Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Optimizmus, pesszimizmus

Megjelent: IPM 2012

Optimizmus és pesszimizmus mindig is létezett, csak ma már nem a világ jóságából vagy ellenségességéből vezetjük le, hanem inkább személyiségvonásnak, szemléletmódnak tekintjük.

 

 

Optimizmus-pesszimizmus témában kedvenc viccem a következő: megy a Medve az erdőben, mancsában egy nagy könyv. Mi van abban a nagy könyvben, kérdezi tőle a Farkas. "Az, hogy kit kell széttépjek". "Én is benne vagyok?", kérdezi aggodalmaskodva a Farkas. "Te is", mondja a Medve, azzal ráveti magát a széttépi. Megy tovább a Medve, mindenféle állattal találkozik, mindegyikkel elhangzik a párbeszéd, és mindet szét is tépi. Majd találkozik Nyuszikával. Nyuszika is megkérdezi, mi van a nagykönyvben, a Medve neki is azt válaszolja, hogy ő is benne van. "Nem lehetne engem onnan kihúzni?", kérdezi Nyuszika. "Dehogy nem", feleli a Medve, és azzal kihúzza Nyuszikát a listából.

Hogy a világ alapvetően jó-e, avagy rossz, azaz van-e okunk az optimizmusra, vagy inkább a világot mozgató törvényekből a pesszimizmus következik, az a 18. századtól komoly filozófiai kérdéssé vált. Leibniz hitt abban, hogy az a világ, amelyben élünk, a lehető legjobb, hiszen, ha volna jobb, a mindentudó Isten azt alkotta volna meg. Voltaire Candide-jében kigúnyolta "a világunk a létezhető világok legjobbika" elvet. Voltaire le akart számolni a kötelező optimizmussal, de a pesszimizmust sem tartotta indokoltnak. A Candide üzenetét Pangloss és Candide utolsó párbeszéde fogalmazza meg:

"- Minden esemény egyetlen láncsort alkot ezen a legeslegjobb világon; mert hisz ha nem rúgják fenéken, s nem ebrudalják ki egy szép kastélyból Kunigunda kisasszonyért, illetve szerelme miatt; ha nem gyötri meg az inkvizíció; ha nem járja be gyalog Amerikát; ha nem döfi le az ifjú bárót, és ha nem veszíti el száz eldorádói juhocskáját, bizony nem ehetne itt befőtt cédrátot és pisztáciát.
- Igaz, úgy van - felelte Candide. - De vár ám a munka a kertben."

Voltaire valójában nem megválaszolta a kérdést, hanem elvetette azt. Optimizmus és pesszimizmus azonban mindig is létezett, csak ma már nem a világ jóságából vagy ellenségességéből vezetjük le, hanem inkább személyiségvonásnak, szemléletmódnak tekintjük. S ellentétben Voltaire-rel, ma úgy gondoljuk, nagyon is sok múlik azon, jónak vagy rossznak látjuk-e a világot. Gondoljunk Nyuszikára.

A tanult tehetetlenség története

Martin Saligman 21 éves volt, amikor kísérleti pszichológiából szerzett alapszakos diplomával a hóna alatt megérkezett Richard Solomon laboratóriumába. Solomon híres viselkedéskutató volt, aki állatkísérletekből szerette volna megérteni az emberi lelkizavarok mechanizmusait.
Ekkoriban úgy gondolták, állatnál is, embernél is, a viselkedést egyedül az határozza meg, hogy az élőlény élete során milyen viselkedéseiért jutott jutalomhoz, ill. kapott értük büntetést. Ha pl., egy kutyát sokszor megjutalmazunk egy viselkedésért, azt gyakran fogja produkálni, de ha mindig fájdalominger éri mondjuk a pamlagra mászva, akkor kerülni fogja a pamlagot. Amikor a kutya fejében összekapcsolódik a pamlag a fájdalommal, akkor ezt elkerülő válasznak nevezzük. Ha a pamlagra mászás közben a fájdalomingerhez egy hangingert is társítunk, akkor hamarosan elég lesz a kutyának a hangingert is hallani, máris iszkolni fog a pamlagtól.
Saligman nagy tanácstalanságban találta a kutatókat, mert mint mondták neki, a "kutyák nem akarnak dolgozni", így nem tudnak velük kísérletezni. Elmagyarázták Saligmannek, hogy először megtanították a kutyáknak, hogy a sípszót követi az áramütés, majd utána behelyezték őket a kísérleti dobozba, amely egy alacsony fallal volt kettéválasztva, és azt szerették volna elérni, hogy a kutyák tanulják meg, hogy ha hallják a sípszót, ugorjanak át a válaszfalon, elkerülve ezzel az áramütést. Ez a világ legegyszerűbb elkerülő kondicionálásos feladatának tűnt, de Solomon kutyái csak feküdtek, s nem akartak ugrani. Senki nem értette, mi lehet a baj. Saligman némi fejtörés után előállt egy teóriával, amit aztán majd tíz évig nem akartak neki elhinni. Saligman szerint, a kutyák a tanulás első fázisában akármit csináltak, az áramütést a sípszó után elkerülhetetlenül elszenvedték. Vagyis megtanulták, hogy nincs értelme semmit tenniük, áramütés így is lesz, úgy is lesz. Amikor aztán áttették őket a kétosztatú dobozba, és azt várták, hogy a sípszóra meneküljenek, a kutyák aszerint viselkedtek, amit tanultak: nem csináltak semmit. Saligman elnevezte ezt a viselkedést tanult tehetetlenségnek. Szerinte a kutyák fejében egy hozzáállás alakult ki, megtanulták, hogy reménytelen küzdeni az áramütés ellen. A viselkedéskutatás 60 éve alatt egészen biztosan sokszor felfigyelhettek volna a jelenségre, mégis, kellett hozzá egy 21 éves ifjú, akit saját bevallása szerint az tett fogékonnyá a felismerésre, hogy kamasz éveiben szemtanúja volt a többszörös agyvérzést elszenvedett apja tehetetlenségének. Saligman a tehetetlen kutyákban meglátta a tehetetlen embert.
A freudi hagyományokon felnőtt, a lélek vagy a tudat fogalmát mindennaposan használó olvasónak talán nehezen felfogható, miért volt Saligman feltevése oly forradalmi. De ne feledjük, a viselkedéskutatást éppen a gátlástalan pszichoanalitikus handabandázás tette oly gyanakvóvá mindennel szemben, amit "lelkinek" neveztek. S annyit meg kell jegyezni a viselkedéskutatás mentségére, hogy a mai hatékony pszichoterápiák nem a pszichoanalízisből, hanem a viselkedésterápia kutatásaiból táplálkoznak. Abból a viselkedésterápiából, amely részben Saligman nyomán is, végül megbarátkozott a lelki folyamatok kísérletes vizsgálatával is.

Az állatkísérletes modellt hamarosan alkalmazták embereken is. A tanult tehetetlenséget kikapcsolhatatlan zajjal vagy megoldhatatlan anagrammákkal érték el. Kiderült, hogy embereknél ugyanúgy ki lehet alakítani az állatoknál megfigyelt passzivitást. Volt azonban egy furcsaság, amit már állatoknál is, de később embereknél is megfigyeltek. Voltak, akiknél igen gyorsan ki lehetett alakítani a tanult tehetetlenséget, másoknál viszont nem sikerült elérni, hogy feladják a próbálkozásaikat, mert valahogy immúnisak voltak a tehetetlenséggel szemben. Ugyancsak egyéni különbség mutatkozott abban, hogy némely embernél a tanult tehetetlenség átterjedt minden más típusú feladathelyzetre is, míg másoknál csak olyan feladatra állt, amelyre kialakították a tehetetlenséget.

Értelmezési stílus

A hatvanas évek végén vált ismertté Bernard Weiner szociálpszichológus attribúciós elmélete. Weiner azt vizsgálta, miért teljesítenek egyes emberek jól, mások meg képességeikhez mérten alul. Kimutatta, hogy ez elsősorban azon múlik, mit gondolnak az emberek a siker és a kudarc okairól. Az új teória megtermékenyítette a tanult tehetetlenség kutatását is. Lyn Abramson és Judy Garber, Saligman fiatal kutatótársai a tanult tehetetlenségre való fogékonyságot vagy a vele szembeni védettséget a személyre jellemző magyarázó stílussal értelmezték. A magyarázó stílus a gyermek és ifjúkor élményein keresztül alakul ki és áthatja az ember gondolkodását.

A pesszimista magyarázóelv szerint a rossz dolgok állandóak, mindenhol jelen vannak, és a balszerencse, a sikertelenség, a kudarc oka a személyben rejlik.

Az optimista gondolkodás szerint a nehézségek átmenetiek, a balszerencse vagy kudarc csupán az "itt és most"-ra vonatkozik, s a negatív események oka elsősorban a körülményekben vagy másokban keresendő.

Martin Seligman és csoportja kérdőívet is szerkesztett a magyarázó stílus három dimenziójának mérésére. A bajok, kudarcok, negatív események három dimenziója az állandóság (egyszeri vagy örök), áthatóság (specifikus vagy általános), személyesség (külső vagy belső).

Az állandóságot pl. olyan kérdésekkel lehet mérni, hogy pl. mivel magyarázzuk, ha elfelejtettünk egy fontos születésnapot. Aki azt feleli, ő nem tud fejben tartani ilyen dolgokat, az kap egy pontot a pesszimista skálán, mert egy negatív eseményből egy állandó rossz tulajdonságára következtetett. Az optimisták azt a választ szokták beikszelni, hogy "Nagyon elfoglalt voltam, ezért elfelejtettem".

Az áthatóságot, azzal mérhetjük, hogy pl. egy negatív cselekményt mennyire találja jellemzőnek a személy élete más területeire is. Pl. "Ön elmulasztott egy fontos találkozót". Az egyik lehetséges válasz, hogy "A memóriám olykor cserbenhagy", a másik: "Olykor elfelejtem megnézni a határidő naptáramat". Az első válasz a feledékenységet kiterjeszti az élet más területeire is, a második válasz az optimistákra jellemző, mert a feledékenységet csak a határidő napló ellenőrzéséhez köti.

A személyesség dimenzió azt mutatja meg, hogy a negatív eseményt magunknak, avagy a külső körülményeknek tulajdonítjuk-e. Ha valamit nem értünk, gondolhatjuk azt, hogy gyenge a felfogásunk, de gondolhatunk arra is, hogy nem jól magyarázták el.

Magyarázó stílus és sors

Persze az olvasóban rögtön felmerülhet a kérdés: az optimizmus nem vezet-e felelőtlenséghez? Hiszen mindig a körülményekre kenjük a hibáinkat, mindig kibúvókat találunk a kudarcokra. Nem éppen az vezet végül totális csődhöz, hogy az ember sosem képes tanulni a hibáiból?
Az optimizmus nem azonos a gátlástalansággal, mint ahogy a pesszimizmus sem azonos a kérlelhetetlen lelkiismerettel. A magyarázó stílus lényege, hogy ez egyfajta folyamatos feltevés a világ és saját magunk működéséről. Valójában mindkét feltevésrendszer torzít.
Az optimista hajlik a nehézségeket korlátozottnak, átmenetinek, s a körülményekből következőnek tekinteni. Az optimizmus a valóságosnál nagyobb kontrollérzés illúziójával jár. A fokozott kontrollérzés lehetővé teszi az optimista számára azt, hogy a balszerencse vagy a kudarcok ellenére is tovább próbálkozzon. Ezzel esélye nyílik arra, hogy bebizonyítsa, az ő feltevései a helytállók - vagy éppen, hogy aktuálisan tévedett. A valóság helyes megismeréséhez természetesen az vezet, ha a megfogalmazott hipotéziseket ellenőrizzük.
A pesszimista viszont a bajok eltúlzásával a valóságot sokkal kontrollálhatatlanabbnak éli meg, ezért kevésbé hajlamos tesztelni a dolgok működéséről alkotott feltevéseit, s így nem is igazolódhat be, hogy tévedett.

Az ember magyarázó stílusa egyben a sorsa. Mind a pesszimista, mind az optimista magyarázó stílus önbeteljesítő jóslatként működik. Aki mindig magát hibáztatja, az fél a kihívásoktól, megretten a feladatoktól, meghátrál a megmérettetéstől - és sikertelen lesz, visszaigazolva, hogy ő egy tehetségtelen lúzer. A pesszimista magyarázó stílus a legbiztosabb előrejelzője az élet során kialakuló depressziónak. Az emberek általában azt hiszik -ezt sugallta Voltaire is-, hogy a sikeres és gazdag emberek az optimisták. A dolog pont fordítva áll: az optimisták lesznek a sikeresek és gazdagok, de minimum elégedettek. A pesszimizmusuk miatt sikertelen emberekről keveset tudunk, hiszen ők nem szerepelnek az újságok címlapján, ők itt élnek arctalanul és névtelenül körülöttünk. A ma sikeres emberek többségéről tudjuk, hogy csak abban különböznek az átlagembertől, hogy hittek abban, amit kitaláltak. Nem az a titok, hogy garázsban kell kezdeni, vagy félbe kell hagyni az egyetemet, hanem az, hogy meg kell tudni előlegezni a sikert akkor is, amikor senki más nem hinne benne.

Optimizmus, pesszimizmus és evolúció

Természetesen az emberi pszichikus működések is az evolúció során formálódtak meg. Ha velünk született hajlamunk van arra, hogy a környezeti hatások függvényében optimistává vagy pesszimistává fejlődjünk, akkor fel kell tételezzük, hogy mindkét tulajdonság hasznos. Az emberi faj Afrikából való kirajzása és gyors elterjedése komoly optimizmust sejtet, hiszen csak ez sarkallhatta őseinket új és új területek felkutatására és belakására. Az ilyen kalandok persze nem mindig végződtek jól. De az optimizmus egyfajta kockázatvállalási hajlamot jelent, s a történelem során az újítók, a reformerek, a forradalmárok mindig javíthatatlan optimisták voltak. És így vagy sikerre vittek egy eszmét, egy ügyet vagy újítást, vagy máglyán, bitófán végezték, esetleg kisemmizetten nevetségessé váltak.
A pesszimizmus viszont az örök túlélők filozófiája. Aki mindenhol veszélyt szimatol, aki minden kockázattól visszaretten, az valószínűbben marad életben, még ha unalmas is lesz az élete. A tartósan veszélyes környezet nyilván kedvez a pesszimista felfogásnak, de mindig születnek ingerkeresők, félelmet nem ismerők, akiket áthat az optimizmus.
A két tulajdonság idegrendszeri alapjait a bal és jobbfélteke viselkedésirányító sajátosságaiban ismerhetjük fel.
Mivel a jobbfélteke a szorongó, depresszív félteke, a krónikus stresszben felnövő emlősök, beleértve az embert is, gyakran válnak jobbfélteke dominánssá, ami félénk, visszahúzódó magatartással, azaz pesszimizmussal jár. A balfélteke viszont a közelítő-felfedező viselkedést irányítja, s itt van az agyi jutalmazó központ is. Akiknek tehát a balféltekéje válik fejlődésük során dominánssá, hajlamosabbak az optimizmusra. Az optimizmus és a pesszimizmus tehát agyunk plasztikussága révén a környezeti hatásokat tükrözi vissza.

Hogyan váljunk optimistákká

Saligman, amikor felismerte, hogyan alakítható ki tanult tehetetlenség a kutyákban, Steve Maier kollégájával arra gondoltak, talán ezt vissza is lehet csinálni. Az áramütésre passzivitással reagáló kutyákat átemelték a válaszfalon, megszüntetve ezzel a fájdalmat. Addig rakosgatták a kutyákat oda és vissza, mígnem azok rá nem jöttek, hogy mégiscsak elkerülhető az áramütés, és maguk is elkezdtek átugrálni az árammentes térfélre. Vagyis: a kutyák meggyógyultak tanult tehetetlenségükből. A viselkedéskutatásban az 1970-es években bekövetkezett az un. kognitív fordulat, azaz a viselkedéskutatás bevonta körébe a gondolkodást, érzelmeket, észlelést. A kognitív fordulat része volt a kognitív viselkedésterápiák megjelenése. Aaron T. Beck és Albert Ellis egymástól függetlenül hozták létre terápiás irányzatukat. Mindkettő arra alapozott, hogy a negatív érzelmi állapotok, mint szorongás, depresszió, vagy a mindennapi frusztráltság negatív értelmezési sémák automatikus működéséből fakad. Mint a koherensen fejlődő tudományokban, most is az derült ki, hogy egymást kölcsönösen megtermékenyítve, de azért némileg egymástól függetlenül, kutatók és pszichoterapeuták nagyon hasonló elveket kezdtek megfogalmazni. A Saligman-féle magyarázó stílus nem más, mint egy negatív értelmezési alapséma.

A kognitív terápiák lényege, hogy tárjuk fel a negatív sémákat és cáfoljuk meg őket. Ha pl. valaki elkövet egy hibát, majd abból azt a következtetést vonja le, hogy ő mindig hibázik, akkor a megkérdőjelezés arra irányul, hogy vajon egy esetből valóban lehet-e következtetni arra, hogy mindig hibázni fog. Természetesen nem. Továbbá, mindenki esetében lehet találni ezernyi cáfoló bizonyítékot is, hiszen nincsen abszolút sikertelen ember. Ha az automatikus negatív következtetés tulajdonképpen egy tanult válasz a kudarcra, akkor a terápia során meg lehet tanulni új választ is, csupán gyakorlás kérdése. Gondoljunk csak a kutyákra, akiket Saligmanék végül ki tudtak billenteni tanult tehetetlenségükből.
A nehézség gyakran az, hogy aki igazán pesszimista, az borúlátását tényként kezeli, s nem hiszi el, hogy amit ő gondol a világról, az végül is csak egy hiedelem. A változáshoz tehát legalább hipotézis szinten el kell fogadni, hogy ami a pesszimista gondol, az csak egy lehetséges megközelítése a dolgoknak.

A negatív következtetés megvitatása során megvizsgáljuk a feltevésünk mellett és ellene szóló bizonyítékokat. Alternatív magyarázatokat dolgozunk ki azzal kapcsolatban, amiről elsőre csak rosszat tudunk gondolni. Azt is megvizsgáljuk, mi van, ha mégis úgy volna, ahogy gondoljuk. És végül érdemes fontolóra venni, jó-e nekünk bármit is gondolni adott problémáról. Pl. készülök egy vizsgára, és mivel a vizsgáztató vérszomjas hírében áll, szinte biztosra veszem, hogy megbuktat. A bizonyítékok vizsgálata szerint a vizsgáztató nem buktat meg mindenkit, és én is jól szoktam vizsgázni, vagyis a bizonyítékok nem igazolják az aggodalmamat. Alternatív hipotézisként felvetődik, hogy a vérszomjas jelzőt talán a lógósok ragasztották rá, akik nála nem tudják jól kidumálni magukat. Persze, azzal is érdemes számolni, hogy elvileg azért mégiscsak megbukhatok. Annak nem fogok örülni, de azért nem jelenti, hogy vége mindennek. Ha a tanár kifejezetten rosszindulatúnak bizonyulna, még azt is lehet kérvényezni, hogy másnál vizsgázzak le. Végül felmerül bennem az a kérdés is, hogy tanulás helyett érdemes-e ezen lamentálni, s úgy döntök, inkább tanulok, és nem foglalkozok az esélyek latolgatásával.
Pesszimistából optimistává gyúrni magunkat persze nem megy máról holnapra. Ez egy hosszú folyamat, talán soha nem is ér véget.

Kutyából lehet szalonna?

Felmerül persze az a kérdés is, hogy ha valakit gyermek és ifjúkora pesszimistává tett, vajon ezzel az agymunkával valódi optimistát faraghat-e magából, vagy a kijavított pesszimizmus azért mégiscsak valami más?
Az igazi optimista nem megfelelően kezeli a félelmeit és negatív feltevéseit, hanem ezek eredendően vagy nincsenek, vagy kis intenzitásúak. A pesszimizmusból sikeresen kilábalók két stratégiát szoktak követni. A stratégiás optimizmussal jellemezhetők a kitűzött célokkal szemben nagy elvárásokat támasztanak, és nem sokat foglalkoznak az esetleges történésekkel. Mivel tudatosan nem foglalkoznak az esetleges negatív kimenet lehetőségével, szorongásszintjük alacsony. A defenzív pesszimisták szándékosan alacsonyra teszik a mércét maguk előtt, jóllehet erre múltbeli tapasztalataik nem adnak okot, és sokat foglalkoznak a lehetséges negatív kimeneti lehetőségekkel, ezért szorongásuk magas szintű.
A tipikus defenzív pesszimista jó tanuló, a vizsgára szorgalmasan készül, de mivel elképzeli, hogy majd rossz tételt húz, vagy nem jut eszébe semmi, elhatározza, hogy végső soron neki egy kettes is jó lesz. A stratégiás optimista jó tanuló, szorgalmasan készül a vizsgára, de - mivel nem foglalkozik a lehetséges negatív eshetőségekkel - úgy gondolja, a vizsga csak sikeres lehet. Érdekes mód, a defenzív pesszimistának akkor nő a szorongása, ha lelkileg nem készülhet fel a kudarcra, a stratégiás optimistának meg akkor kezd el nőni a szorongása, ha arra késztetik, gondolja csak végig a kudarc lehetőségét. Teljesítmény szempontjából mindkét stratégia egyformán jó. A defenzív pesszimisták bizonyos értelemben még jobbak is a stratégiás optimistáknál, mert fokozottan érzékenyek a tanulságokra, s sokkal jobban igyekeznek javítani gyengéiken.
A fejlődés valószínű menete, hogy először az ember pesszimistából defenzív pesszimistává válik, majd sikereiben megerősödve egyre gyakrabban tudja majd alkalmazni a stratégiás optimizmust.

Optimizmus és egészség

Azt nem kell bizonygatni, hogy az optimisták jobban teljesítenek az életben, mint a pesszimisták. A kutatások azt mutatják, hogy az optimisták egészségesebbek is. Lena Brydon és munkatársai immunológiai mérésekkel bizonyították, hogy minél optimistább valaki, annál kisebb gyulladásos választ ad stresszre, míg a védőoltásra az optimizmus növekvő mértékével arányosan nőtt az antitest választ. Más vizsgálatok azt igazolták, hogy a pesszimistáknak magasabb a vérnyomása. A pesszimizmus tartós szorongással és szimpatikus idegrendszeri izgalommal jár, ami rontja az immunműködést, növeli a vérnyomást, fokozza a hirtelen szívhalál kockázatát, stb.
Heather N. Rasmussen és munkatársai 83 vizsgálat adatait összegezték metaanalízisükben és bizonyították, hogy az optimizmus a jobb egészség biztos előrejelzője. Egy 8 éves követéses vizsgálatban 97 000 nő halálozási adatait értékelték, és kimutatták, hogy az optimisták a pesszimistákhoz képest 30%-kal kisebb eséllyel halnak meg szívbetegségben, 7%-kal kisebb a kockázatuk arra, hogy rákban haljanak meg, és összességében 14%-kal kisebb a kockázatuk a bármilyen okból bekövetkező halálra. Egy kilenc éves, idős emberek követéses vizsgálatában az optimistáknak 45%-kal kisebb volt a kockázata a bármilyen okból bekövetkező halálra.
Egy harminc éves követéses vizsgálatban a pesszimistáknak 19%-kal volt nagyobb a halálozási kockázata.
Megéri tehát optimistának lenni.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

  • Brydon L, Walker C, Wawrzyniak AJ, Chart H, Steptoe A. Dispositional optimism and stress-induced changes in immunity and negative mood. Brain Behav Immun. 2009 Aug;23(6):810-6.
  • Domino, B; Conway, DW: Optimism and pessimism from a historical perspective. In: Chang, EC (Ed): Optimism & pessimism: Implications for theory, research, and practice. American Psychological Association, Washington, DC, US, 2001. pp:13-30.
  • Giltay EJ, Geleijnse JM, Zitman FG, Hoekstra T, Schouten EG. Dispositional optimism and all-cause and cardiovascular mortality in a prospective cohort of elderly dutch men and women. Arch Gen Psychiatry. 2004 Nov;61(11):1126-35.
  • Maruta T, Colligan RC, Malinchoc M, Offord KP. Optimists vs pessimists: survival rate among medical patients over a 30-year period. Mayo Clin Proc. 2000 Feb;75(2):140-3.
  • Norem, JK: Defensive pessimism, optimism and pessimism. In: Chang, EC (Ed): Optimism & pessimism: Implications for theory, research, and practice. American Psychological Association, Washington, DC, US, 2001. pp:77-100.
  • Peterson, C., Maier, S., and Seligman, M.E.P. (). Learned Helplessness: A Theory for the Age of Personal Control. Oxford University Press, New York, 1993.
  • Rasmussen HN, Scheier MF, Greenhouse JB. Optimism and physical health: a meta-analytic review. Ann Behav Med. 2009 Jun;37(3):239-56.
  • Seligman, MEP: Learned Optimism. Vintage Books, New York, 2006
  • Tindle HA, Chang YF, Kuller LH, Manson JE, Robinson JG, Rosal MC, Siegle GJ, Matthews KA. Optimism, cynical hostility, and incident coronary heart disease and mortality in the Women's Health Initiative. Circulation. 2009 Aug 25;120(8):656-62.