Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Zsiga, te kis hazudós!

Freud egész életműve a blöff kategóriájába tartozik. Egy fantáziadús, sikeréhes ember tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságának rövid története.
Ez az írás a Nő felemelkedés és tündöklése könyvemben jelent meg. A könyv még kapható a nagyobb könyvesboltokban.

 

 

A kis Zigi burokban született, és ez sorsát örökre megpecsételte. Egész életében nyomasztó teherként nehezedett rá a "zseni", a "kiválasztottság" bélyege. Egy nap, amikor a tudományos megtévesztés és csalás bűne végleg egybeforr majd nevével, jó lesz emlékezni erre. Végülis mindenkinek van mentsége. Ma még persze csak szorgos kutatók és kandi tekintélyrombolók rakosgatják ki a szélhámos fantomképét, de egy nap Freud gondosan felépített és zseniális marketinggel eladott imidzse porrá fog omlani.

Freud fiatal korától megszállottan hitt abban, hogy zseni, s ettől semmiféle kudarc nem tántorította el. Egész gyermekkora olvasással telt el, szabadidejében pedig később önanalizálandó komplexusait fejlesztgette. Családja kitüntetett figyelmet és különszobát szentelt neki. Fiatal orvosként is folyamatosan dolgozott hírnevén, de úgy járt, mint a balszerencsés léggömbárus, akinek sora durrannak ki félig felfújt lufijai. Mint ifjú neurológus hol új szövetfestési eljárással, hol tengeri herkentyűk idegrendszerének leírásával próbálta megvetni lábát a csúcson, sikertelenül. Mikor 1884-ben kezébe került egy angol cikk az akkoriban felfedezett kokain csodatévő hatásairól, mohón vetette rá magát a kísérletezésre, s úgy vélte, megfogta az isten lábát. Áprilisban hallott először a kokainról, nyáron már ő volt a kérdés önjelölt szakértője. Azt írta Marthanak, jegyesének, hogy "ha ez bejön, meg van oldva az otthonteremtés". Rövid előzetes: nem jött be. Kipróbálta magán, aztán egy életre rabjává is vált. Küldött Marthanak is, és fűnek-fának ajánlgatta. Fejébe vette, hogy majd ő jól meggyógyítja barátját és kollegáját, Ernst von Fleischl-Marxowt, aki akkor már morfiumfüggő volt a sok morfiumtól, amit gyógyíthatatlan, fájdalmas perifériás idegrendszeri daganataira adott magának. Csakhogy Ernst nem leszokott a morfiumról, hanem rászokott a kokainra is, és hamarosan már napi egy grammot (!) adott magának, aminek egyenes következménye volt a kokainpszichózis kialakulása, nyakra tekeredő kedves kígyók vízióival. Mindez nem zavarta Freudot abban, hogy barátjának esetét úgy tálalja kokainról szóló cikkében, mint egy sikeres morfium-elvonási kezelést. Bár hamarosan úgy látta, Ernst maximum hat hónapot élhet még, barátja csendes haldoklása idején pszichiáterek előtt tartott előadásában megint glóriát vont feje köré sikeres morfium leszoktatási történetével. Mint később is annyiszor, a tények most sem zavarták Freudot, megteremtve ezzel a Fiction Based Medicine-t. Mindenesetre annyira megtáltosodott vélt sikerétől, hogy 1885-ben, amikor nevét még csak a postás ismerte, nagy kevélyen azt írta Marthanak, menyasszonyának: "elégettem minden feljegyzésemet, hogy megnehezítsem majdani életrajzíróim munkáját". Valójában a kokainepizód oly szégyenletesre sikeredett, hogy Freud örökre kifelejtette publikációs listájából ezt az írást. Alig egy év múlva már írások jelentek meg arról, hogy a kokain súlyos addikciót okoz, és egyáltalán nem csodaszer. Freud olyanért dicsőítette a kokaint, amiért később betiltották, de nem fedezte fel érzéstelenítő hatását, amitől tényleg híressé válhatott volna.

Később Kollert, a valódi felfedezőt visszatérően plágiummal vádolta, hogy az "őhelyette fedezte fel". Mint Freud írta: "ha nem mentem volna el nyaralni, én fedeztem volna fel a kokain érzéstelenítő hatását". Ezt olvasva belénk hasíthat a gondolat, hogy mit nem fogunk idén nyáron felfedezni, ha nagy óvatlanul nyaralni megyünk. A töretlen sikervadászat azonban folytatódott, Freud most Párizsban csecsemőagyakat szeretett volna tanulmányozni, ám a primitív körülmények elrettenték, és inkább Jean-Martin Charcot híres előadásaira kezdet járni, melyeken a Mester a kor nagy misztériumát, a traumás hisztériás jelenségeket mutatta be: hipnózissal kiváltotta, majd eltüntette a trauma kiváltotta konverziós tüneteket. Ekkoriban trauma még bármi lehetet, igen gyakoriak voltak a vonatbaleset után kialakult konverziós tünetek. Freud egyből felismerte, hogy itt van még mit felfedezni. Lihegve próbált a Mester közelébe férkőzni, gyorsan lefordította németre Charcot legújabb művét, ami így előbb jelent meg németül, mint franciául, és lelkesen ült Charcot vacsoráin, némi kokaintól kölcsönözve egy kis merszet a megszólalásra. Freud meglátta a lehetőséget a hipnózis és hisztéria szabad rablást ígérő feltáratlan területében, s mikor egy fogadáson kifülelte Charcot egy beszélgetését, melyben az öreg azt fejtegette, hogy a hisztéria talán a szexualitással függ össze, fejében kibontakozott egy virágzó magánpraxis lehetősége. "Aha, tehát szexuális traumát kell keresni", mondhatta magában. Ezzel kész is volt a soha nem igazolt prekoncepció, melynek jegyében később halálra szekálta betegeit. Bécsbe visszatérve azonnal Charcot-dicsőitő előadást tartott a Bécsi Orvosi Körnek, ahol pillanatok alatt kiderült, hogy a hallgatóság előbb és jobban ismeri a témát, mint ő. Ez az ásítozós délután később a konzervatív orvosok összeesküvésévé dagadt a pszichoanalitikus mitológiában, mígnem Ellenberger pszichohistorista fel nem lelte az eredeti jegyzőkönyvet, s ki nem derült, hogy amit az ifjú titán új idők új szeleként akart előadni, abból a jelenlévők már több tanulmányt publikáltak, csak Freud nem olvasta őket.

Freud életében mindig volt egy-két férfi, akit szellemileg pumpolt. Ekkoriban Joseph Breuerral "futott", akit - a kor divatja szerint - szintén érdekelt a hisztéria. A két jóbarát ettől kezdve mindenkiben hisztériást látott, s Freud lelkesen kezelte is őket elektrofaráddal, masszázzsal, fürdőkkel (!). Ezeknek ugyan semmi köze a pszichoanalízishez, de valamiből meg kellett élni már ekkor is. Aztán Freud kisütötte, hogy írjanak egy könyvet a hisztériáról, mert megint eszébe jutott, hogy híres akar lenni. Az 1895-ben megjelent "Tanulmányok a hisztériáról" előre jelezte Freud rossz szokását, hogy soha nem a tényekből indul ki; tolla alatt minden eset elméletei illusztrációjává silányult. Freud dús fantáziájú kutató alkat volt, és az is maradt, nem lett volna szabad neki betegeket kezelni, inkább lehetett volna az osztrák Dumas, vagy még inkább Müchausen. Megspórolhatta volna a betegekkel folytatott frusztráló csevegéseket is. Egyszer Ferenczi Sándornak azt mondta, "a betegek egy csürhe, arra valók, hogy megéljünk belőlük".

A "Tanulmányok a hisztériáról" tulajdonképpen egy reklámkiadványt volt, alcíme az lehetett volna: "megjött a csodadoktor, a rejtélyes hisztéria tudora". Ami érdekes volt a kötetben, pl. az elméleti rész, azt Breuer írta. Amit Freud írt, az hamisítás és megalapozatlan halandzsa volt. Elgondolkodtató, hogy ez a mű a pszichoanalízis alapköve. De őszintén szólva Breuer is csak egyszerűen összefoglalta Janet, Charcot és mások hisztéria-teóriáját. Ezt követték a hajmeresztő esetek, melyek közül Anna O. (igazi nevén Bertha Pappenheim) a pszichoanalízis leghíresebb és egyben első esete. Gyenge idegzetűek azonban itt gyűjtsenek erőt a továbbolvasáshoz.

Pappenheim kisasszonyt 1880-ban kezelte Breuer súlyos neurológiai tünetekkel: jobb oldali bénulások, absensek, a beszéd időleges kiesése, ájulások, nyelészavarok, kettőslátás, stb. Mindez tuberkulózisban meghalt apja ápolását követően alakult ki, erős köhögéssel társulva. A 15 (!) évvel később készült esetismertetés szerint Pappenheim egyértelműen hisztériás, tünetei konverziós tünetek, melyeket Breuer a katarzis vagy lereagálás módszerével lépésről-lépésre zseniálisan megoldott, és a lány makkegészségesen fejezte be a kezelést. Ötven év múlva azonban kiderült, hogy az egész hazugság. Henri Ellenberger megtalálta Breuer eredeti kórleírását, melyben Breuer a bal Sylvius árkot érintő tuberkulotikus meningitist diagnosztizált. A 15 évvel később megjelent esettanulmányban szó szerinti mondatok vannak átvéve az eredeti körtörténetből, de ekkor már hisztéria-történetté átfabrikálva. Pappenheim a kezelés során valójában egyre betegebb lett, ráadásul a fájdalmaira mérték nélkül adott morfium hatására morfiumfüggővé is vált. Breuer teljesen szétesett állapotban egy szanatóriumba passzolta le, hogy szabaduljon tőle. Freud akkoriban azt írta Marthanak, hogy "szegény Breuer csak arról beszél folyton, hogy bárcsak meghalna Bertha, mert az megváltaná a szenvedéseitől". Mivel Breuer volt a Pappenheim család háziorvosa, pontosan tudta, hogy a lányt még vagy öt évig a legkülönfélébb kórházakban kezelték. Freud felesége, Martha szegről-végről rokona volt Berthanak, s még évekkel a "sikeres gyógyulás" után is azt írta róla, hogy "szegény lány olykor még mindig hallucinál". A történet tehát egy nagy hazugság, és Freud bizalmasainak, Ernest Jonesnak vagy Carl Jungnak ezt ki is fecsegte. És később, hogy pszichoanalízis bölcsőjében még a cumisüveget is kitépje Breuer kezéből, rosszindulatú pletykákat terjesztett róla, szerencsésen el is véve a kedvét attól, hogy később sütkérezni akarjon a pszichoanalízis dicsfényében. A pletyka szerint Breuernak szexuális kapcsolata alakult ki Berthával. Hogy mi igaz, mi nem, Breuernek örökre elment a kedve a pszichoanalízistől.

De a Freud által írt "case study"-k is legjobb esetben egy elméleteiben elvakultan hívő dilettáns írásai, amit fanatikus - bár orvosilag képzett- követői még csak megkérdőjelezni sem mertek. Ha valaki elfogulatlanul olvassa ezeket az eseteket, az elsőnél, pl. kiszúrja a szemét, hogy a kezelt asszony, Fanny Moser teljesen nyilvánvalóan Gille de Tourette szindrómában szenvedett. Ráadásul a neurológus Freud 1885-ben személyesen ismerte Tourette-t és olvasta is szindróma leírását. De a nő Európa leggazdagabb özvegyasszonya volt (negyven évvel idősebb iparmágnás férje megmérgezésével vádolták), fizetni tudott és nem ment volna Freudhoz, ha az nem hiteti el vele, hogy hisztériás. Az asszony persze nem gyógyult meg, de Freud ezt úgy kommentálta, hogy "nem ment elég mélyre". Egy másik esete, egy nevelőnő, nyilvánvalóan temporális epilepsziás volt, időnkénti égett puding vagy szivar szaghallucinációval, és az orr afferenseinek átmeneti érzéskiesésével. Hasonlóképen temporális epilepsziás eset Kathrina története is, akit Freud nem is kezelt, csak kifaggatott egy nyaralása alkalmával. Freud utolsó esete pedig egy reumás izületi problémával küszködő leány, aki "reumás panaszait csak kihasználja a tünetképződésre".

Freud és Breuer egyetlen esete sem bizonyul mai szemmel konverziós hisztériának, hanem leginkább félrediagnosztizált és félrekezelt neurológiai betegekről van szó. És ennek oka nem a kor tudományos ismereteinek alacsonyabb szintje volt, hanem Freud és Breuer elvakult igyekezete, hogy mindenáron hisztériásokat találjanak könyvük megírásához. Freudot nyomasztotta, hogy 40 évesen még kezdő volt, háta mögött a kínos kokain epizóddal, amely már egyszer megmutatta a tényeken gátlástalanul átgázoló hiú elméletalkotó arcát.

Freud teljesen teoretikus alapon a fejébe vette, hogy ő ránézésre meg tudja mondani, mi a hisztériás tünet és mi nem az, és hogy minden hisztériás tünet eredendő oka a szexuális trauma. Megszállottan nyomozott minden betegénél szexuális traumák után, és addig gyötörte őket, amíg ki nem préselte belőlük az akár hamis emlékeket is. Ezt volt a csábításelmélet korszaka. Hogy ki csábult el? Egyértelműen Freud.

Freud 1895-ben egy bécsi konferencián előadásban hozta nyilvánosságra a 18 betegéből kiszekált "megdöbbentő felismeréseit". E betegek -némi unszolásra, olykor fenyegetésekre - mind arról számoltak be, hogy gyermekkorukban rokonaik (apjuk, nagybátyjuk, stb.) erőszakot tettek rajtuk, molesztálták őket, fajtalankodtak velük, stb. "A betegnek sosem szabad hinni", ez volt neki a szlogenje. Ismerős? Freud 110 évvel megelőzte Dr. Houset. Freud tehát ismét szenzációval akart előrukkolni, de csalódottságára a tömegeknek nem akaródzott őt vállukon Bécsben körbehurcolni. Freud annyira felbőszült ezen, hogy azonnal megjelentette előadását cikk formájában a "Hisztéria oki tana" címmel. Úgy vélte "azok egyike leszek, akik megzavarják a Világ nyugodt álmát". Na, most a világ valóban nyugtalan lett, mert ezek az állítólagos erőszakot tevő apák finanszírozták lányuk kezelését Freudnál, és Freud felocsúdva a hírnév-pszichózisából hamar megértette, hogy elmélete árt az üzletmenetnek. Ki küldené lányát egy olyan terápiába, ahol bebeszélik neki, hogy apja megerőszakolta őt, csak eddig nem emlékezett rá. Freud elegáns fordulattal visszavonta csábításelméletét, és 1896-tól "elméletileg" arra következtetett, hogy mindezek csak fantázia termékei. Ez igaz is volt, mert az egész trauma elmélet az ő fantáziájának a terméke volt. A nullszéria eladhatatlan volt, a továbbfejlesztett változat pedig már nem zavarta senki álmát, mi több, a valódi erőszaktevők is alhattak eztán nyugodtan, mert onnantól hagyománnyá vált a pszichiátriában a gyermekkori molesztálásokat gyermeki fantázia termékként kezelni. Akár van csábításelmélet, akár nincs, bármelyik változat cáfolhatatlan és igazolhatatlan. A pszichoanalitikusság már csak ilyen kényelmes foglalkozás. Mindig az analitikus tudja jól, akármit is gondol a páciens. Ha a páciens netán az idő múlásával meggyógyulna, az az analitikus diadala. Ha nem gyógyul meg, akkor ellenállt. Ha nem tetszik neki valami, akkor ellenáll. Ha abba akarja hagyni a terápiát, akkor van csak igazán ellenállásban.

Az egész pszichoanalízist áthatja ez a megfoghatatlanság. Ha Freud egy neurológiai betegre azt mondta, hisztériás, attól kezdve, ha az javult, mondjuk spontán remisszió lépett fel, akkor győzött a terápia, ha romlott, akkor ellenállt. Ha valaki vitatta a pszichoanalízis fantazmagóriáit, az konzervatív reakciós volt, aki meg elhitte, az volt a haladó. Freud egy zsarnok volt, aki mindenkivel leszámolt, aki kicsit is újítani akart. A pszichoanalízis osztódással szaporodott, s azért támadt annyi irányzat a fő áramon belül, mert Freud mindenkit elmart maga mellől, aki egy névelővel is mást gondolt, mint ő.

Hogy Freud mennyire előbbre tartotta elméleteit és mennyire behódolt az aktuális imádottjának, azt jól illusztrálja Emma Eckstein kálváriája, amit Jeffrey Masson pszichoanalitikus hozott napvilágra. Masson annyira rajongott Freudért és a mozgalomért, hogy végül körülsündörögve Anna Freudot, a Freud-mítosz gondozóját, megbízták a hagyaték gondozásával. Masson vallásos áhítattal olvasgatta Freud eredeti leveleit, és egyre csalódottabban kezdte észrevenni, hogy a levelek töredékesen vannak publikálva. Rájött, hogy Freud hazugságait és baklövéseit egyszerűen kiretusálják az életműből. Számos levélben olvashatta, hogy Freud valódi szexuális zaklatásokra bukkant, de mivel az új elmélet az infantilis fantázia világába száműzött minden szexuális abúzust, csak levelezéseiben ismerte el ezeket. Freud tanításait követve évtizedekre tabu lett a a családon belüli szexuális abúzus, mint arra Masson "A merénylet az igazság ellen" c. könyvében rámutatott. Más traumakutatók is, mint Judith Hermann, a pszichoanalízis bűnének tekintik, hogy teoretikus cinkosság alapján a családi pedofilok és perverzek áttörhetetlen védelmet élveztek. Ma amerikai statisztikák szerint a nők 20-30%-a él át valamilyen szexuális traumát fiatal koráig, de persze ettől nem lesznek hisztériások.

Na, de visszatérve Emma történetére, mint Masson kiderítette, a lány 1892-ben jelentkezett Freudnál gyomorpanaszokkal, fájdalmas menstruációval és járási nehézségekkel. Mi más lehetett volna a diagnózis, mint hisztéria. Freud akkori "szerelme" Wilhelm Fliess volt. Mindketten lenézték a tényeket, mindkettőnek kártékony rögeszméi voltak és mindketten zseninek tartották magukat. Fliess doxazmája az volt, hogy az orr okozza a szexuális problémákat. Freud nagy tisztelettel, barátságuk oltárán meghozandó rituális emberáldozatként felajánlotta Emmát. Orvosi tekintélyével visszaélve meggyőzte a lányt arról, hogy az orvosilag semmivel nem indokolható orrműtétje meg fogja szüntetni fájdalmas menstruációját. Fliess sebtében oda is utazott, elvégezte élete nagyjából első műtétjét, majd távozott. A lány orra még két hónap múlva is iszonyú dagadt volt és folyamatosan vérzett, majd egy hirtelen vérömlés során egy nagydarab csont hagyta el az orrüreget. Freud gyorsan egy másik sebészt hivatott, aki egy draint helyezett el az orrba. De négy nap múlva - derül ki Freud leveléből - Emma majdnem meghalt. Egy erős vérömlés keletkezett ismét, s a kiérkező sebész egy félméteres gennyes gézdarabot húzott ki a lány orrából, amit Fliess ottfelejtett. A vérzés ekkor indult csak be igazán, Freud émelyegve kirohant a szobából, s csak a sebész lélekjelenléte mentette meg a lány életét, akinek pulzusa a beavatkozás végére már nem is volt tapintható. Emmát hamarosan kórházba szállították, orrcsontját eltörve ismét megműtötték, de 10 nap múlva ismét egy majdnem halálos, heveny vérzés lépett föl. És mit érzett eközben Freud? Szánalmat? Vagy hogy újra kéne gondolnia mindent? Nem egészen. Fliessnek ezt írta: "Én már feladtam a reményt szegény leányért, csak azt bánom mérhetetlenül, hogy bevontalak Téged egy ilyen frusztráló ügybe". Nem megingott tehát saját hagymázas elméleteiben, nem vádolta magát, hogyan is szolgáltathatta ki egy betegét egy őrültnek, hanem szabadkozott, hogy Fliesst milyen kellemetlen helyzetbe hozta. De szerencsére Fliesst, mint igazi elmeháborodottat, ilyen csekélységekkel nem lehetett felzaklatni, mi több az orr és a szexuális zavarok kapcsolatáról írott 1902-es könyvében Emma volt a sikeres eset! Valljuk be, a dolog végülis végződhetett volna sokkal rosszabbul is. Mondjuk, ha Fliess rögeszméje egy agyműtétet, vagy a méh eltávolítását követelte volna, Freud abba is készségesen belement volna. Igaz barátság nincs áldozatok nélkül.

Hogy mindez felháborító? Igen. De nem az, hogy kimondjuk, hanem az, hogy megtörténhetett. A történet tetejére hadd tegyek még egy kis habot. Amikor megjelent a Psychiatria Hungaricában "A konverziós hisztéria fogalmának rövid története és neurobiológiai modellje" tanulmányom, valamiféle analitikus-barát pszichológusok összeültek, hogy megtanácskozzák, milyen fegyelmi eljárást lehetne ellenem indítani. Mert az ő szemükben nem az a baj, hogy Freud folytatólagos tudományhamisítása megtörténhetett, hanem hogy valaki, Magyarországon én, megírta. A terv azon bukott meg, hogy nem vagyok tagja semmiféle "pszicho" szervezetnek sem. A történet kísértetiesen rárhimmer a pszichiátria hasonló kudarcára. Amikor Depresszióipar esszém megjelent, ők is ki akartak zárni. Ülésükön kiszóltak a titkárnőnek, hogy nézze meg, van-e Szendinek tagsága. "A Szendi tag", kiáltotta vissza a titkárnő, mire mindenki a kezét dörzsölgette, hogy "na most majd jól kizárjuk". Nem sokon múlott, hogy ki nem zárták véletlenségből Szendi István pszichiátert. Na, de tehetek én arról, hogy mást is hívnak így. A freudi történetnek van egy nagy tanulsága, ami elsőre nem is látszik kapcsolatban lenni vele. A tanulság így szól: Ha az igazat akarod mindig képviselni, soha ne lépj be egyetlen szervezetbe vagy pártba se.

Ajánlott olvasmány a témában:

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Felhasznált irodalom

  • Szendi Gábor: A konverziós hisztéria fogalmának rövid története és neurobiológiai modellje. Psychiatria Hungarica. 2004 19(4):276-309.
  • Borch-Jacobsen, M: Remembering Anna O. Routledge, New York, London 1996
  • Ellenberger, HF: Beyond the unconscious. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1993.
  • Ferenczi S: Klinikai napló, 1932. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
  • Freud, S, Breuer, J: Studies on hysteria. The Pelican Freud Library vol. 3. Penguin Books, 1988
  • Jones, E: Sigmund Freud élete és munkássága. Európa könyvkiadó, Budapest 1983
  • Masson, Jeffrey M: Freud and the Seduction Theory. A challenge to the foundations of psychoanalysis. The Atlantic Monthly, 1984 Febr.(www.theatlantic.com/issues/84feb/masson.htm)
  • Sulloway, FJ: Freud, a lélek biológusa. Gondolat, Budapest 1987.
  • Webster, R: Miben tévedett Freud? Európa kiadó Budapest 2002