Szendi Gábor:
Amikor már a távima sem segít

Sokan hiszik, hogy a másokért folytatott ima segít. Lehet. De eddig ezt senki nem tudta bizonyítani. Az alábbiakban azokat a "tudományos" vizsgálatokat tekintjük át, amelyeket a távima (distal healing) mozgalom sikerként idéz.

"Rendkívüli dolgok állítása rendkívüli bizonyítékokat igényel!"
Carl Sagan

Az első szkeptikusok

A XIX. században nem csak Afrika fehér foltjai tűntek el sorban, hanem a felvilágosult tudósok az elme fehér foltjait is célba vették. Először John Tyndall (1820-1893) neves természettudós és ős-zseni, Pasteur, Faraday, Lister és Huxley barátja vetette fel "Ima a betegség ellen" írásában, hogy ha az ima valóban gyógyító hatású, akkor azt tudományos módszerekkel mérni lehet. 1872-ben, amikor javában ádáz küzdelem folyt "teremtés vagy evolúció" kérdésében, ártatlannak tűnő javaslata, amely akár igazolhatta is volna az ima erejét, nagy vitát kavart - és persze nem lett belőle semmi. Pedig a kísérlet egyszerű lett volna: vegyünk két kórházat, hasonló betegösszetétellel. Az egyik kórház legyen egyházi, itt rendszeresen imádkoznak az emberek gyógyulásukért, a másik legyen világi. Három-négy év után hasonlítsuk össze a halálozási arányszámokat, és kiderül, hat-e az ima. A dolog egyszerűnek tűnt, de kipróbálni senki nem merte. Vádaskodni pedig egyszerűbb volt. Teológusok és hívők kezdték Tyndallt ostorozni különféle folyóiratok hasábjain. A Spectator szerkesztői írása szerint "Isten aligha kooperálna olyan vizsgálatban, amelynek nem a gyógyulás, hanem az Ő hatalmának megmérése volna a cél". Tyndall javaslatát máshol ízléstelennek, aljasnak, Istengyalázónak nevezték. Az ócsárló hangzavarból azonban egy tiszta hang hallatszott, Sir Francis Galtoné, a nagy statisztikusé, aki két fogás közt még az ebédhez adott szalvétán is számításokat végzett. Galton egyébként Darwin unokatestvére volt, de hírnevét polihisztorságával szerezte. Többek közt földrajztudós, meteorológus, statisztikus, genetikus, pszichológus is volt, s még az ujjlenyomat kriminalisztikai alkalmazásával is foglalkozott. "Statisztikai vizsgálódások az ima hatásosságában" című írásában kimutatta, hogy a királyi ház ill. a papság körében sokkal alacsonyabb a várható élettartam, mint pl. a nemesek, vagy az ügyvédek körében, dacára annak, hogy előbbiek hosszú életéért elég sokan szoktak imádkozni. "Az uralkodók szó szerint rövidebb életűek...az ima következésképen nem hatásos, hacsak azt az erősen megkérdőjelezhető hipotézist nem állítjuk fel, hogy a királyi élet feltételei természetüknél fogva végzetesebbek…" Galton arra is rámutatott, hogy a papság, különösen a misszionáriusok rövid élete ellentétben áll azzal, hogy ők imádkoznak életük során a legtöbbet.

Hasonló logikával vizsgálódott Rupert Sheldrake biológus a XX. Században.
Sheldrake, aki az 1960-as '70-es években többször járt Indiában, és tapasztalta, hogy az indiai emberek sokat imádkoznak azért, hogy ne lányuk, hanem fiuk legyen. Úgy vélte, az ima erejét mérni lehet, ha összehasonlítja az indiai születési statisztikákat az angol statisztikákkal, mivel Angliában a fiú-preferencia nem oly erős. Kiderült, hogy mindkét országban pontosan 106 fiú születik 100 lányra. Mint írja "ha a vallásos emberek ezen a hatalmas lelki erőfeszítése és imái hatásosak volnának, azt várhatnánk, hogy Indiában a fiúk születési valószínűsége nagyobb lesz."

Lehet-e az isteni akaratot vizsgálni?

Ajánlott olvasmány a témában:

 

 

 

 

 

Feliratkozás hírlevélre