Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Amikor már a távima sem segít

Sokan hiszik, hogy a másokért folytatott ima segít. Lehet. De eddig ezt senki nem tudta bizonyítani. Az alábbiakban azokat a "tudományos" vizsgálatokat tekintjük át, amelyeket a távima (distal healing) mozgalom sikerként idéz.

"Rendkívüli dolgok állítása rendkívüli bizonyítékokat igényel!"
Carl Sagan

 

 

Az első szkeptikusok

A XIX. században nem csak Afrika fehér foltjai tűntek el sorban, hanem a felvilágosult tudósok az elme fehér foltjait is célba vették. Először John Tyndall (1820-1893) neves természettudós és ős-zseni, Pasteur, Faraday, Lister és Huxley barátja vetette fel "Ima a betegség ellen" írásában, hogy ha az ima valóban gyógyító hatású, akkor azt tudományos módszerekkel mérni lehet. 1872-ben, amikor javában ádáz küzdelem folyt "teremtés vagy evolúció" kérdésében, ártatlannak tűnő javaslata, amely akár igazolhatta is volna az ima erejét, nagy vitát kavart - és persze nem lett belőle semmi. Pedig a kísérlet egyszerű lett volna: vegyünk két kórházat, hasonló betegösszetétellel. Az egyik kórház legyen egyházi, itt rendszeresen imádkoznak az emberek gyógyulásukért, a másik legyen világi. Három-négy év után hasonlítsuk össze a halálozási arányszámokat, és kiderül, hat-e az ima. A dolog egyszerűnek tűnt, de kipróbálni senki nem merte. Vádaskodni pedig egyszerűbb volt. Teológusok és hívők kezdték Tyndallt ostorozni különféle folyóiratok hasábjain. A Spectator szerkesztői írása szerint "Isten aligha kooperálna olyan vizsgálatban, amelynek nem a gyógyulás, hanem az Ő hatalmának megmérése volna a cél". Tyndall javaslatát máshol ízléstelennek, aljasnak, Istengyalázónak nevezték. Az ócsárló hangzavarból azonban egy tiszta hang hallatszott, Sir Francis Galtoné, a nagy statisztikusé, aki két fogás közt még az ebédhez adott szalvétán is számításokat végzett. Galton egyébként Darwin unokatestvére volt, de hírnevét polihisztorságával szerezte. Többek közt földrajztudós, meteorológus, statisztikus, genetikus, pszichológus is volt, s még az ujjlenyomat kriminalisztikai alkalmazásával is foglalkozott. "Statisztikai vizsgálódások az ima hatásosságában" című írásában kimutatta, hogy a királyi ház ill. a papság körében sokkal alacsonyabb a várható élettartam, mint pl. a nemesek, vagy az ügyvédek körében, dacára annak, hogy előbbiek hosszú életéért elég sokan szoktak imádkozni. "Az uralkodók szó szerint rövidebb életűek...az ima következésképen nem hatásos, hacsak azt az erősen megkérdőjelezhető hipotézist nem állítjuk fel, hogy a királyi élet feltételei természetüknél fogva végzetesebbek…" Galton arra is rámutatott, hogy a papság, különösen a misszionáriusok rövid élete ellentétben áll azzal, hogy ők imádkoznak életük során a legtöbbet.

Hasonló logikával vizsgálódott Rupert Sheldrake biológus a XX. Században.
Sheldrake, aki az 1960-as '70-es években többször járt Indiában, és tapasztalta, hogy az indiai emberek sokat imádkoznak azért, hogy ne lányuk, hanem fiuk legyen. Úgy vélte, az ima erejét mérni lehet, ha összehasonlítja az indiai születési statisztikákat az angol statisztikákkal, mivel Angliában a fiú-preferencia nem oly erős. Kiderült, hogy mindkét országban pontosan 106 fiú születik 100 lányra. Mint írja "ha a vallásos emberek ezen a hatalmas lelki erőfeszítése és imái hatásosak volnának, azt várhatnánk, hogy Indiában a fiúk születési valószínűsége nagyobb lesz."

Lehet-e az isteni akaratot vizsgálni?

A XX. Század második felében vetődött fel a New Age és hasonló mozgalmak fényében az a lehetőség, hogy ha a különféle paranormális hatásokat mérni lehet, miért ne mérhetnénk a másokért folytatott ima hatását is.
A kérdés vizsgálatával kapcsolatban azonban számos aggály merül fel. Általában hívő személyek végzik az ilyen típusú kutatásokat, akik erősen elfogultak a várt eredménnyel szemben, és ez bizony komoly torzító hatás tud lenni. Több száz vizsgálatról tudunk e témában, amelyek viszont tudományosan értékelhetetlenek, mert a kísérletet végzők nem voltak vakok a feltételekre nézve, a kísérleti személyek nem véletlenszerűen voltak csoportba sorolva, nem volt kontrolfeltétel, stb. Számos vizsgálatnál a tudományosság elemi kritériumai sem teljesültek. Pl. amikor felállítanak egy csoportot, akiért imádkoznak, és ezt szembeállítják a kontrolcsoporttal, akikért nem imádkoznak, akkor ez nem valódi vizsgálat, mert egy vallásos országban, pl. Amerikában, függetlenül a kutatók szándékától, szinte mindenkiért imádkoznak. Következésképen, akár hat az ima, akár nem, valójában mindkét csoport ugyanazt a hatást képviseli, nincs mit összehasonlítani. A szakirodalomban ezt a nem mért, de feltételezett imát amolyan "háttér" vagy "alap" imának tekintik. Ez azt jelenti, hogy valójában csak a kísérletben folytatott plusz ima hatását tudják mérni. Ez viszont felveti az ima "dózisfüggőségét" és "intenzitás-függőségét", ami meglehetősen haszonelvű felfogása a szakrális kommunikációnak. A tudományosság látszatát keltő randomizált, kettős vak próbákkal kapcsolatban jegyzik meg többen, hogy "Isten mindenható, következésképen nem lehet a betegeket véletlenszerűen csoportba sorolni, mert Isten pontosan tudja, hogy kísérleteznek vele, és vagy kíván ennek megfelelni, vagy nem." Isten tehát nem tekinthető egy imával működtethető gépnek, akit mi irányíthatunk, írta Jan Willem Nienhuys 2000-ben.
Az összes vizsgálat, amely az ima hatását vizsgálja a gyógyulásra, mégis mechanikusan kezeli az ima és az Isteni akarat kapcsolatát. A vizsgálatok alapfeltevése, hogy Isten csak azért kedvez egyik embernek, mert őérte imádkoznak, és cserben hagy egy másikat, mert azért nem imádkoznak - elegen. Sőt, úgy tűnik, Isten az imával irányítható. Ha baktériumért, szövetek fejlődéséért, magvak kihajtásáért, kémiai folyamatok lezajlásáért imádkoznak, a "kutatók" szerint az is hatásos.

A "tudományos" vizsgálatok

Az első ismert vizsgálatot C. R. B. Joyce és R. M. C. Welldon végezték. Harmincnyolc krónikus vagy folyamatosan romló állapotú beteg vett részt a vizsgálatban, némelyikük mentális problémákkal küzdöttek, mások reumatikus megbetegedésben szenvedtek. A betegekből nem, kor és betegségsúlyosság szerint homogén párokat alkottak, majd a pár egyik tagjáért ismeretlen segítők imádkoztak, míg a másikért nem. A betegek nem tudták, kiért imádkoznak, s kiért nem. A vizsgálati feltételekre nézve vak orvos követte a betegek állapotának változását 8-18 hónapon át. 12 betegpár eredményeit értékelték, 7 párból az imával támogatottak javultak jobban, 5 betegpárban a kontrolok. A vizsgálat első felében az imában részesültek javultak jobban, ezt szokták a "távima" hívei idézni. Ám a vizsgálat második felében a kontrolok javultak jobban. S végeredményben a vizsgálat statisztikailag nulla eredménnyel zárult.

Platon J. Collip 1969-es vizsgálatában leukémiás gyerekek kezelését követte 15 hónapon át. Sem a gyerekek, sem szüleik, sem a kezelők nem tudták kiért imádkoznak, s kiért nem. A vizsgálat végére azokból a gyerekekből, akikért imádkoztak, még 70% élt (10-ből 7), a kontrol csoportból viszont csak 25% (8-ból 2). Ez aztán remekül idézhető eredmény! A kis betegszám miatt azonban az eredmény statisztikailag értékelhetetlen. És amit a vizsgálat ünneplésekor kifelejtenek, hogy a két csoport nem azonos életesélyekkel indult a vizsgálatnak. Nem vették figyelembe az eltérő szociális helyzetet, az eltérő orvosi kezelések hatását sem, s ráadásul a kontrolok közé "becsúszott" két igen rossz prognózisú leukémiában szenvedő gyermek is. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy a gyerekeket nem 10 és 8 fős csoportba, hanem 9:9 arányban osztották volna el, s mindkét csoportba került volna egy-egy rossz prognózisú eset, akkor a 9 haláleset valószínűleg 5:4 arányban oszlott volna meg, és ma nem lenne mit lobogtatni.

A következő, sokat idézett "klasszikus" vizsgálatot Randolph C. Byrd végezte. 1982-ben és 1983-ban összesen 393, kardiológiai intenzív osztályon fekvő beteget vont be a kettős vak vizsgálatába. A betegeket véletlenszerűen sorolták abba a csoportba, amelynek tagjaiért ismeretlen segítők imádkoztak, hogy kevesebb legyen náluk a komplikáció, gyorsabb legyen a felépülésük, ill. maradjanak életben. A szerző a betegeket a kórházi fejlemények alapján jól, közepesen, rosszul gyógyuló kategóriákba sorolta, és így az derült ki, hogy az imában részesültek 85%-a került a jól gyógyuló csoportba, míg a kontrolcsoport tagjainak 73%-a. Az imában részesültek 14%-a, míg a kontrol csoport 22%-a került a rosszul gyógyuló csoportba. Az eredmény szignifikáns, ami nagy szenzációt keltett. Byrd hős lett, vizsgálatát az alternatív gyógyászati kutatások mérföldkövének tekintik. Hogy nehogy feledésbe merüljön, 1997-ben újra megjelentették. Csakhogy van egy-két "csakhogy". Az ima a gyorsabb felépülésért és a halál elkerüléséért is folyt. Azonban a két csoport közt semmi különbség nem volt az intenzív osztályon és a kórházban töltött napok számában, s a halálozási arány sem volt különböző. A fő célokat tehát az imádkozók nem érték el. Marad az utolsó, a komplikációk elkerülése, amiért szintén imádkoztak a "távgyógyítók". Sajnos ugyanannyi komoly műtétet hajtottak rajtuk végre, hajszálra ugyanannyi beteg került vissza váratlan komplikáció miatt a normál osztályról az intenzív osztályra, ugyanannyiuknál alakult ki az infarktus után életveszélyes aritmia. Ám aki keres, az talál: Byrd mégis hat különböző komplikációban talált különbséget az "imacsoport" javára. Ezeket pontozva jött ki a fenti szignifikáns eredmény. Csakhogy a hat esemény nem volt egymástól független, hanem egymásból következett. Pl. ha valaki komplikációként tüdőgyulladást kap, akkor nem külön esemény, ha antibiotikus kezelést is kap, és lélegeztető gépre is szükség lehet. Ráadásul a betegek állapot szerinti osztályozását Byrd utólag végezte el, amikor visszadobták egy laptól tanulmányát, vagyis ekkor már tudta, kiért imádkoztak és kiért nem. Végül az is kiderült, hogy szó sem volt "vak" vizsgálatról: Byrd asszisztense, Janet Green vette fel a betegekkel az első interjút, sorolta őket valamelyik csoportba, továbbította nevüket az őértük imádkozóknak, s végül ő gyűjtötte ki a kórlapokról a betegek kórtörténetét. Green tehát minden egyes betegről tudta adatai értékelésekor, melyik csoportba tartozik. Ilyenkor udvariasan nem csalásról, hanem elfogultságról szoktak beszélni a tudományban. De az eredmény így is, úgy is értékelhetetlen. A vizsgálat egy malőrje pedig egyenesen nevetségessé teszi az eredményt: a "távgyógyítók" a beteg keresztneve alapján imádkoztak érte, ám mindkét csoportban rengeteg John, Mary, stb. volt. Larry Dossey 1997-es könyvében joggal teszi fel a kérdést: Isten honnan tudta, melyik Maryért imádkoznak: a vizsgálati vagy a kontrolcsoportban lévőért?

Byrd vizsgálatát persze a "távima" kutatók nem akarják ízekre szedni. Ők eleve tudják, hogy igazuk van, az eredmények csak illusztrálják a hitet. William S. Harris és munkatársai 1999-ben tehát Byrd eredményeit kívánta megismételni. Szerencsésebb célkitűzés lett volna, ha nem megismételni, hanem túlszárnyalni kívánták volna. A vizsgálatba mindenki bekerült, akit egy év alatt felvettek a Kansas City-ben található Közép-Amerikai Szív Intézetbe. Összesen 1013 beteget soroltak be véletlenszerűen az "ima-csoportba" vagy a kontrolcsoportba. A külső segítők az "ima-csoportba" tartozók gyors felgyógyulásáért fohászkodtak. A szerzők egy súlyozott pontozási rendszert alakítottak ki, amely tükrözte a kezelés eredményességét. Különböző súlyú orvosi komplikációkért eltérő pontszámot adtak. A súlyozás meglehetősen szubjektív volt, a szerzők is elismerték, hogy a vizsgálat kedvéért találták ki, soha senki nem igazolta annak érvényességét. Ennek jelentősége az eredmények ismeretében különösen fontos. A Byrd által felállított orvosi események listáját kibővítették 35-re. Ebből egyetlen egyben sem találtak szignifikáns különbséget az "ima" és a kontrolcsoport között! Byrd cikke alapján kategorizálva a betegeket jó-közepes-rossz állapotúnak, semmilyen különbség nem adódott. Ez nem megerősíti Byrd eredményeit, hanem ellentmond neki! A komplikációk elkerüléséért folytatott ima tehát hatástalan volt. Hasonlóképen hatástalannak bizonyult a gyorsabb gyógyulásért folytatott ima, mert nem volt különbség a két csoport közt az intenzív osztályon, ill. a kórházban töltött napok átlagos száma között sem. Sőt, a halálozási arányszám is azonos volt a két csoportban, tehát a haláltól sem védett jobban az ima. A vizsgálatra kiötlött pontozási rendszert alkalmazva az "imacsoport" majdnem szignifikáns szinten (P>0.04) kisebb átlagpontszámot ért el, ami azért abszurd, mert mint idéztem, egyik orvosi esemény tekintetében sem volt szignifikáns különbség az "imacsoport" javára. Itt tehát megint statisztikai bűvészkedés folyt. Amely számítási mód "meghozta a sikert" Byrdnek, az itt csődöt mondott. S valószínű, hogy az itt "működő" kalkuláció meg Byrd vizsgálatára alkalmazva mondana csődöt. És sajnos némi kis csalásgyanú is fennforog. Nicholas Humphrey professzor rámutatott arra, hogy az imacsoportból tizennyolcan, a kontrolcsoportból pedig csak öten estek ki azon oknál fogva, hogy az első 24 órában elhagyták a kórházat, és így még nem kezdődhetett el értük az ima. Humphrey szerint két dologról lehet szó: az egyik, hogy az "imacsoportba" valaki szándékosan egészségesebb betegeket válogatott, akik közül 18 még aznap elhagyhatta a kórházat. A másik verzió, amit Harris vetett fel védekezésként, hogy a 18 beteg talán már első nap meghalt. Ez viszont azt jelenti, hogy már önmagában az "imacsoportba" kerülés több mint háromszorosára növelte a halálozás veszélyét. Ha a vizsgálatot lefolytatók fejével gondolkodunk, ugyan mit jelent ez az Isten akarat vonatkozásában?

Természetesen senki nem akadályozhatja meg a távima-hívőket abban, hogy Harris vizsgálatát ne sikerként könyveljék el. De akkor minek vizsgálatokat folytatni, ha aztán senki nem veszi komolyan a cáfoló eredményeket?
Csak a teljesség kedvéért említem meg Markus Binder és munkatársai 1999-es szintén kiábrándító vizsgálatát. Egy 16 hetes vizsgálatában 19 cukorbetegért imádkozott 40 "távgyógyító" úgy, hogy minden betegért öt gyógyító imádkozott. A gyógyítók nem ismerték a betegek diagnózisát, csupán keresztnevüket tudták és egy fényképet kaptak róluk. A betegek állapotnaplót vezettek, melyben vércukorszintjüket, kedélyállapotukat s egyéb betegségeiket vezették, s a 16 hétből 4 héten át -tudtukon kívül- intenzív "imakezelés alatt" álltak. Végeredmény: nulla.

Ki Elisabeth Targ?

Elisabeth Targ papája Russel Targ volt, aki a '70-es években a CIA laboratóriumaiban az extraszenzoros észlelést kutatta. 1973-ban ő vizsgálta hat héten át Uri Geller pszi képességeit, s megerősítette, hogy Uri képes elrejtett tárgyak megnevezésére. Targ hasonló vizsgálatokat végzett. A kísérleti személyek azt gyakorolták, hogy számukra ismeretlen elrejtett tárgyakat megnevezzenek. Vagy számítógépen azt próbálgatták, meg tudják-e előre mondani, milyen színes folt fog felvillanni a képernyőn. Elisabeth kicsi korától kezdve ilyesmikkel szórakozott otthon, majd az iskolában. Apja hitt benne, hogy lányának paranormális képességei vannak, és sokat tett azért, hogy kihozza belőle. A különös képességek nem voltak ritkák a családban, Elisabeth nagybátyja Boby Fischer volt, a különc sakkvilágbajnok. És Elisabeth valóban rendkívüli volt. 13 évesen már Karl Pribram agykutató laborjában dolgozott. A gimnáziumban kettesével vette az osztályokat. Mikor érettségizett, már folyékonyan beszélt oroszul, franciául és németül. Már egyetemista korában parapszichológiai vizsgálatokat vezetett és oroszból parapszichológiai vizsgálatokat fordított. Mesélik róla, hogy az ösztöndíjak elnyerését parapszichológiai eszközökkel próbálta befolyásolni. 1980-ban állítólag megjósolta Reagen győzelmét. Hitt az álmokban, s visszatérő álma volt egy torta, amelyen 42 szál gyertya ég. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy 42 évesen fog meghalni.
Elisabeth Targ számára a paranormális dolgok voltak a normális dolgok. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a "távgyógyítás" működik. Pszichiáterként az Alternatív Orvoslást Kutató Központot vezette. 1998-ban 15 000 dollárt nyert a Templeton alapítványtól a "távima" gyógyító hatásának kutatására.

A minden elsöprő "bizonyíték"

Fred Sicher és Elisabeth Targ 1998-as vizsgálatában előrehaladott AIDS-ben szenvedő 40 beteget osztottak véletlenszerűen két csoportba; egyikért a távolból gyógyítók imádkoztak, a másik csoport volt a kontrol. A neves Westend Journal of Medicine-ben megjelent beszámoló szerint, akikért 10 héten át imádkoztak, azoknál a hatodik hónap végére szignifikánsan kevesebb AIDS-el járó betegség alakult ki, kevésbé voltak súlyosak, kevesebb kórházi felvételt és rövidebb kórházi ellátást igényeltek. Viszont az immunaktivitása a két csoportnak azonos volt. A vizsgálat nagy szenzációt keltett, hiszen az AIDS rettegett betegség volt. Targ elmondása szerint éppen ezért esett a választása az AIDS-re. Az eredmény tulajdonképpen döbbenetes: a "távimában" részesültek közt háromszor kevesebb járulékos betegség alakult ki, hatszor kevesebb kórházi ápolást igényeltek. Az imakutatók Targ-ot hősként ünnepelték, konferenciáról konferenciára ráncigálták, hogy újra és újra adja elő szenzációs eredményét. De az eddigiek fényében felmerül a kérdés, vajon tényleg az ima segített? Vagy megint a statisztika? A vizsgálat végpontja a tervek szerint a halálozási arány lett volna. Azonban a vizsgálat kezdete után nem sokkal terjedt el az "AIDS-koktél", vagyis három gyógyszer kombinációja, amelynek védőhatása miatt mindössze egy beteg halt meg a negyvenből. A szerzők a beszámolójukban elhallgatták, hogy mi volt az eredeti vizsgálat célja, és azt is elfelejtették közölni, hogy egy beteg a vizsgálat során meghalt. Sicher és Targ ekkor Dan Moore-t, a statisztikust kezdte hajtani. Megtörték a vakságot, és most már a csoportba tartozás ismeretében kezdték keresni a gombhoz a kabátot. Abszolút tudománytalan, és etikátlan, mondhatni: csalás. Megnézték a két csoport AIDS-el kapcsolatos fizikai tüneteit, de az ima csoport nem volt jobb. Megnézték a hangulatot mérő skálák eredményét: az imában részesült csoporté rosszabb volt. Moore addig bontotta az adatokat, míg végre eljutott az orvosi vizitek és a kórházban töltött napok számához. Végre felcsillant az arany a számhalmazban: e tekintetben a két csoport szignifikánsan különbözött az "imacsoport" javára. Targ máris szétkürtölte az eredményt: a távima gyógyít. Akik ezt várták, vállukon hordozták körbe Targot. De Moore nem nyugodott. Beszélt egy AIDS specialistával, aki lehűtötte. Rámutatott arra, hogy a kórházban töltött napok, ill. az orvosi vizitek száma attól függ, biztosított-e a beteg. Akinek van biztosítása, az gyakrabban megy orvoshoz, tovább marad a kórházban - mert teheti. A betegbiztosítást nem kontrolálták, tehát az eredmény lehet, hogy csupán a biztosítottak csoportok közti egyenlőtlen megoszlásáról szól. A specialista azonban adott egy ötletet. Felhívta Moore figyelmét az AIDS járulékos betegségeire. Csakhogy ezt a vizsgálatban nem gyűjtötték. Előkapták a kórlapokat, egy asszisztens feketével kihúzta a neveket, majd nekiláttak kigyűjteni a megbetegedéseket. Sicher azonban minden beteggel háromszor készített interjút, és a felvétel dátumából is felismerhette a beteget. Mind Moore, mind Targ kétségek közt hányódott. Sicher ugyanis elszánt híve volt a "távgyógyításnak" és ráadásul még saját pénzét is adta a kutatáshoz. Nagyon érdekelt volt tehát a sikerességben. És a siker bejött. Senki nem tudta a kutatás közlése idején, hogy a szerzők olyan adatokkal számoltak, amelyeket nem is terveztek gyűjteni, és a vakság feltörése után szedték csupán össze. Ennek fényében egy lap sem közölte volna a vizsgálatot, mert az így már régen nem felelt meg a tudományosság kritériumainak. Ha ugyanis van két csoportunk, és ismerjük az adataikat, tüzetes keresgélés után majd mindig találunk valami véletlenszerű különbséget, amire aztán állíthatjuk, hogy ezt akartuk bizonyítani a vizsgálattal. David Spiegel a tanulmány gyanútlan lektora, megismerve a vizsgálat szabálytalanságait, azt nyilatkozta, hogy "Ez alapvetően megváltoztatja Targ munkájának értékelését. Innentől nem mondhatjuk, hogy bizonyító erejű a vizsgálat."

A betegeket három éven át követték, s ismét "nagyszerű" eredményre jutottak. A kontrolcsoportból négyen meghaltak, míg az "imacsoportból" senki. Csakhogy megint egy hazugságra derült fény. Az eredeti közleményben az állt, hogy a két csoport korban és nemben azonos összetételű. Valójában a négy meghalt beteg volt a vizsgálat négy legidősebb tagja. És az AIDS esetén aztán igazán nem közömbös a beteg életkora, mert ettől függ ellenálló képessége. A szerzők mindezt eltitkolták, s így történhetett meg, hogy Targ a Nemzeti Egészség Intézettől 1.5 millió dollárt kapott a "távima" további kutatására. Ekkor az agyrák egy rendkívül rosszindulatú típusát, a glioblasztomát kezdték vizsgálni. A tumor 10 naponta duplázza meg méretét. Az átlagos túlélés a diagnózis felállítása után 12 hónap. A kutatás soha nem fejezték be. Sokan misztikus összefüggésekről rebesgetnek. Targ ugyanis hirtelen glioblasztomába betegedett meg, és dacára, hogy a távgyógyítók a világ minden tájáról összesereglettek és imádkoztak érte, élete 42. évében, mint annyiszor megálmodta, meghalt. 11 óra 11 perckor, éppen 111 nappal azután, hogy megállapították nála a betegséget.

A "megtermékenyítő" csalás

A távgyógyítás és a pszi-jelenségek a tudomány és a misztikum olyan határterülete, ahol lelkes dilettánsok, különleges képességű emberek és szélhámosok kerülnek közös platformra.
Nagy vihart kavart a 2001-ben megjelent Kwang Cha, Daniel Wirth, és Rogerio Lobo nevével fémjelzett vizsgálat, amely egy igen neves lapban, a Journal of Reproductive Medicine-ben jelent meg. A vizsgálatban mesterséges megtermékenyítésre várakozó 199 koreai nőt - tudtukon kívül - két csoportba osztottak, s az egyik csoport megtermékenyülési sikeréért Amerikában, Kanadában és Ausztráliában imádkoztak távgyógyítók. A nők fényképét a távgyógyítók faxon kapták meg. Az eredmény nagy szenzációt keltett, a New York Times 2001 október 2-i számában számolt be arról, hogy a több ezer kilométer távolságból imában részesült csoportban 50%-os volt a sikerarány, míg a kontrolcsoportban csak 26%-os, vagyis a távima duplájára növelte a mesterséges megtermékenyítés sikerességét. Cha a Columbia Egyetemen működő Meddőségi Klinika vezetője volt, Lobo professzor szintén a Columbia Egyetemen dolgozott. Az első interjúkban mindenki azt nyilatkozta, Lobo vezette a vizsgálatot. Aztán hamarosan kezdett botrányszagúvá válni a dolog, és ekkor Lobo már azt állította, ő csak akkor ismerte meg a vizsgálatot, amikor már fél-egy éve befejezték, s pusztán stilisztikai tanácsokat adott a cikk megírásához. A vizsgálat motorja Daniel Wirth volt, akit egy év múlva Amerikában asszisztensével, Joseph Horvathtal együtt harmincrendbeli csalás vádjával bíróság elé állítottak és mindkettőt öt évre leültették és egymillió dollár megtérítésére kötelezték. Wirthről kiderült, hogy az FBI John Wayne Truelove-ként ismerte. Wirth álnevét egy 5 évesen elhunyt kisfiútól kölcsönözte. A "szerzőpáros" 12 év alatt 3.4 millió dollárt zsebelt be különféle csalásokkal. Wirth még halott apján is keresett százezer dollárt, mert éveken át továbbfolyósíttatta nyugdíját. Horvath már korábban is ült biztosítási csalásért, majd sikkasztásért. Mi több, egy ízben letartóztatták, mert orvosnak adta ki magát. "Doktorként" Wirth embervizsgálataiban ő vett szövetmintát a betegekből. Wirth ugyanis "komoly" kutatásokat folytatott már korábban is: Horvathtal bizonyították, hogy az amputált szalamandra láb gyorsabban nő vissza, ha a "gyógyító" kézbe veszi az állatot, hogy a sebek gyorsabban gyógyulnak gyógyító érintésre, imára, stb. Wirth, bár publikációiban Dr. Wirthként aposztrofálta magát, soha nem szerezte meg az orvosi diplomát. Wirth vagy 20 "kettős vak" vizsgálatot végzett az ima és egyéb alternatív eljárásokkal végzett gyógyítás hatékonyságának bizonyítására. A tudomány szégyene, hogy a Journal of Reproductive Medicine a nyilvánvalóan kreált tanulmányt a mai napig nem vonta vissza, hitelesítve egy csaló hazugságait. Az egyedüli megjelent korrekció az volt, hogy Lobo nevét törölték a szerzők névsorából.

Nem jó dolog a tudomány nevében ledorongolni bármit, csak mert nem tudjuk megmagyarázni. De rendkívüli dolgok létezésére rendkívüli bizonyítékok szükségesek. A dolgok egyelőre így állnak.

Ajánlott olvasmány a témában:

 

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre