Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Gondolkodom, tehát szenvedek?

Nem a világ, hanem a világ értelmezése okoz szenvedést. Neveltetésünk során gondolkodásunkat irányító öntudatlan metasémák alakulnak ki, amelyek meghatározzák, hogyan gondolkodjunk a világról. A metasémák felismerhetők és megváltoztathatók. Pl. az is egy metaséma, hogy "na, ilyen hülye cikkeket tuti, hogy nem olvasok el". A metasémák megváltoztathatók, kezdje rögtön ennek a cikknek az olvasásával!

 

 

A legtöbb emberi szenvedés abból fakad, hogy gondolkodunk. Hányszor is hányszor mérlegre tesszük életünket, és arra következtetünk, hogy bizony alig értünk el valamit, hogy milyen gyorsan eltelik egy élet, hogy mekkora nyűg nap mint nap bejárni robotolni, hogy miért nem szeret minket senki úgy igazán, hogy miért boldogabbak és sikeresebbek mások, stb. Mennyire el tudunk olykor keseredni a gondolatainkon, és nem egy embertársunk végül akarattal véget vet életének is. A vissza-visszatérő szenvedés, de talán még inkább az önkéntes halál bizonyítja azt, hogy ezek a légies, megfoghatatlan kis bioelektromos folyamatok az agyunkban nagyon is komolyan veendő valóságot képviselnek, valóságosabbat, mint a minket körülvevő világ. Pedig hát, ha másokról van szó, könnyedén legyintünk: ezek csak gondolatok. De a saját gondolatainkat halálosan komolyan vesszük: ezek meghatározzák döntéseinket, viselkedésünket, egyszóval az életünk menetét, és ha akarunk sem tudunk szabadulni tőlük. A gondolatok makacsul befészkelik magukat a fejünkbe, nem tudunk nem gondolkodni, és ha már gondolkodunk, gyakran érezzük, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. Újra és újra szembesülünk azzal, hogy a gondolat nem tény, nem esemény, nem valóságos dolog, csupán az elme játéka, és mégis érthetetlen testi és lelki szenvedések forrásai. Mert eszünkbe ötlik megint az a valami - a holnapi vizsga, a kihűlő kapcsolatunk, az élet végessége, az elszenvedett kudarc- és ettől újra eluralkodik rajtunk a félelem, az aggodalom, a harag, a magány és egyéb nem kívánt érzések. Vagy arra gondolunk, nem lesz-e megint pánikrohamunk, és máris egy roham közepében találjuk magunkat. S hiába magyarázza el nekünk a pszichológus, hogy testünk állandó ellenőrizgetésével idézzük elő a rohamot, mégsem tudjuk megállni, hogy ne ezt tegyük.

Tudjuk, hogy gondolataink nem a valóság, mégis folytonosan úgy tekintünk rájuk, mintha objektív tényekkel szembesülnénk. Miért van az, hogy a gondolatainkat folytonosan összekeverjük a valósággal? Igazság szerint jó okunk van erre. Az élet ezernyi praktikus helyzete győz meg minket arról, hogy gondolataink nagyon is a valóságot ragadják meg. Hiszen gondolataink révén remekül eligazodunk a dolgok sűrűjében, általában jól tudunk következtetni emberek viselkedéséből a jellemükre, meg tudjuk jósolni az égre tekintve, lesz-e eső aznap, tervrajz alapján össze tudunk állítani bonyolult szerkezeteket, megértjük, ha elmagyarázzák nekünk az emberi szervezet vagy az atomok világát, s remekül tudunk érvelni egy vitában. Megtanultuk, hogy higgyünk a gondolatainknak, mert azok az objektív világot képezik le számunkra. Csakhogy, amikor sorsunkon, mások általi megítélésünkön, önértékünkön gondolkodunk, amikor egészségünk, boldogságunk, sikerünk a tét, akkor ez az addig oly megbízható elmegép gyakran kétségbeejtő, szorongató, depresszív vagy szimplán csak lelombozó következtetésekre vezet minket.

Persze, bizonyára vannak, akiket gondolataik inkább felvidítanak, ha belegondolnak abba, milyen szép is az élet, milyen jó újabb és újabb kihívásokkal szembenézni, milyen szerencse is, hogy éppen úgy alakult a sorsuk, ahogy, stb. Ez lehet, hogy derűsebb szemléletet ad, de ugyanúgy nem a valóságot írja le. Az ilyen emberek hajtanak aztán bele 200 km-es sebességgel a kanyarba, kezdenek kockázatos tőzsdeműveletekbe, és általában is, az élet minden területén, mert túlságosan bíznak magukban és a szerencséjükben, túl sok kockázatot vállalnak. Ami jó sokáig bejön, aztán egyszer mégsem jön be annyira. De nincs is objektív gondolkodás, csak a borúlátás és a derűlátás közti valamely átmenet létezik. A filozófusok szokták megkülönböztetni a magánvalót és a számunkra valót. Boldogulásunk szempontjából minket csak a magunkévá tett (torzított?) valóság érdekel.

Az objektivitás lehetetlenségén túl a másik gond gondolkodásunkkal az, hogy makacsul akarjuk hinni, hogy mi irányítjuk, holott nap mint nap az okozza a lelki zavarainkat, hogy még sincs így. Korábban láttuk, hogy a szabad akarat, mint olyan, nincs. Agyunk külső és belső ingerek és állapotok alapján indít el cselekvéseket, amelyekkel jó esetben egyetérteni tudunk csak, vagy leállítani még időben a kivitelezést. Ugyanez a helyzet a gondolatainkkal, ráadásul a gondolatokat nehezebb legátolni, mint egy induló cselekvést. A legtöbb pszichopatológia nem más, mint a rá jellemző gyötrő gondolatoktól való szenvedés. Hogy nem mi irányítjuk gondolatainkat, az abból is látszik, hogy mennyire nem tudunk megszabadulni tőlük. Elég csak egy féltékeny szerelmesre gondolni, aki bízni szeretne kedvesébe, de makacsul feltolul újra és újra benne a gondolat, hogy éppen most csalják meg. Vagy gondolhatunk az aggódó anyukára, aki aludni sem tud, amíg csemetéje épp bőrrel meg nem tér az osztálykirándulásról. Végül gondolkodásunk rejtett sajátossága, hogy tudtunkon kívül, meghatározott szabályok irányítják gondolatainkat, amit nem egy esetben már akár idegen erők általi irányítottságnak is megélhetünk. De szolidabb esetben csak élményszerűen átéljük és reálisnak hisszük a titkos terv szerint folyó gondolkodásunkat. Elhisszük, mert sajátunk, elhisszük, mert mi gondoljuk. De ez szenvedéseink legfőbb forrása.

A metasémák

Ahogy a tudománynak is vannak paradigmái, amelyek megadják az alapfeltevéseket és a következtetések szabályait, úgy minden ember gondolkodása is leírható rejtett szabályokkal, amikről bár az illető mit sem tud, meghatározzák gondolkodása és következtetései irányát. Azt is mondhatnánk, hogy a lelki zavarokat a rájuk jellemző tipikus paradigmával lehet leírni.

Egy sajátos agysérülés váltja ki a Cotard szindrómát, amelyben a betegnek az a meggyőződése alakul ki, hogy ő halott, s ennek fényében értelmez minden külső és belső történést. A schizofrének téveszméi is jellegzetes következtetések eredménye, befolyásoltatottság élményeik magyarázatára születik. Ha valaki hangokat hall a fejében, melyeket nem ő idéz elő, akkor ez elég abszurd élmény, s abszurd élményekre abszurd, de végső soron logikus magyarázat, hogy ezeket a hangokat valami idegen erők okozzák. Mindig a kor technikai színvonala határozza meg, hogy miként képzeli a páciens ezt kivitelezhetőnek.

A vallások keletkezésének hátterében is felismerhető egy jól ismert metaséma. Gyermekeknél figyelhető meg az artificializmusnak nevezett metaséma, amely szerint a kisgyerekek minden létezőre azt hiszik, az ember csinálta. Teljesen logikus gondolat, hiszen az embert körülvevő tárgyi világot emberek hozzák létre, logikus tehát, hogy a természeti objektumokat is vagy az ember…vagy valaki más teremtette. Richard Dawkins ír a rakománykultuszokról, mint vallás kialakulásának lehetséges modelljéről. Az angolok által megszállt szigeteken a bennszülöttek rendszeresen megtapasztalták, hogy minden földi jó nagy hajókon, ládákba csomagolva érkezik. Mivel számukra nem létezett Anglia, nem tudták, hogy ezek a hajók miféle hatásokra jelennek meg, és honnan jönnek, s több szigeten egymástól függetlenül mítoszok alakultak ki, miszerint a fehérek titokzatos cselekedetei (pl. a katonai felvonulások, stb.) valójában rítusok, amikkel elérik, hogy a rakományok megérkezzenek. A rakománymítoszok részévé vált, hogy egyszer majd eljön az a rakomány és vele a Nagy Fehér Ember, amely és aki a bennszülötteket felszabadítja.

Kényszergondolatoktól és cselekvésektől szenvedő emberek esetében az egyik meghatározó metaséma úgy szól, hogy bizonyos ártalmas gondolatok ártalmas eseményeket, pl. mások sérülését vagy halálát idézhetik elő. Ezt mágikus gondolkodásnak hívjuk. Ezért kínosan vigyáznak arra, hogy ne gondoljanak számukra rémisztő gondolatokat, pl. hogy mást leszúrnak, megmérgeznek, elütnek, mert ha ezt gondolják, akkor meg is tehetik. Az elme működési szabályai szerint azonban minél inkább el akarunk kerülni egy gondolatot, az annál makacsabbul fog visszatérni, hiszen azáltal, hogy ellenőrizni akarjuk, vajon tudatunk mentes-e az adott tartalomtól, magunk idézzük azt fel. Az un. elhárító cselekvések, azaz a kényszeres rítusok (pl. x számú kézmosás, szúró eszközök elzárása) azt a célt szolgálják, hogy az ártó hatásokat kivédjék.

Pánikrohamoktól szenvedő emberek gondolkodását az a metaséma irányítja, hogy a roham következtében kialakuló katasztrófa (infarktus, megőrülés, stb.) elkerülése érdekében folyton ellenőrizniük kell testük állapotát. Ezzel azonban maguk idézik elő a rohamot, hiszen ha észreveszik, hogy "mintha gyorsabban verne a szívem", ettől szorongani kezdenek, amitől tovább gyorsul a szívverésük, s végül önmaguknak idézik elő a rohamot, amit el akarnának kerülni.

A hipochondria metasémája nem korlátozódik a pánikrohamokban szerepet játszó testi tünetekre, hanem kiterjed bármilyen abnormálisnak minősíthető érzésre. A metaséma lényege, hogy súlyos betegség/halál előzhető meg, ha folytonosan ellenőrizzük testünket.

Az un. generalizált szorongás metasémája, hogy "jobb félni, mint megijedni", azaz folyton résen kell lenni, mert ezzel ki lehet védeni súlyos veszélyeket. Ugyan a beteg állandóan aggodalmaskodik, de cserébe felkészülten várhatja a sorscsapásokat.

Szociális fóbiában a rejtett metaséma szerint az illető szociálisan nem kívánatos, nevetséges, inkompetens, ezért kerülnie kell minden olyan helyzetet, ahol a figyelem középpontjába kerül és megszégyenül.

Depresszióban gyakran megfigyelhető, hogy a betegek állandóan a múlt negatív eseményein rágódnak, s ezzel hajszolják bele magukat az egyre mélyebb negatív állapotokba. A depresszió egyik metasémája, hogy ha elég sokat kérődzünk a múlt szerintünk súlyos eseményein, akkor majd megértjük azt és elmúlik a depresszió. A metaséma nem tudatos, tehát a beteg ezt nem tudná ezt ilyen világosan megfogalmazni. Ha például valaki attól lesz depressziós, hogy elbocsájtották a munkahelyéről, akkor az események újból és újból való felidézése, a kudarccal való visszatérő foglalkozás azt is jelenti, hogy másokkal is ezt beszéli meg, s ez a unalomig ismételgetés, a magyarázatok és érvek gyűjtögetése végül valóban elvezethet oda, hogy a téma kimerül, a negatív esemény érzelmi súlya lecsökken, és a depresszió oldódik.

Végigolvasva az egyes pszichopatológiák metasémáit, egy dolog feltűnhet. Elvileg ezek hasznosak, csak éppen ezekben az esetekben nem működnek. Az evolúció során számos hasznos metaséma alakult ki bizonyos helyzetek megoldására. Például valódi veszélyben a fokozott óvatosság növeli a túlélés esélyét, vagy egy probléma megoldásnál hasznos hozzáállás a kitartós megoldáskeresés. Azonban vélt veszélyek esetén (pánik, hipochondria, stb.) a felfokozott önmonitorozás, a megoldás nélküli problémák magyarázatának keresése (pl. depresszió), vagy az ártalmasnak vélt gondolatok elhárítási kísérletei mind önmaguk válnak problémává. Ezek megoldását csak a metasémák alkalmazásának feladása jelenti. A valóságban jól működő metasémák önkényes kiterjesztése olyan territóriumokra, ahol azok már nem érvényesek, feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezetnek. De mert a gondolatnak semmi nem szab határt, rengeteg ilyen hibát követünk el nap mint nap.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre