Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A velencei Karnevál

A Karnevál története

A Karnevál Velence minden évben újrajátszott története. Egy nagy történelmi mozaik impressziókból, különös, újraélt hősökkel és történetekkel: a díszlet maga az élő, de mégis kulisszának ható város a szigeteivel, hídjaival, lagúnáival, az egymásra zsúfolt házaival, sikátoraival, s a szereplők és a nézők egyaránt a város lakói, akik életükkel, szokásaikkal maguk az itt ragadt múlt. Ahogy Goethe mondta, "a karnevál olyan ünnepség, amit voltaképpen nem is a népnek adnak, hanem a nép adja magamagának".

A karnevál egy végtelen történet, annyi olvasatban, ahány szereplője van, nincs vége és nincs eleje, az egész csak történetek, emlékek, színfoltok, felbukkanó alakok kavalkádja, az "emberiség tudattalanja".
A Karnevál kialakulásának sincs igazán hiteles története. Az egyik verzió szerint a velenceiek azt ünneplik minden évben, hogy 1162-ben legyőzték, és börtönbe vetették a császárhű Ulrico-t, Aquileia pátriárkáját és 12 pap szövetségesét, akik szövetkeztek a Velencei Köztársaság ellen. Ulrico-t csak annak fejében engedték el, hogy minden évben 12 kosár kenyeret, 12 disznót és egy bikát adott szabadságáért cserébe. De mintha az egész csak ürügy lenne a kérkedésre és mulatságra: évszázadokon át az üldözött, majd a dózse előtt, a Szent Márk téren lefejezett, vagy kutyákkal széttépetett bika volt Ulrico, és a 12 leölt malac voltak szövetségesei. Mára a kedvelt bikakergetés szokásává szelídült a véres hagyomány.
A Karneválról azonban már sokkal korábbi feljegyzések is vannak, s történetileg hitelesebben hangzik, hogy a karnevál valójában a görög Dionüszosz ünnepek és a római Szaturnáliák és Lupercalia továbbélése. A Velencei Karnevál hagyományosan karácsony másnapján kezdődik és Húshagyó Keddig tart. A karnevál idejére esik a decemberben tartott Szaturnáliák, majd a kis Dionüszia, végül a rómaiak február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepsége. A Szaturnáliák ősrégi latin népünnep volt, a boldog aranykorra való emlékezés, amikor még Szaturnus uralkodott a Földön. Mindben közös volt a tobzódó életöröm, szerelem, vidámság, s a halál kicsúfolása. Cirkusz, gladiátorjáték, színház, jelmezes felvonulások, tivornyázás, móka, kacagás. A karnevál eltöröl minden szabályt, kötelmet, társadalmi különbséget, álarcban minden ember egyenlő. A karnevál szó maga is római eredetű, a Lupercalia-ünnepen a római utcákon álarcos felvonulók húzta kerekeken guruló, hajó formájú szekér neve volt carrus navalis. De ahova fordulunk, annyi magyarázat. A korai középkorban is tovább éltek az álarcos, állatjelmezes felvonulások, melyeket a katolikus egyház pogány szokásként először megpróbált kiirtani, majd inkább a hit szolgálatába állította. Így alakult ki, hogy a karnevál, vagy farsang Vízkereszttől Hamvazószerdáig tart, s a nagy eszem-iszom dínom-dánom az ezt követő Nagyböjtre készítette fel a polgárokat: mindent meg kellett enni, hogy meg ne romoljon, ki kellett tombolni magukat, hogy aztán kegyes életet tudjanak élni. A karnevál szó másik etimológiája is erre épít; mivel a Húshagyó Kedd a Karnevál zárónapja, a szó eszerint a latin carnem levare, "a hús elhagyása" kifejezésből alakult ki.

 

Sokak szerint a karnevál szinte egész évben tart, hisz Velence fénykorában annyi győzelmet és diadalt aratott, annyi mindent átélt és túlélt, hogy a sok örömünnep és hálaadás szinte összeértek, s kitöltötték az évet. A karnevál központi szerepére utal az a sok fennmaradt szabályozás, ami elrendelt, megtiltott, engedélyezett sok mindent, s mely szabályokat aztán nemzeti sportként nevetve hágta át egyként nemesember és köznép. A karnevál fénykorát a XVIII. században érte el, a karnevál idején egész Európa kalandvágyó nemesei ide sereglettek. Nagy hagyománya volt a Karnevál idején a szerencsejátékoknak is. 1638 és 1774 közt állami szerencsejáték kaszinóban, a Ridottoban szórták el pénzüket a nemesek, álarc mögé rejtőzve hitelezőik elől, jóllehet éppen ezért ez tiltva volt. Ekkoriban a karnevál akkor hatalom volt, hogy amikor 1789-ben a dózse, Paolo Renier február 13-án meghalt, március 2-áig titokban tartották, nehogy megzavarják a népünnepélyt. Aztán jött a bumfordi Napóleon az ő verhetetlen ármádiájával, és a Velencei köztársaság és a karneváli hagyomány megszűnt létezni. Innentől a karnevál halódni kezdett, aprócska ünnepséggé sorvadt, részben, mert az osztrák fennhatóság alatt egy időre be is tiltották a maskarákat, részben Velence történelmi-gazdasági szerepének csökkenése miatt, részben pedig az egyre konzervatívabb belpolitika miatt. A paranoid Mussolini aztán a 1930-as években ismét betiltotta az álarc viselését, amivel végleg tört döfött a haldokló karnevál szívébe. Majd ötven évvel később, 1979-ben döntöttek úgy Velence szerelmesei, hogy a hagyományt újraélesztik. De hát ez már jórészt üzlet, turisztikai látványosság, műszívvel, vastüdővel, állami dotációval, szigorú szponzorokkal, s hangyaként nyüzsgő, mindent letaposó, egy napra busszal érkező és fél napra velenceivé válni akaró turistahaddal.

Karneváli játékok

A karnevál mulatságainak és mutatványainak olykor kibogozhatatlanok a történelmi gyökerei, mint a szájról-szájra szálló történetek, az évszázadok során folyton módosultak, szelídültek. Az egyik nagy attrakció volt a "Török repülése". Az 1548. évben esett meg, hogy egy vakmerő török arra vállalkozott, hogy egy kikötött csónakból egy kötélen a Szent Márk bazilika harangtornyába, majd onnan a Dózse palota erkélyére egyensúlyozott. A velenceiek annyira elámultak a mutatványon, hogy az hagyománnyá vált. Az egyik leghíresebb változatot Santo di Ca' Lezze adta elő, aki 1680-ban a mutatványt lovon ülve ismételte meg, majd 1681-ben egy csónakkal "evezett" fel a harangtoronyba, majd jött le bukfencet hányva a Dózse erkélyére. Persze volt, aki halálát lelte a mutatvány során, de a közönség így is, úgy is szórakoztatónak találta az előadást. Később "Angyal repülése" lett a látványosság neve, s vagy vászonból és gipszből készült galambot húztak drótkötélen, vagy -mint az utóbbi években - akrobaták öltöznek be angyalnak, s ereszkednek alá a harangtoronyból.
Egy másik híres látványosság volt a "Herkules ereje". Velence népe hagyományosan két nagy pártra oszlott, a Castellani-kra, akik Velence nyugati részén laktak, és a Nicolotti-kra, akik a keleti területeken laktak. A két rész közt örök vetélkedés folyt, kezdetben rudakkal püfölték egymást, majd új tradíció keletkezett, melyben hidakért folyt a csata, egymás vízbedobálásával, tömegverekedéssel. A hagyomány aztán lassan megszelídült és maradt az akrobatika. Velence két nagy részéből jött férfiak két hatalmas emberi piramist alkottak, vagy vízen ringó hajókon, vagy a parton. Az alapot 10-12 összekapaszkodott férfi képviselte, s a piramis olykor a nyolc ember magasságot is elérte. Voltak hagyományos alakzatok, mint a Rodoszi kolosszus, a Kis Szűz, a Dicsőség, stb. A közönség tetszésnyilvánítása alapján dőlt el, kik nyertek az évben.
Kedvelt időtöltés volt a mindennapi bikaűzés is; a bikát minden nap Velence más negyedében bocsátották szabadon, s a szűk sikátorokban a bika elől menekülő tömeg láttán olykor egyesekben kétely támadhatott, ki is az üldözött és ki az üldöző.
A Karnevál idején számos mókás versengés és műsor édesítette meg az ünneplők napjait, volt talicskatoló verseny, az erkélyről kötélen lelógatott élő lúd elkapása, rózsavízzel töltött tojáshéjakkal való dobálódzás, vérnarancs csata, mutatványosok, bűvészek, csepűrágók, akrobaták mutatványai. De a legnagyobb, egész városra kiterjedő attrakció mégiscsak a maskarák vonulása volt éjjel és nappal.

A maszkok

A maszk ősi mágikus varázslás mássá alakulni, varázserőt vagy mások irigyelt képességeit megszerezni, láthatatlanná és felismerhetetlenné válni. A maszkot felöltve a maszk maga az ember. A person (személy) szó is a görög színpadi álarc elnevezéséből ered. A mágikus gondolkodás szerint a képmás nem megjelenít, hanem megtestesít. A maszk nem olyanná tesz, hanem azzá tesz. A maszk átlényegít. A karneváli maszkokat az érti meg igazán, aki meglátja benne a karaktert, a személyiséget, akit a maszk képvisel. A commedia dell' arte és a karneváli maszkok kölcsönösen termékenyíthették meg egymást, s alakultak ki a jellegzetes karakterek, mint a gazdag, a zsugori, a kéjsóvár öreg, s könyörtelen, a gőgös, a hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hősszerelmes ifjú, botcsinálta doktor. És bizony a maszk, mint választás, olykor többet árult el viselőjéről, mint igazi arca. A maszk nem elrejti, hanem felfedi az igazságot.

A legrégibb, és kezdetben csak arisztokraták által viselt jelmez a bauta volt, amely egy fehér félálarcból, a volto-ból állt, melyhez öltözetként háromszögű velencei kalap, fekete selyem vállkendő, csipkezsabó, fekete bársonyköpeny, térdnadrág, csatos cipő dukált. Az álarc kényelmes volt, lehetett benne enni-inni, beszélni, s a nemesek egész évben használták személyük elrejtésére.
A valódi maszk és maskara azonban kötelez, a maszk nem egyszerűen egy megvásárolt papírmasé álarc, hanem elvárt szerep.
Goethe írja a római karneválról:
"Először többnyire a legalsó osztálybeli nők ünneplőjébe öltözött fiatalemberek tűnnek fel, födetlen mellel, szemtelen önteltséggel. Bájolognak a szemközt jövő férfiakkal; mint velük egyívásúakkal, bizalmaskodnak a nőkkel; ami szeszély, tréfa, ízetlenség csak eszükbe jut, azt mind végigcsinálják. Emlékszünk többek közt egy ifjúra, aki nagyszerűen adta a szenvedélyes, házsártos, engesztelhetetlen nőt; végigveszekedte az egész Corsót, s mindenkinek odavágott valamit, miközben kísérői úgy tettek, mintha mindenképen igyekeznének lecsillapítani...a nők éppoly szívesen mutatkoznak férfiruhában, mint a férfiak női öltözékben".

A velencei karnevál jellegzetes figurája a Gnaga, vagyis a közönséges nőnek öltözött férfi. Gyakran pólyába kötött macskával, kutyával sétálgatnak, markotányosnő stílusban eregetik meg sikamlós tréfáikat, és elvárt kellék a visító hang is.
A maszkok közt vannak tradicionálisak, mint pl. a bauta, vagy a rózsavizzel töltött tojásokat dobáló udvaribolond Mattaccino, akit nyuszijelmezes tojásárus kísér a munícióval, de sok maszk a commedia dell' arte figuráinak továbbéléséből ered, és vannak egyszerűen az alkalmi találékonyság szülte jelmezek is. A kommédiák örök figurái Pantalone, az öreg, zsugori velencei kalmár; Brighella a furfangos szolga; Arlecchino a buta, hiszékeny szolga, kinek örök szerelme Colombina, a fondorlatos, csípős nyelvű, de szeretni való szolgálólány; Capitano, a hetvenkedő katona. És persze sorolhatnánk végtelenségig a foglalkozásokat, nemzeti karaktereket megjelenítő jelemezeket is. A doktor jelmezek szintén igen kedveltek voltak, a két legismertebb a bolognai doktor a és pestis doktor figurája.
A Balanzone (hazudós) doktor alakja a bolognai egyetem professzorainak öltözetét viseli, sötét bő köpeny, fehér gallér és mandzsetta. A hájas figura rendkívül beképzelt és rátarti, zavaros, hosszú beszédeket tart, s megszakíthatatlan szónoklatait latin kifejezésekkel tüzdeli tele. Arcán félálarc, mely kiemeli húsos bibircsókos orrát, fejét orvosi kalap fedi.
A pestis doktor az egyik legkülönösebb álarc, leginkább egy pelikánszerű fejre emlékeztet az álarc. A pestis ősidők óta Velence réme volt. A pestis Dél-Keletről jött, s mivel Velence kikötőváros és kereskedelmi elosztó központ volt Kelet és Nyugat közt, egyben a pestis egyik kapujává is vált. Talán csak a járványtanban jelesek tudják, hogy a pestis igen ragályos és többnyire 2-3 napon belüli halált hozó betegség volt, melyről azt írták, hogy olykor oly gyors lefolyású volt, hogy a haldokló pestises beteghez hívott pap vagy ügyvéd előbb halt meg, mint a szívósabb beteg maga. 954 és 1793 közt Velencét 69 járvány sújtotta. Az egyik híres járvány 1347-ben a szicíliai Messinába érkező fertőzött hajóról indult el, s ennek következtében Európa harmada kipusztult, s Velence lakosságának kétharmada veszett oda. Több járvány söpört végig Európán, de az 1630-as járvány különösen emlékezetes volt Velence számára, egyesek szerint az áldozatok száma a százezret is elérte. A különös madárszerű védőöltözetet Charles de Lorme francia orvos tervezte a járvány idején. A lényege a teljes arcot takaró, viaszos maszk volt, melyből hosszú csőr állt ki. A csőr két oldalán hosszanti hasíték volt, melyen át az orvos levegőt vett. A csőr vattával volt kitömve, amely megszűrte a fertőzött levegőt, s olykor még gyógynövényeket is dugtak a vatta közé. Az eredeti maszkban a szemek helyén csiszolt kristály volt. A pestis doktor állig felöltözött, kezén kesztyűt, lábán hosszú csizmát viselt, s a betegekhez csak kezében tartott botjával nyúlt. A maszk különös formája miatt máig népszerű, és bármilyen mulatságos is, valójában megvédte viselőjét a fertőzéstől. A pestis doktor kinevetése a halálnak mutat fügét, s talán ez a Karnevál üzenete is: csak az a kultúra örök életű, amely minden évben képes újjászületve megőrizni önmagát.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre