Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Jeff Leach és mtsi.:
Humán evolúció és a prebiotikumok őseink étrendjében

Forrás: Jeff D. Leach, Glenn R. Gibson és Jan Van Loo: Human evolution, Nutritional Ecology and Prebiotics in Ancient Diet. Bioscience Microflora Vol. 25 (1), 1-8, 2006
A Tények-tévhitek számára fordította, kivonatolta:Mezei Elmira

A kicsit elvontnak tűnő cikkből megtudhatjuk, hogy a paleolit táplálkozás nem divatirányzat, hanem az emberi táplálkozás evolúciójával foglalkozó kutatók szerint erre vagyunk "kitalálva". Jeff Leachnek és munkatársainak semmi köze a paleolit mozgalomhoz, ők a prebiotikumok és a bélflóra kutatói, tehát valahonnan egész más irányból érkeztek el a nyugati táplálkozás kritikájához. Tanulmányukban arra mutatnak rá, hogy a bennünk élő "jó baktériumok" általuk emészthető rostok, azaz prebiotikumok hatására szolgálják megfelelően gazdáikat - azaz bennünket.

 

 

Az emészthetetlen prebiotikus szénhidrátok modern vizsgálata egyre elterjedtebb, és megmutatja a bélrendszerre és az egész szervezetre ható előnyeiket. Ennek ellenére nagyon keveset tudunk arról, hogy az ősi populációkban milyen gyakorisággal fogyasztották őket. Ebben a tanulmányban megvitatjuk a Föld különböző részeiről származó archeológiai leletek bizonyítékait. A Homo faj tagjainak már 2 millió évvel ezelőtt elegendő ökológiai lehetősége lett volna a prebiotikus növények beiktatására az étrendbe, de az érdemi bevitel csak a felső paleolitikumra jellemző technológiai fejlődéssel érkezett el, 40 000 évvel ezelőtt. Azok a hominid populációk, amelyek kibővítették étrendjüket a prebiotikumokat termő növényekkel, a humán evolúció során mindvégig szelektív előnyt élvezhettek versenytársaikkal szemben.

Bevezető

Az 1970-es évek óta megújult az érdeklődés a bélrendszeri működés és az egészség közötti kapcsolat témája iránt. Újabban nagy figyelmet kapnak a prebiotikus szénhidrátok. A prebiotikumok az emésztő enzimek által érintetlenül érik el a vastagbelet, ahol kölcsönhatásba kerülnek a belek ökoszisztémájával és pozitív irányba befolyásolják az őket fogyasztó személy egészségét. A közismert inulin és az oligofruktóz továbbra is sok prebiotikus kutatás vezető témája. Ezen kutatások célja a prebiotikumok előnyeinek bizonyítása a modern népesség számára, azonban keveset tudunk használatunkról az ember őstörténete során.

Ebben a tanulmányban röviden áttekintjük az erre vonatkozó Észak-Amerika déli területeiről, valamint a világ különböző pontjairól származó archeológiai bizonyítékokat. Érdekes megvizsgálni a kérdést a táplálkozási ökológia szempontjából, ami az egészség, a növekedés és fajfenntartás céljából történő esszenciális tápanyagbevitelt vizsgáló tudományterület. Egy változatos és megfelelő tápanyagtartalmú étrend jobb egészséghez vezet, ami alacsonyabb csecsemőhalálozásban és a várható élettartam megnövekedésében nyilvánul meg.

A régészeti leletek nyomán egyedülálló bepillantást nyerhetünk az idő mélységébe, amin keresztül megérthetjük, hogy milyen étrendi és környezeti tényezők alakították a mostani genetikai összetételünket. A jelentős étrendi és technológiai változások a mezőgazdasággal és az ipari forradalommal jelentek meg, az elmúlt 10 000 évben. Evolúciós perspektívából ez az időtartam túl rövid ahhoz, hogy genomunk alkalmazkodni tudjon a változásokhoz. A modern populáció tehát biológiailag és fiziológiailag egy olyan evolúciós étrendre szelektálódott, ami nem tartalmazott sok, a mai táplálkozásban oly népszerű ételt. A mai ember bélrendszerének mikroflórája egyre disszonánsabb, mert egyre távolabb kerül eredeti, genetikusan determinált összetételétől.

Evolúciós táplálkozás és táplálkozási ökológia

Az ember megfelelő növekedéséhez, metabolikus működéséhez és sejtregenerációjához közel ötven esszenciális tápanyag szükséges. A mostani szükségleteket több millió év alatt alakította a szelekciós nyomás. Történelmünk döntő többsége alatt (99%), az ember nem fogyasztott tejterméket, margarint, földművelésből származó gabona magvakat, valamint finomított cukrot. Ma ezek a táplálékok teszik ki a modern étrendben a kalóriabevitel 60-70%-át. 500 generációval ezelőttig az ember vadászott és gyűjtögetett, és az így szerzett növényeket és állatokat ette. Ez az étrend sok rostot, sovány állati fehérjét, egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírt (omega-3 zsírsav), vitamint, ásványi anyagot, fitokemikáliát, antioxidánst és kevés nátriumot tartalmazott. Megdöbbentő módon, azoknak a populációknak a körében, akik ma is többnyire e szerint a minta szerint táplálkoznak, lényegében ismeretlenek a krónikus degeneratív betegségek, mint pl. a korral egyre emelkedő vérnyomás, az elhízás vagy az inzulin rezisztencia.

Bár a vadászó-gyűjtögető életforma legtisztább formája a XX. század elején eltűnt, a kevésbé nyugatiasodott étrenden élő populációk táplálkozásának vizsgálatából kiderül, hogy a létező életformát alapul véve létre tudunk hozni egy optimális (terápiás) étrendet. Az orvostársadalomban van egy lassú, de hangsúlyos elmozdulás abba az irányba, hogy a jólét okozta betegségekre az evolúciós elméletben keressük a megoldást.

Míg az egyetlen gén mutációjából származó változások esetében (pl. a malária ellen) megmutatkozik, hogy milyen gyorsan tud bekövetkezni a természetes szelekció, sok krónikus betegségnél sokkal több gén játszik szerepet, és sokkal több időnek kellene eltelnie. Ugyan kulturálisan és szociálisan modernek vagyunk, biológiailag vadászó-gyűjtögető őseinkkel vagyunk azonosak.

Az ember és az emberszabású majmok egy 5-10 millió évvel ezelőtt élő közös növényevő őstől származnak. Míg az orángutánok, gorillák és csimpánzok egy többnyire gyümölcsökből, levelekből, virágokból és kérgekből álló étrenden fejlődtek ki, az ember egy olyan vegyes növényi és állati étrendet alakított ki, amely lehetővé tette az agy növekedését, kialakította a bélrendszer és az emésztés anatómiáját és működését. Ez a változatos étrend, és az ennek optimalizálására kifejlesztett technológia tesz minket egyedülállóvá az emlősök között.

Mivel a régészeti leletekben nem maradnak fenn jó állapotban az ételmaradványok, nehéz egy bizonyos területen élő népesség pontos tápanyagait meghatározni. Azonban a ma élő természeti népek helyszíni vizsgálata lehetővé teszi, hogy bepillantást nyerjünk őseink táplálkozási szokásaiba. 229 vadászó-gyűjtögető nép átfogó vizsgálata alapján Cordain és munkatársai állítják, hogy egy tipikus vadászó-gyűjtögető étrendben a teljes energiabevitel 45-65%-a állati táplálékból származott. Azonban a növényi és állati táplálék aránya környezettől, évszaktól és földrajzi szélességtől függően változott.

Világos, hogy a vadászó-gyűjtögető étrenden belül nagyon nagy eltérések lehetnek, attól függően, hogy az adott népcsoport természetes környezete mit kínál. Pl. az ausztrál őslakosok kb. 300-féle gyümölcsöt és 150-féle gyökeret, gumós növényt, míg az alaszkai eszkimók majdnem kizárólag nyers zsírt és tengeri állatokból származó fehérjét fogyasztottak.

A táplálkozási ökológiai megközelítés azt sugallja, hogy az inulin típusú fruktánok széleskörű elterjedtségük miatt fontos szerepet játszottak a hosszútávú egészségmegőrzésben és a demográfiai sikerességben.

Az archeológiai terep prebiotikumai

Mivel a fruktánok több mint 36 000 fajta növényben találhatók meg, őseink már több millió évvel ezelőtt is fogyasztották őket. A leletek bizonysága szerint némely területen élő népek sokkal több prebiotikumot fogyasztottak, mint a ma élő ember és ez szelekciós előnyt jelentett számukra. A szubtrópusi afrikai szavannákon élő őseink pl. sokféle földalatti gumós növényt fogyasztottak, de a tűz használatának elterjedéséig ezek nem képezték a táplálkozás alapját, hiszen nagyon sok emésztés gátló anyagot és növényi mérget tartalmaznak.

Mivel az organikus növényi anyag hosszútávon nem marad fenn, fogyasztására utaló konkrét régészeti bizonyíték lényegében nem létezik. A csontozat izotópos analíziséből azonban bepillantást nyerhetünk a korai ember étrendjébe. Megfelelően fennmaradt prebiotikus tápláléknyomok azonosításához azonban több millió évet kell utaznunk előre az időben: a felső paleolitikumba (40 000-12 000 évvel ezelőtt). Nyugat-Európába és a mediterrán medencébe, valamint Észak-Amerikában a korai holocén korba. Több évtizedes kiterjedt kutatás bizonyította, hogy a legszélesebb körben elterjedt prebiotikus növényeket, az agavét, a camast (vad jácint), és a vadhagymát tízezer évvel ezelőtt már nagy mennyiségben fogyasztották. A nyugat-texasi Chihuahuan sivatagban a száraz klíma miatt az ősbarlangokban rengeteg emberi ürülék maradt fenn, amelynek elemzéséből ugyancsak az derült ki, hogy nagymennyiségű agavét, sotolt (virágzó sivatagi növény), és hagymát fogyasztottak. Ásatások során több amerikai helyszínen feltártak tízezer éves földalatti, kővel kirakott sütőket, amelyekben sült hagyma és agavé maradványokat találtak. Némelyik sütő akkora volt, hogy egyszerre 1500 kg növényt lehetett benne megsütni.

Észak-Amerika déli területein több ezer ilyen sütőt találtak, némelyik több méter átmérőjű volt. A maradványokból kiderül, hogy a prebiotikumot tartalmazó növények fogyasztása kb. 9000 évvel ezelőtt megugrott és folyamatosan növekedett, míg kb. 1250 évvel ezelőtt jelentős csúcsot ért el. Ezzel párhuzamosan az ottani populációk egyre inkább támaszkodtak a termesztett növényekre, mint pl. a kukorica, a sütőtök és a bab, és a népesség nagymértékben megnövekedett. Miközben egyre inkább átálltak a keményítő tartalmú növények fogyasztására, a prebiotikumok fontos szerepet játszottak.

Hasonló földbe vájt, magas inulin tartalmú gyökérzöldségek és elejtett állatok sütésére alkalmas kemencéket Walesben, Angliában, Skóciában, Írországban, Skandináviában, és Dél-Ausztráliában is találtak. Dél-Franciaországban és Japán egyik déli szigetén 30-33 000 éves ilyen földbe vájt kemencéket is feltártak. A hevítés során a növények inulin tartalmának kb. 10%-a vész el, a többi érintetlenül megmarad.

Megbeszélés és konklúzió

A fenti leírásból kiderül, hogy őseink változó mennyiségben fogyasztottak prebiotikus szénhidrátokat tartalmazó növényeket. Ezek az anyagok nem emésztődnek meg a felső béltraktusban, és specifikus kölcsönhatásban vannak a vastagbélben élő ökoszisztémával oly módon, hogy elősegítik a hasznos bélbaktériumok (lacto- és bifido baktériumok) szaporodását, viszont visszaszorítják a betegséget okozó baktériumok (pl. clostridiumok) szaporodását. Ugyanakkor a prebiotikumok növelik a baktériumok metabolikus aktivitását, ami serkenti az általuk kibocsájtott anyagok termelést. Ezek bekerülnek a vérbe és jótékony hatásuk a szervezet legkülönbözőbb területein érvényesül: jobb ellenállás a fertőzésekkel szemben, jobb csontminőség, csökkent rák és szív- és érrendszeri betegség rizikó.

Ugyan gyanítható, hogy az ember már a közép-paleolitikumban fogyasztott prebiotikus növényeket, ezek csak a felső paleolitikumban (kb. 40 000 évvel ezelőtt) kezdtek komolyabb szerephez jutni. Az egyre feldolgozottabb élelmiszerek és az egyre "nyugatiasabb" étrend magával hozta a hozzá kapcsolódó betegségeket, és örökre megváltoztatta az evolúció során a táplálkozás és az egészség között létrejött törékeny egyensúlyt.

A prebiotikus tápanyagok a táplálkozástudományi kutatás fontos területét képviselik. Az a tulajdonságuk, hogy szelektív módon tudják modulálni a bélrendszeri mikrobák fermentációját, ami konkrétan befolyásolja a betegség és egészség biomarkereit, óriási dolog. De még a legjobban megtervezett táplálkozástudományi vizsgálatban sem tudnak tökéletes kontroll csoportot létrehozni, mert őseink táplálkozását lehetetlen pontosan reprodukálni. A kutatás jövőjét segíti, ha jobban megértjük az őseink táplálkozásában jelenlévő esszenciális tápanyagok profilját. A Bifido baktérium genomjának feltárása még inkább abba az irányba mutat, hogy nemzetségünk ősi és szimbiotikus kapcsolatban áll a prebiotikus növényekkel.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre