban, hogy egy orvost halottnak vélve eltemettek, s mikor már a gyászolók elmentek, a sírásók, akik körletrendezést tartottak, különös hangokat hallottak a mélyből. Kiemelték a koporsót a sírból, s mikor felnyitották, nyilvánvalóvá vált, hogy az orvos még nemrég élt, de mire kimentették volna, megfulladt.
Képzeljük csak el, ahogy körmeinket a deszkába vájva iszonyú rettegésben vergődünk, aztán megfulladunk miközben esetleg csak pár lépésnyire fölfelé emberek sóhajtoznak, s melengeti őket a napsütés.
Rövid kulturális ajánlatunk után akár egyfajta megoldási lehetőségként is értékelhetjük az indiai fakírok különös képességeiről szóló beszámolókat, és elképzelésünk is lehet arról, mivel kell megküzdenie annak, akit saját akaratából élve eltemetnek.

Az eltemetett emberek

Az 1800-as években élt egy Sandhu (annyi mint "fakír") Haridas nevű yogi, akiről különös történeteket meséltek. Állítólag egy misszionárius éppen egy csónakban próbálta őt megtéríteni Krisztus tanaira, mire a yogi megkérdezte, mit tudott ez az ember, hogy őneki az ő követőjévé kéne válnia. "Olyanokat cselekedett, amik isteni hatalmát mutatták", felelte a misszionárius. "Pl. tudott a vízen járni", mutatott ki a csónakból. "Mi ebben a különös?", kérdezte Haridas, azzal kilépett a csónakból és sétálgatni kezdett a vízen.
A történet persze inkább tűnik a nyugati gondolkodás megcsúfolásának, mint igaznak, de ugyanerről a Haridasról írták le az első jól dokumentált élve eltemetést is.
Ranjit Singhnek, Pandzsábia híres felvilágosult maharadzsájának fülébe jutott, Haridas yogi különös szokása, hogy időnként eltemetteti magát, majd újra feltámad. Magához hivatta a fakírt, és palotája kertjében szigorúan ellenőrzött körülmények közt megismételtette vele a produkciót. A yogi egy 1.2 magas, 1 méter oldalszélességű faládát rendelt, amibe némi előkészület után a szokásos lótusz ülésben helyezték be tanítványai. A ládát lezárták, eltemették, a sír fölé árpát vetettek, majd hat héten át szigorúan őrizték a sírt. Felnyitáskor a népes vendégseregen kívül külföldi orvosok is jelen voltak. Az árpa már szépen kihajtott, a sír érintetlen volt. A kiemelt ládában a fakír vállára ejtett fejjel, megmerevedett testtel ült, akár egy halott. Orvosok vizsgálták meg a hideg testet, és mivel pulzus nem volt tapintható sem a csuklóján, sem a halántékán, megállapították, hogy halott, bár furcsának találták, hogy a fakír feje meleg. Kihámozták a testet a ládából, és a fakír teste egyszerre csak görcsbe rándult, megindult a légzés és a szívverés és a fakír síri hangon megszólította a közelében ülő maharadzsát: "Most már hiszel nekem?". Fél óra múlva a fakír már sétálgatni tudott. Az esetet 1837-ben közölte egy indiai orvosi szaklap.
Azt is tudjuk, hogyan készült fel Haridas az élve temetésre. A yogi már hónapokkal előtte koplalni kezdett, amit úgy kell érteni, hogy az amúgy is vérszegély vegetáriánus fakír étrendet tovább csökkentette. A temetés előtti napokban már csak kevéske tejet ivott és hashajtózza magát, hogy kitisztuljon, végül az utolsó két napban már koplalt. Gyomrát egy 27 méteres vászonszalag lenyelésével és visszaöklendezésével tisztította ki. A koporsóba való beköltözés előtt orrát, fülét viasszal tömte be, nyelvét hátrahajtva lezárta garatát. Ehhez már korábban átvágta nyelvgyökét.
Persze egy eset nem bizonyít semmit, és messziről jött ember és újság azt mond és ír, amit akar.

 

 

 

 

 

 

Feliratkozás hírlevélre