Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az ember könnyen elvesztheti a fejét

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy állat, úgy hívták, hogy Ember. Ez az Ember a legváltozatosabb formákat találta ki, hogy fajtársait elpusztítsa. Voltak bonyolult formák, mint négy lóval négyfelé szaggatni, aprólékosan kerékbe törni, máglyán elégetni. Volt olyan, amely a lottózáshoz hasonlított: száz kés nyelére testrészek voltak írva, s a hóhér csukott szemmel mindig húzott egyet a kosárból, és odaszúrt, ami a kés nyelén állt. Az öttalálatos itt annak felelt meg, ha elsőre a "szív" feliratú kés került elő. Már a kezdetektől fogva voltak azonban "humánus" kivégzési formák is, az egyikről szól mai mesénk.

 

Már 1066-ban állt a nyaktiló egy változata Halifax főterén, melyet Halifax Gibbetnek neveztek és meglepően hasonlított a 700 évvel később épített guillotinehoz. Szombatonként, ráérős időben volt kivégzés, és marhatolvajok esetén a lopott marhára kötötték a bárd kötelét, hajtsa végre ő az ítéletet. Morton grófja turistaként látta meg a halifaxi szerkezetet, amely egészen 1650-ig üzemelt, és 1556-ban hazatérve Edinburgbe, ő is csináltatott egyet. A nép csak egyszerűen Skót Szűznek nevezte el, s 25 évre rá a gróf is, mint lázadó skót nemes, megismerkedhetett a szerkezet fő erényével, a gyorsasággal. Ezt az tudta volna csak igazán értékelni, akit kétbalkezes hóhér bárdja alá küldtek. Így járt Mária, a skótok királynője is; a hóhér háromszori nekifutásra tudta csak levágni a fejét. A nyaktiló, mint ötletes, szakértelmet nem igénylő szerkezet hol itt, hol ott tűnt fel az évszázadok során Európában. Ismerték Olaszországban Mannaia néven, Németországban meg Diele, Hobel vagy Dolalora néven emlegették.

A guillotine

Történt egy nap, hogy Franciaországban kitört a forradalom, s sajnálatos véres események után megalakult a Törvényhozó Nemzetgyűlés, melynek egyik lelkes tagja Joseph Ignace Guillotin orvos volt. Népszerűségét annak köszönhette, hogy éppen jó időben, 1788-ban, írt egy kiáltványt Párizs népéhez, hogy duplázzák meg a rendi gyűlésben a népképviseltet. Guillotin az akkoriban divatos ruhákat hordta és nézeteket vallotta, így miután a törvényhozás minden embert egyenlővé tett, arra gondolt, hogy akkor legyen a halálban is mindenki egyenlő. Addig ugyanis csak a nemeseknek járt a pallos általi kivégzés, a nép egyszerű bűnözőjét showelemekkel színesített műsor keretében küldték a másvilágra. Guillotin számolt az emberi tényezővel is: lehet a bárd életlen, a hóhér fáradt vagy képzetlen, az igazi egyenlőség biztosítását a kivégzés gépesítésében, mondhatni standardizálásában látta. Egy nap hát szót kért a Nemzetgyűlésben, és ismertette törvényjavaslatát, miszerint kéne egy gépezet "amely úgy csap le, mint a villám, a fej leröpül, spriccel a vér, s az ember nincs többé. Uraim, én egy szempillantás alatt leválasztom az Önök fejét anélkül, hogy egy cseppnyi fájdalmat is éreznének". A Nemzetgyűlésen azonban ideges nevetés hullámzott végig, sokan tán megsejtették sorsukat, és a tervet elvetették. Guillotin vérig sértődött. Pláne, hogy duzzoghatott két évvel később, amikor bezzeg Lepeletier de Saint-Fargeau márki javaslatát elfogadták, hogy az egyenlőség a vérpadon is legyen egyenlőség. A lefejezésben is mindenki egyetértett, csak a kivitelezés kérdését halogatták. A dolgok menetét megsürgette, hogy Charles-Henri Sanson állami hóhér beadvánnyal fordult a polgártársakhoz, hogy a szaporodó kivégzések egyre nagyobb terhet rónak rá, mert neki csak két pallosa van, azokat minden kivégzés után élezni, polírozni kell, s az egyszerű, bárdolatlan gazfickóktól különben sem várható el az a büszke tartás, hogy ne izegjenek-mozogjanak a bakón, mint azt korábban arisztokrata kuncsaftjaitól már megszokta. Sanson, mint érző szívű hóhér és munkaszerető ember, élt-halt a pontos munkáért. Szakmai tekintély volt, sokadik tagja a Sanson hóhérdinasztiának. Elsősegélyként hát gyorsan kiutaltak neki egy hatszáz livres harmadik bárdot, de világossá vált, hogy a letartóztatások ütemét tekintve, ez így sokáig már nem mehet tovább. A gépezet ügyében Pierre-Louis Roederer-t nevezték ki biztosnak, és a fő szakértő Antoine Louis lett, a Sebészeti Akadémia titkára. Jobb embert nem is találhattak volna.

 

Szeretett vágni, ismerte az anatómiát, és ő írta a Francia Enciklopédiába a "Halál" fejezetet. További szakértőnek meg ott volt Sanson. Megbízták Tobias Schmidt zongorakészítőt az első szerkezet elkészítésével. Hogy mi köze a nyaktilónak a zongorához, csak találgatni lehet, de ő nyerte meg a kiírt tendert, elcsaklizva a munkát egy ács elől, aki többet kért. Schmidt vállalta, hogy a munkáért kapott 960 frankban benne lesz az a bőrzsák is, amelybe a fejeket gyűjtik majd. A mű egy hét alatt elkészült, s máris tesztelgették, kezdetben élő állatokkal, majd kórházi hullákkal. A kísérletek alatt alakították ki Louis javaslatára a bárd ferde alakját. A Nemzetgyűlés megbízottja minőségi kifogásokat emelt, ne egy görbe szög, hanem igazi csiga vezesse a kötelet, a bárd rézhoronyban fusson, a vér elvezetésére tessék fémcsatornát csinálni. A szerkezet végső változata négy méter magas és 600 kiló volt. Az elítéltet hátrakötözött kézzel és lábbal egy függőleges helyzetbe állított padhoz, a bascule-hoz állították, majd ezzel együtt döntötték vízszintes helyzetbe. Ahogy a padot ütközésig előretolták, egyből lecsapódott a kalodaszerű fejrögzítő, a lunett és máris suhant a penge, amely 2.5 méteres magasságból indult a maga negyven kilójával, úgyhogy kétszázad másodperc alatt nyisszantotta le a fejet. A bőrzsák később nem bizonyult jó ötletnek és így kosárra cserélték.
Mint látható, Guillotin doktornak vajmi köze volt az egészhez, ezért is utálta, hogy végül mégis róla kapta a szerkezet a nevét. Az "e" végződést a könnyebb rímelés miatt ragasztották hozzá.
Nicolas-Jacques Pelletier útonálló részesült abban a szerencsében, hogy ő avathatta fel a Gréve téren az "Egyenlőség" új vívmányát, amit ekkor még louisettenek neveztek. Sanson ez alkalomból rövid kis beszédet intézett a nézősereghez, miközben Pelletier szerényen várakozott az ő fellépésére.

"A kivégzési módozatokhoz viszonyítva e gépezetnek számos előnye van: kevésbé visszataszító, senki keze nem mocskolódik be embertársa vére által, és a legrosszabb megpróbáltatás az elítélt számára saját félelme a haláltól, mely félelem sokkal fájdalmasabb, mint a csapás amely megfosztja őt életétől."

Sanson megszerette ezt a gépezetet, mert érzékeny, töprengő lélek volt, aki sokat gyötrődött áldozatai szenvedése miatt. Gyűlölte az erőszakot, s anatómiai tanulmányokat folytatott a célból, hogy minél kevesebb szenvedést okozzon áldozatainak. Hullákon végzett vizsgálatai azonban mélyen elkeserítették. Kivégzésekkor mindig néma és szenvtelen volt, ilyenkor dolgozott. Egyszer látta Párizs Sansont könnyekben úszni, mikor a vértől iszamos emelvényen kisfia, Gábriel megcsúszott, és a mélybe zuhanva szörnyet halt. A szívében királypárti Sanson arca akkor is rezzenéstelen volt, amikor XVI. Lajos lépdelt feléje a vérpadra. Segédjeivel szótlanul felnyírták haját, majd Sanson egy biccentéssel engedélyezte, hogy a király a tömeghez szóljon: "Valamennyi nekem tulajdonított bűntől ártatlanul halok meg. Megbocsátok halálom okozóinak, s könyörgök Istennek, hogy vérem, melyet kiontani készülnek, ne hulljon vissza Franciaországra." Nemes szavait a térparancsnok dobpergésbe fojtotta. Na még csak egy mártír hiányzik! A tömeg dermedten állt. Pár pillanat és a kés szisszenve vágódott a király nyakába. A fej azonban nem hullott alá nyomban, mert a kés elakadt. Sanson és segédje odaugrott és rálépett a pengére, bevégezve a munkát. A döbbent csendben Sanson felmutatta a király fejét, és a tömeg őrjöngésben tört ki. Mindenki a király fröcskölő, alázubogó vérét akarta, kendőkkel, vagy csak a kezükkel fogták fel. Közben a hóhérsegédek a király hajtincseit, hajszalagját, és a ruhájából tépett darabjait árusították a vérpadon, ez bevett szokás volt, Sanson jövedelmének részét képezte. Sanson meghasonlott személyiségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy később, életét kockáztatva, két titkos összejövetelen is megjelent, ahol a királypártiak a kivégzett királyra emlékeztek. Balzac egy szép történetben írta meg a titokzatos férfit, aki a halál elől bujkáló abbéval és két apácával mondat egy sötét padlásszobában misét a francia királyért, halála évfordulóján. Az abbé gyónásra szólítja fel a férfit, valami gyáva konventtagot sejtve benne, de a férfi azt vallja, vétlen a királyi vér kiontásában, majd átad egy ereklyét - a király véres zsebkendőjét. Egy év múlva ismét eljön gyászmisét mondatni, de kilétét mindaddig nem sejti az abbé, míg egy nap meg nem látja őt hóhér ruhában, amint épp kivégzésre viszi Robespierre cinkosait. Az abbé lábai megrogynak, s így kiált fel: "Szegény ember! Az acélbárdnak szíve volt, amikor egész Franciaország szívtelennek bizonyult". Sanson volt az, a királypárti polgár, aki gyászolta királyát, akit hóhérként maga végzett ki.
A terror idején a guillotine divatos téma lett, a kivégzések egész nap folytak és mindennaposak voltak. Az őrület másként nem volt elviselhető. A nők kicsinyített guillotine fülbevalót és medált hordtak, a gyerekek játék guillotinenokkal játszottak, s Robespierre kabátgombjaira is guillotinet vésetett. Nagy siker volt a kávéskészlet is, melynek csészécskéin Sanson felmutatja a király vértől csöpögő fejét.
Visszatérő tudományos kérdés volt, vajon meddig él a levágott fej. Sok szemtanú számolt be arról, hogy a fejek a kosárban grimaszoltak, szemüket forgatták, vagy beleharaptak a másik fej fülébe. Szemtanúk esküdtek, hogy a szépséges Charlotte Corday, aki végzett a rothadó bőrű Marat-val, haragosan összevonta szemöldökét és elpirult, amikor levágott fejét a hóhérsegéd arcul csapta. Amikor Lavoisier-ra is kivégzés várt, tanítványaival megegyezett, hogy levágott fejével addig pislog, amíg tudatánál van. 11 pislantást számolt össze a lefizetett hóhérsegéd, ami megegyezik sokak tudományos becslésével, miszerint a fej még 15 másodpercig is élhet. Egy orvos olyan síbalesetek elemzése kapcsán következtetett erre, amikor a síelő fejét kifeszített drót vágta le. Mások viszont harminc másodpercre is esküsznek. Dr. Jacques Beaurieux orvosként vett részt egy Henri Languille nevű gyilkos 1905-ös kivégzésén, és pontot akart tenni az ügy végére. Mivel Languille lemetszett feje éppen a nyakára esett, így a doktornak nem kellett hozzá sem érnie, hogy alaposan megfigyelhesse. A lemetszést követő 5-6 másodpercben az önállósodott fej szemhéja és szája szabálytalan rángatódzó mozgásokat végzett. Mikor ez a ritmikus mozgás elült, az arc ellazult, a szemhéj félig lecsukódott, csak a szemfehérje látszott ki, ahogy a jó doktor már annyiszor látta a halál pillanatában. Az orvos ekkor tiszta, éles hangon rákiáltott: "Languille"!, mire a fej kinyitotta szemét, és Dr. Beaurieux-ra nézett. A tekintett tiszta és értelmes volt. Majd a szem lassan lecsukódott és a fej ismét halottnak tűnt. Az orvos pár másodperc után ismét Languille nevét kiáltotta, mire a szemek ismét kinyíltak, s áthatóan az orvosra szegeződtek. Aztán fáradtan lecsukódtak. A doktor harmadszor is kiáltott, a szem még kinyílt, de már semmibe meredő halott tekintet volt ez csupán. A fej az orvos mérései szerint kb. 25-30 másodpercig élt még.
Mesénk eddig tartott, remélem szép álmokat, nyugodt alvást!.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre