Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Udo Pollmer:
A szója-sztori

Forrás: Die Sojastory EU.L.E.N-SPIEGEL 4/2008 Az Európai Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Intézet tudományos információs szolgálata 14. évfolyam, 2008 július 28., ISSN 1863-1495

Fordította: Eckhart Erzsébet

A szója igazi története hátborzongató, ha belegondolunk, mit hitettek el velünk évtizedeken át.

 

 

Szakácskönyvekben, szakmai folyóiratokban vagy az interneten - a szójababot illetően az ember mindig ugyanazzal a sztorival találkozik: Eszerint Kínában évezredek óta termesztik és onnan egész Ázsiába elterjedt, ahol szent növényként tartották számon. Shennong császár Kr. e. 2383-ban a babot megszentelte, amihez, mint bivalyfejű isten, joga is volt. Azóta táplálja a szója az ázsiai kontinenst, védi annak lakóit a civilizációs betegségektől és űzi el a gonosz szellemeket. Röviden: A bab nem csak halhatatlanságot biztosít fogyasztói számára, hanem az istenek körébe való bebocsáttatást is. A történetet értelmes emberek furcsállják, a szakmai világ viszont történelmi tényként kezeli.
A sztori gyökerei után kutatva az ember semmit sem talál. Az úgynevezett történelmi források általában olvashatatlan ideogrammok kérdéses értelmezései, mind a koruk, mind a származási helyük spekulatív. A mottó: Néhány vonal lefele mutat, azok gyökerek. Kína egy soknyelvű és sokféle hüvelyest ismerő ország, ki tudja, hogy éppen pont egy babról, borsóról vagy valamiféle bükkönyről van szó. Európai utazók tudósításaikban pedig a 20. századig szintén mindenféle magvak latin neveinek tömkelegét használták, melyek majdnem tetszés szerint bármely hüvelyeshez hozzárendelhetőek, melyek közül a természetesen a szójabab sem hiányozhat.

Hánytatószer

Bár a szakmai sajtóban bevett gyakorlat, hogy a szóját, ill. a szójatejet Ázsia ősidők óta fogyasztott "tejének" tartani, felismerhető, hogy ezzel az olvasó intelligenciáját alábecsülik. Miért akarnák azok, akik alapvetően undorodnak, sőt hányingerük van a tejtől és a sajttól, nagy ráfordítással, körülményesen utánozni ezeket? Még ha léteztek is olyan termékek, melyek a mai szójatermékekre emlékeztettek, sem szól semmi amellett, hogy ezekhez szóját használtak volna fel nyersanyagként. Nemcsak mindenféle hüvelyes, de még a hal is alkalmas arra, hogy halványsárga gumiszerű termékké alakítsák, melyet a távoli Európából származó látogatók "sajtnak" nevezhetnek.
A témához kapcsolódó szakirodalom tanulmányozása után a következő megállapításokat lehet biztosan tenni: A szójaszósz fűszerként való felhasználása több száz évre visszamenőleg igazolható. Így 1850-ben Jakob Moleschott holland orvos a szójáról a következőeket írja: "A szója egy barna, kenőcsös, édes, aromatikus ízű folyadék, melyet Kínában a duidsu, dolichos soja magjából készítenek." Emberi fogyasztást illető egyéb szójatermékekről a krónikások következetesen hallgatnak - így Berhard Laufer Kelet-Ázsia kutató is, aki az ügyben koronatanú. A Kína mezőgazdaságáról 1914-ben írt tanulmányában meg sem említi a növényt.

A szója - Japánban trágya

Azért érkezik hír a babról: "Már a 18. századból van tudomásunk szójaexportról, az a 19. század első felében Mandzsúria legfontosabb exportterméke" írja Jürgen Osterhammel. Ezek azonban minimális mennyiségek voltak. Ez 1890 körül változott meg, ekkor a Japánba történő szójakivitel virágzásnak indult. Nem azért, mert a Japánok tofut akartak volna előállítani, hanem "trágyát, takarmányt és szappant." Csak olajat préselték néha ki belőle. A japánoknak a szójababra, ill. annak a préselés után visszamaradó részére azért volt szükségük, hogy azt legfontosabb, alapvető élelmiszerük, a rizs trágyázására használják, mert arra a legalkalmasabbnak bizonyult. Senkinek sem jutott volna eszébe egy nagyra becsült élelmiszert trágyaként szétszórni a földeken. A szója még az állatok etetésére sem igazán volt alkalmas, pláne nem az éhes lakosság etetésére.
Amikor a Japán kormány elhatározta, hogy az elfoglalt Mandzsúriát a nehézipar bázisává építi ki, a bab jelentősége ismét csökkenni kezdett. Eközben a termelés központja átkerült az USA-ba. A bab nemcsak olajat szolgáltatott, hanem a kukoricatermesztés ideális kiegészítőjének bizonyult, mert a gümőiben élő baktériumok révén képes volt a földet nitrogénnel dúsítani. A szójából az olajat 1934-ben, Chicago-ban vonták ki először hexánnal, ami a hozamot lényegesen megnövelte. A növény Amerikában sem a konyhában kezdte a karrierjét, hanem a vegyiparban. Henry Ford járművét először teljesen a szántóföld nyersanyagaiból akarta felépíteni. Sikeresen állított elő szójából műanyagot, amiből autókarosszériákat, fürdőkádakat és WC-csészéket lehetett formázni. Kalapáccsal felfegyverkezve demonstrálta bioműanyagának elpusztíthatatlanságát. Az USA-ban a szójaexpeller felhasználása a vegyipar legfontosabb alapanyagaként a 2. világháború alatt érte el a csúcspontját.

Kultúrimperializmus

Amikor kőolajból való műanyaggyártás olcsóbbá vált, a kipukkadt az álom a "szójaautóról". Az olajpréselés után fennmaradó, egyre növekvő mennyiségű anyag számára új felhasználási lehetőségeket kellett keresni. Hevítéssel sikerült alkalmassá tenni állatok takarmányozására. Ma a termelés kb. 95%-a erre megy, Amerikában és Európában ez a hústermelés alapja. A sertés, pulyka és marha után az ember is szóba került, mint lehetséges szójaevő, új alkalmazási lehetőségek és piaci stratégiák felkutatásába az ágazat óriási összegeket fektet be.
Utolsó kérdésként fel lehet tenni: Ki találta ki ezt az őrültséget? Az ázsiaiak akarták volna rásózni a nyugati barbárokra a babjukat? Aligha. Ázsia országai nem importálnak nagyobb mennyiségeket belőle, Japánnak behozatalra is szüksége van. Az ott élő emberek többségét a szója alig érdekli. A "szent növény" sztoriját az amerikaiak terjesztették el. Némelyik történet esetében még azt is pontosan tudni, hogy melyik marketing cég indította útjára. Ötleteik időközben meghozták gyümölcsüket, ma sok ázsiai kutató hálás a PR ügynökségek sztorijaiért, fantáziadúsan használják azt etnocentrikus publikációik körítéséhez. Így vált Ázsia a szójakultusz bölcsőjévé, Európa pedig a szójatej fontos piaca lett.

Ajánlott olvasmány a témában:

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Al-Imfeld: Die Soja-Saga. NZZ-Folio 1993, Heft 2 Hymowitz T, Shurtleff: Debunking soybean myths and legends in the historical and popular literature. Crop Science 2005/45/S.473-476
Laufer B: Some fundamental ideas of Chinese culture. Journal of Race Development 1914/5/S.160-174
Moleschott J: Physiologie der Nahrungsmittel. Ferber'sche, Gießen 1859
Osterhammel J: China und die Weltgesellschaft. Vom 18. Jahrhundert bis in unsere Zeit. Beck, München 1989 Tullo AH: Soy rebounds. Chemical & Engineering News 20. August 2007, S.36-39