Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A Rorschach teszt

Rorschach teszt: 10 tintapacás tábla, amely a naiv pszichológussal elhiteti, hogy mindenható műszer van a kezében, mellyel meglátja a vizsgált személy lelkének minden rezdülését.

 

Megint egy mítosz, ami oly hihető volt, és oly hihető még ma is sokak számára? Higgyünk benne ezután is, mert hittünk benne eddig is? A teszt része a klinikai szakpszichológus képzésnek, bírósági perekben perdöntő szakértői vélemények születnek a teszt alapján. Tényleg olyan nagyszerű ez a teszt, vagy pozícióban lévő fanatikus hívei és a teszt mitikus jelentősége együtt érik el, hogy még mai is emberek sorsát, diagnózisát dönthetik el e teszt alapján?
Magam is hittem a Rorschachban, évekig jártam önként pácienseket vizsgálni a Tündérhegyre, csakhogy gyakorolhassam, napokat töltöttem egy-egy jegyzőkönyv (a táblákra adott válaszok) bonyolult jelrendszerben való lejelölésével, majd a jelrendszer megfejtésével, az összegző értelmezések írásával. Úgy éreztem magam, mint Harry Potter a varázslóiskolában: úgy éreztem minden nappal, minden új tesztfelvétellel, közelebb jutok a varázslatos tudáshoz. De ahogy teltek az évek, s ahogy a tudománnyal szemben egyre szkeptikusabb lettem, úgy merült fel bennem egyre több kétely az uralkodó nézetekkel, és bevett gyakorlatokkal kapcsolatban. Pedig olyan csodásan indult az egész, miként a pszichoanalízis is, amely megrengette a tudományos világot és azt az illúziót adta évtizedeken át, hogy értjük az Embert. A pszichoanalízis volt az elmélet, s hozzá a Rorschach volt a pszicho-röntgen. De lássuk a nem mindennapi lelkesítő kezdeteket.

Klex

A teszt Hermann Rorschachról, kitalálójáról kapta a nevét. Na de ki is ő, akinek a nevét legalább annyian eltévesztik írásban, mint Shakespeare-ét, vagy Hitchcock-ét? Hermann 1884-ben Zürichben született, és két éves korától egy svájci kisvárosban nevelkedett. Apja rajztanár volt, s Hermann maga is vonzódott a festészethez. Édesanyját fiatalon elveszítette. Hermann rendre elvégezte iskoláit, az egyetlen feljegyzésre érdemes tény, hogy iskolatársai a "Klex" nevet ragasztották rá, ami tintapacát jelent. Ebben az időben ugyanis a svájci diákok kedvenc játéka volt, hogy tintát vagy festéket csepegtettek egy papírra, majd félbehajtották és újra szétnyitották. Így a papíron mindenféle érdekes szimmetrikus alakzatok jöttek létre. A játékot úgy hívták, hogy "Klecksographie". A játék önmagában is érdekes, de még érdekesebb, ha tudjuk, hogy később a Rorschach teszttáblák is ezzel az eljárással készültek.
Hermann 18 éves korában apja meghalt, s ezért pályaválasztási tanácsért kora híres-hírhedt tudósának, Ernst Haeckelnek írt levelet.
Haeckel jóindulatúan válaszolt és természetesen a természettudományi pályát javasolta. Jóindulatából mit sem von le, hogy hírnevét a némi kis hamisítással előállított biogenetikus elméletével szerezte, mely szerint a magzati élet során átmegyünk minden evolúciós fejlődési fázison, és "fajtisztítási" elképzelései bizonyosan tovább torzították Hitler későbbi gondolkodását. Na de Hermann mindezt nem tudhatta, s megnyugodva a bölcs tanácstól, Zürichbe utazott és megkezdte orvosi tanulmányait. Orosz emigránsokba botolva szenvedélyesen érdeklődni kezdett minden iránt, ami orosz. Oroszul kezdett tanulni, és 1906-ben rövid vakációra meg is hívták Oroszországba. Muszáj azt gondolnunk, hogy Hermannban valami mérhetetlen vonzalom élt minden misztikus és zavaros iránt. Valójában igazi művészlélek volt, aki megpróbálta tisztes polgári foglalkozásba gyömöszölni magát. Zürichben ezidőtájt a pszichiátria nagy erjedésnek indult: a tudattalan meghódítása volt folyamatban. Ez eladdig filozófiai fogalom volt csupán, de most egy ismeretlen neurológus, valami Freud, kijelentette, hogy ő személyesen ismeri. Másrészt itt élt Jung, akit nem kell külön bemutatnunk. Jung főnöke Eugen Bleuler volt, aki szkizofréniának keresztelte át a korábban "korai elbutulásnak" nevezett kórképet, vagyis a hasadásos elmebaj gondolata tőle származik. Hermann szerelme volt ez a világ, na meg az orosz kultúra, na meg végül az orosz lány, Olga Stempelin, aki szintén orvosnak tanult az egyetemen. Hamarosan össze is házasodtak.
Hermannak volt egy rajztanár barátja, Gehte, akivel együtt agyalták ki, hogy barátja osztályaival kísérletezni fognak. A gyerekek készítettek egy tintapacás, hajtogatott ábrát és mindenki ráírta, mi jutott róla eszébe. Rorschach időközbenlelkes analitikus lett, ejtette hát a tintapacákat, s kicsit hajmeresztő cikkeket írt, ami pszichoanalitikus körökben teljesen megszokott, sőt talán elvárt. Egyik cikke szerint pl. az óra a neurotikus tudattalanjában az anyamellet képviseli, s az óra ketyegése meg az anya szívverését. Újfajta megközelítés, mélyen bevilágít az órásmesterség mélylélektanába, és el lehet gondolkodni azon, mit jelenthet a neurotikusnak az ébresztőóra csörgése, vagy az óra felhúzása. Közben volt egy oroszországi kalandjuk, melynek végén Olga ottrekedt, Hermann meg visszatért, s kettőjük közt ott volt a világháború. Hermann csapongó lélek volt, hol ebbe kapott, hol abba, sehol nem tudott megtelepedni. Vagy a világ volt akkoriban érdekesebb, vagy Rorschachnak volt szeme hozzá meglátni az izgalmast?

 

 

Amint állást kapott Münsingenben, nyomban Johannes Binggeli szektáját kezdte kutatni, aki azt állította, pénisze szent tárgy, s vizeletét "Mennyei cseppeknek" nevezte. Szektája tagjai vizeletét orvosságként vagy egyszerűen csak üdítőként fogyasztották. A "szent szerszámmal" fiatal lányokat, köztük saját lányát is "gyógyítgatta", amit a rendőrség több éves ingyenes bentlakással jutalmazott. Rorschach kutatásainak az vetett véget, hogy megérkezett Olga, s Hermann fizetése már kevés volt kettőjüknek. Így Hermann megpályázta és 1915-ben elnyerte a heriseau-i sárgaház igazgatóhelyettesi állását. Pár év múlva egymás után két gyermekük született. Heriseau-i unalmában Hermann ismét a pszichoanalízis felé fordult. 1919-ben újraalakították a svájci pszichoanalitikusok szövetségét, melynek Rorschach lett az alelnöke. A teszt még sehol, de innentől számítva Rorschach három év múlva már halott!

A tintapaca teszttel való kísérletezés

A tintapaca, mint tesztelési lehetőség közben mást is érdekelni kezdett. Szymon Hens, egy Svájcban végzett fiatal lengyel orvos Bleuler védőszárnyai alatt kifejlesztette saját tintafolt tesztjét és 1917-ben disszertációt közölt eredményeiről. Rorschach gyorsan átlátta, hogy Hens eredményei semmitmondóak, és ez arra inspirálta, hogy aknázza ki ő a pacákban rejlő igazi lehetőségeket. Vagy negyven táblával kezdte, amit aztán szépen lecsökkentett tizenötre. A táblákra tintát csöppentett és félbehajtotta őket, ahogy gyerekkorában csinálta. Volt fekete-fehér és volt színes is.
Őt nem az érdekelte, mint Henst, hogy mit mondanak betegei, hanem hogy hol látják, a folt egészében vagy részletében, amit látnak. Rájött, hogy az is fontos, ha valaki mozgást lát az ábrán. A későbbi vizsgálatok igazolták, hogy a kifelé fegyelmezett emberek sok mozgó alakot látnak a táblákon, míg a felszabadult emberek keveset. A mozgás az intenzív belső élet jelévé vált. Lehetne még sorolni a sokféle jó meglátást, a lényeg: Rorschach zseniális meglátása az volt tehát, hogy az "észlelés maga az ember". Az ekkoriban szárnyalni kezdő alaklélektan nagyon hasonlókat gondolt az emberről.
"Klex" Rorschach őrült tempóban, egyéb munkái mellett 1918 decemberére elkészült a teszt könyvváltozatával, a Pszichodiagnosztikával.
Elküldte hat vagy hét könyvkiadónak. Senki nem vállalta a kiadást. Végül a berni Bircher kiadó vállalta, de kikötötte, hogy csak tíz tábla szerepelhet a könyvben. A könyv 1921 júniusában jelent meg, nyomdahibásan: a táblák elmosódottak voltak, mintha vízzel öntötték volna le őket. Rorschach kétségbeesett, majd feltalálta magát, rájött, hogy az árnyékolás új dimenziót adott a tesztnek. Rorschach lelkes volt, de a könyvből szó szerint 1-2 fogyott el. A bukás teljes volt, a recenziók ellenségesek voltak, a szakemberek ostobaságnak tartották az egészet. Rorschach összeroppant. 1922 április 1-én kórházba került. Egy hete fájt már a hastájéka; orvos volt, pontosan tudta mit kockáztat. A műtőben kiderült, vakbél-perforációja és hashártya gyulladása van. Másnap reggel meghalt. Rorschach életében tesztjével mindössze 25 frankot keresett.

A teszt diadalútja

A teszt aztán lassan kezdett népszerűvé válni, de úgy látszik ehhez a szerzőnek meg kellett halnia. Eljutott az USA-ba, elterjedt Európában, s hazánkban Trócsányi Izabella jelentett meg róla először könyvet. A tesztnek megannyi jelölési és értelmezési rendszere terjedt el, az USA-ban volt, hogy egy időben ötféle jelölési és értelmezési rendszer is forgalomban volt. Aztán jött John Exner, aki előállt egy "Átfogó rendszerrel", melyet statisztikával és standardokkal is igyekezett megtámogatni. Európában inkább Evald Bohm rendszere terjedt el. Magyarországon Mérei Ferenc, majd a még ma is élő lelkes tanítványai dolgozták ki a magyar változatot. De elég gyanús ugyebár, ha ennyiféle rendszer épülhet egyazon tesztre, ez kísértetiesen emlékeztet minket az asztrológia megannyi, olykor ellentétes variánsára. Csak a hit közös: a teszt mindent megmutat. A kérdés: kiről, kinek a fantáziájáról árulkodik? A vizsgáltéról vagy a vizsgálóéról. Kezdetben azt hitték, a vizsgált személyről szól; ma a kritikusok úgy gondolják, valójában - miként a pszichoanalízis is - a teszt sokkal inkább szól a vizsgáló fantáziájáról, hogy mit vált ki belőle a vizsgált személy és annak válaszai.
A teszt elterjedésekor és népszerűvé válásakor még nem voltak olyan szigorúak a tudományos szabványok, hiszen a pszichológusok jó része a fantazmagóriáktól hemzsegő pszichoanalitikus gondolkodáson nevelkedett föl. Az analitikus gondolkodás meglehetősen önkényes, egyéni megfigyelések általánosítására és soha nem igazolt tételekre épülő pszeudotudomány, inkább filozófia, mint tudományos pszichológia. E zabolátlan gondolkodás talaján alkalmazott teszt az általam is nagyrabecsült zseniális és kreatív mesterek kezében egyfajta látnoki varázsszerként működik - és vagy beválik, vagy nem.

A kezdődő kiábrándulás

Ahogy a pszichológiában a tesztológia fejlődött, egyre komolyabb statisztikai igények támadtak a tesztekkel szemben. A kitöltős kérdőívekkel szemben támasztott szigorú statisztikai követelményeket kezdték volna alkalmazni a Rorschach tesztre is, de ekkor kezdődtek a bajok. Egy teszttől elvárjuk, hogy újra felvéve ugyanazt mutassa, különböző felvevők azonos személyt vizsgálva azonos eredményre jussanak, ill. hogy a teszt valóban azt mérje, amit állít, és jól el tudja különíteni pl. az egyik patológiát a másiktól, ill. a patológiást a normálistól.
A II. világháború után egy nagy vizsgálatban arra próbálták alkalmazni teljes joggal a tesztet, hogy bejósolják a pilóták beválását - de teljes kudarcot vallottak. A szerzők 150 osztályon kezelt pszichiátriai beteggel is felvették tesztet, de a teszteredmény alapján nem voltak megkülönböztethetők az egészségesektől.
Ugyanebben az időben egy másik grandiózus vizsgálat az egyetemi hallgatók beválását próbálta vizsgálni - megint teljes kudarccal. A korábbi iskolai teljesítmény pontosabb jóslást adott, mint a kimerítő "személyiség analízis".
Egy harmadik vizsgálatban az USA leghíresebb rorschachozóit, köztük az egyik rendszer megalapozóját kérték fel tengerészkadétok beválásának értékelésére. Eredményük véletlenszerű találatokat adott csupán.
Az ötvenes évekre bizonyos tudományos körökben kialakult az a lehangoló vélemény, hogy a teszt alkalmatlan betegségek diagnosztizálására vagy személyiségvizsgálatra. A teszt nem különít el, nem jósol be, ellenben minden egészségest túl könnyen patologizál. Aztán az évtizedek során sorban jöttek a kiábrándító eredmények, a cáfolatok, de hasztalan.
A tesztbe addigra már sok energiát fektető, karrierjüket a tesztre alapozó, vagy a tesztben egyszerűen csak hívők szemében mindez nem sokat jelentett. Még ha tudtak is az eredményről, úgy gondolták, majd pontosítják az alkalmazást, jobb standardokat állítanak fel, és minden rendben lesz. A pszichológusképzéseken a tesztet úgy tanítják, mint tudományosan igazolt, standard eljárást, és évente sok-sok pszichológus kerül ki a képzésből tévhitekkel a fejében.

Illuzórikus korreláció

Az ötvenes évektől a placébókutatás és sok más jel arra figyelmeztetett, hogy a klinikai munka nem alkalmas egy módszer vagy gyógyszer hatásosságának a tapasztalati igazolására, ugyanis a módszert alkalmazó elfogult az eredménnyel szemben. Ezt tapasztaljuk ma pl. az antidepresszánsok terén. Miközben ez év februárjában egy mindent elsöprő átfogó analízis ismét kimutatta a gyártók által az amerikai gyógyszerhatósághoz benyújtott vizsgálatok alapján, hogy az antidepresszánsok hatástalanok, a pszichiáterek szubjektív klinikai tapasztalataikra alapozva makacsul állítják az ellenkezőjét. Ha valaki hisz egy tesztben, annak bonyolult állításait könnyen visszaigazolva láthatja a későbbiekben a beteg állapotának alakulásában. Ráadásul a vizsgálatok azt is igazolták, hogy míg az igazi "vak" elemzés, amely csak a teszteredményekre épül, vaktában találgat, a beteg biográfiai adatainak ismerete után a teszt beválása sokkal pontosabbá válik. Egy tapasztalt klinikus ugyanis a beteggel való kommunikációból, betegségtörténetéből rengeteg rejtett információt von ki, és öntudatlanul beledolgoz a tesztértékelésbe. Az illuzórikus korreláció tehát az a jelenség, hogy a teszteredményt mindig visszaigazolja az elfogult klinikus betegészlelése. Ahogy a jósnőnek is mindig igaza van.

A XXI. század küszöbét átlépve

A Rorschach tesztet gőzerővel alkalmazzák ma is a klinikumban és a bíróságokon. Számtalan igazságügyi "szakértést" volt módomban látni, és súlyos kételyeim támadtak a "szakértők" véleményének objektivitásában. A pszichopátiás apa a gyermekelhelyezései perben az "asszertív, igyekvő" jelzőt kapta, az anyákra könnyen kiosztották az "érzelmileg labil, nevelési képessége kérdéses" jelzőket, melyeket a bíróság olyan objektív vélemények tekint, mint egy vérvizsgálat eredményét. Hiszen a szakértő attól szakértő, nem? Hogy hinni lehet neki. A szakértő meg hisz önmagának és a tesztjének. Közben az elvált Apák Szövetsége minden tagot kioktat, mit kell mondani az egyes teszttáblákra.
A mai bírósági gyakorlat olyan bizonyítékot fogad el, amely tudománytalan, és még az sem ellenőrizhető, vajon a szakma szabályait betartották-e akár a felvétel, akár a kiértékelés során. Egy évek óta folyó perben egy asszonytól több órai étlen-szomjan várakozás után a bíróság épületében, a vád ismeretében, nyomás alatt, szabálytalanul számítógépbe pötyögve felvett jegyzőkönyvet értékelt ki a "szakértő". Majd kimondta: a vizsgálati személy paranoid perlekedő. Vitának helye nincs. A szakértők az eredeti tesztjegyzőkönyvet ki nem adják, jó esetben csupán néhány összegző számsort írnak bele szakértői véleményeikbe. Ez is olybá tünteti fel az eredményt, mintha az nem egy végtelen szubjektív értékelő folyamat, hanem egy objektív vizsgálat eredménye volna. Pedig a jegyzőkönyv alapján egy független szakértő egészen mást is kihozhat eredményként, és ellenőrizhetné, betartották-e a kiértékelés szakma szabályait. A jelenlegi rendszer súlyosan alkotmánysértő, mert egy tudománytalan eljárás alapján kialakított -a jegyzőkönyv titkosítás miatt megkérdőjelezhetetlen- szubjektív véleményt objektív bizonyítéknak fogad el. Ha csupán a szórványosan közölt adatok alapján is felmerül a félreértelmezés, ki tudja, milyen hajmeresztő önkényekre derülne fény a jegyzőkönyvek ismeretében.
A 2003-ban megjelent "Mi a baj a Rorschach teszttel" (Jossey-Bass Publisher) nyitó sztorija pontosan egy ilyesmi történet. Az elvált anya ismételten azt állította, hogy a volt férj a láthatások alkalmával szexuálisan molesztálja a kisfiút. Mindkét szülőt megvizsgálták, az anyát idegbetegnek minősítették, az apát egészségesnek. Továbbra is láthatta a gyermeket. Majd egy év múlva a gyermek külsérelmi nyomai alapján (végbelében spermanyomokat találtak) letartóztatták az apát szexuális molesztálásért. Ki a bűnös? Az apa? Ő is. A szakértő? A teszt? Ők is. De leginkább az a gyakorlat, amely a mai napig érvényesnek ismer el egy tudományosan igazolatlan és használhatatlan tesztet, amely nagyobb súllyal esett latba az anya és a gyermek szavánál. A "Tudomány és pszeudotudomány" című szakkönyv 2003-as kiadásában (Guilford Press) a teszt kutatásának áttekintése után a konklúzió:

"Összességében a Rorschach kortárs kritikája alapján nincs elégséges tudományos bizonyíték, amely igazolná a teszt klinikai gyakorlatban való alkalmazásának folytatását."
Ugyanerre a következtetésre jutott a 450 oldalas "Mi a baj a Rorschach teszttel" könyvet megíró négy szakértő is, melynek szakirodalmi hivatkozásai önmagukban 34 oldalt tesznek ki. Van elég okunk tehát a kételyre.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre