Szendi Gábor:
Hiperaktív gyerekek vagy hiperaktív gyógyszeripar?

Bevezető

   A figyelemhiányos/hiperaktívitás zavar (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, továbbiakban: ADHD) tárgyalásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy már régen nem csak tudományos, hanem üzleti kérdés is. Miként az antidepresszánsokkal kapcsolatban is napvilágra került (lásd Depresszióipar című most megjelent könyvem /Sík kiadó, 2005/), a gyógyszeripar és az orvostudomány kibogozhatatlanul összefonódott.

 

 

Az ADHD rövid története

   Először George Still 1902-ben írta szindrómaként le a jelenséget húsz gyermeknél, akik hiperaktívak, agresszívak, szembehelyezkedők, immorálisak, gátolatlanok és gyakran figyelemzavarosak voltak. Still szinte mindegyiknél idegrendszeri betegségből vagy sérülésből való felgyógyulás után diagnosztizálta a szindrómát, és hangsúlyozta, hogy a szindróma nem tévesztendő össze a negatív környezeti-családi hatásokra kialakuló hasonló tünetekkel. Az 1917-18-as amerikai agyhártyagyulladás járvány után a betegségből felépült gyermekeknél gyakran jelentek viselkedési és tanulási zavarok. Alfred A. Strauss és Laura E. Lehtinen 1947-ben kijelentették, hogy tényként kell kezelni, hogy az ADHD az agy patológiájával azonosak. Bár Strauss és munkatársai mentálisan retardált gyermekekkel dolgoztak, eredményeiket később mások kritikátlanul kiterjesztették a normál intelligenciájú gyerekekre is.
    Súlyos, kórházban kezelt, idegrendszeri sérülésekben szenvedő ADHD-s gyerekek stimulánssal (amfetaminnal) történő sikeres kezeléséről szóló első beszámolók 1937 és 1941 közt jelentek meg. Ennek következményeként terjedt el a '70-es években a stimulánsok gátlástalan alkalmazása az ADHD-ban. A hetvenes években már az ADHD vált a legkutatottabb gyermekpszichiátriai sikertémává.
    Az ADHD szindróma történeti fejlődése során jól követhetően küzdött egymással a differenciált pszichoszociális és a vulgarizáló biológiai megközelítés: utóbbi a gyógyszeripar bátorítására mára a viselkedéses tünetekből közvetlenül következtet az agypatológiára, dacára annak, hogy a mai napig csupán egy hipotézisről van szó.

A pszichiátria "bibliája"

   Minden pszichiáter és pszichológus ma az Amerikából elszabadult betegségleíró rendszer kézikönyvét, a DSM-et használja (ma a IV., revideált verzió van forgalomban). Amikor a DSM-III-ban 1980-ban bevezették az ADHD kritériumait, "úgy tervezték", hogy a gyerekek 3%-a bizonyul majd ADHD-snak, ehelyett a tünetlista alapján az egészséges gyerekek 15-30% bizonyult hiperaktívnak. Laikus embernek furcsa lehet ez, hogy a betegség tüneteit tervezik, mint az inflációt? A DSM rendszer diagnosztikus kategóriái azonban gyakran önkényesek. Julian Caplan szakértőként részt vett a továbbfejlesztett változat, a DSM-IV. kialakítási folyamatában.Tapasztalatai alapján azt a következtetést vonta le, hogy a "DSM kidolgozásánál túl kevés volt a tudományosság". "A DSM kategóriák a tudományosság mázával vannak ugyan bevonva, alapvetően azonban az azt összeállító körülbelül ezer pszichiáter (nagyrészt fehér, amerikai férfi) előítéleteinek a termékei". Az ADHD kapcsán, pl. mind a figyelmetlenség, mind a hiperaktivitás tüneteinek listába szedése során a megfogalmazások úgy kezdődnek, hogy "gyakran". Pl. "gyakran nem figyel". Vagy "gyakran izeg-mozog". "Rengeteget beszél". "Gyakran feledékeny". E megfogalmazásokkal a diagnózisalkotás világába bevonult az előítélet, a szülő, nevelő, pszichiáter temperamentuma, neveltetése, toleranciája, mit gondol a helyes viselkedés normáiról, stb. Ezek csupán önkényesen értelmezhető köznapi nyelvi fordulatok. Ha ezen szubjektíve megállapított tünetek közül hat fennáll, akkor megállapítjuk az agyműködés zavarát, ha csak öt áll fent, már a gyermek "normális". A tünetlista alapján valójában szinte bármely egészséges, érdeklődő gyermek megkaphatja az ADHD diagnózisát. Ezek után nem meglepő, hogy míg az USA-ban az ADHD gyakoriságát 3-5-7%-ra, de egyes kutatók 20%-ra (!) is becsülik, addig ugyanazon DSM rendszert alkalmazva Angliában, ez az arány csak 1%.

A biológiai pszichiátria álláspontja

   A National Intitutes of Health (NIH) 1998-ban konszenzus konferenciát hívott össze, amelyen elsősorban az ADHD kutatásban és kezelésben érdekelt szakértők vettek részt. A konferencián összegezték az ADHD kutatás addigi 50 évének eredményeit. A konferencia üzenete úgy foglalható össze, hogy az ADHD biztosan létezik, bár nem tudjuk létét igazolni, nem tudjuk az okát, és nem tudjuk, kit kell kezelni és mennyi ideig, és mennyire biztonságos a stimulánsokkal való kezelés. A záródokumentum elismeri, hogy az orvosok teljesen szubjektíve diagnosztizálják az ADHD-t, a kórkép túldiagnosztizált, és a különféle szakemberek önkényesen kezelik a gyerekeket a legkülönfélébb stimulánsokkal és antidepresszánsokkal. A konferencián a meghívott harmincegy előadó közt mindössze egy előadó, William B. Carey tette fel a kérdést: "Az ADHD valódi betegség?" Ettől nem lett túl népszerű.

Az ADHD összefüggése a temperamentummal

   Carey szerint az ADHD diagnózissal leírt gyerekek valójában normálisnak tekinthető temperamentum sajátságokkal bírnak. Mivel a jelen diagnosztikus rendszer nem vesz tudomást a környezeti és szociális ártalmakról, ezért nem az ütlegelő szülőt kezeljük, hanem tanakodunk, milyen rejtélyes betegség okozhatja a bőrön a kék-zöld foltokat. Egy 2004-es vizsgálat ráadásul még azt is kimutatta, hogy az impulzív-hiperaktív jellemző életkor függő, a gyerekek szépen kinövik. Ehhez képest manapság már 1-2 éves gyerekeket is gyógyszereznek "hiperaktivitással". Mert a papa szeretne nyugodtan újságot olvasni.

ADHD és traumatizáció

   Az Amerikai Orvosok Szövetségének bizottsága 1985-ben úgy becsülte, hogy az USA-ban évente egymillió gyermek esik valamilyen abúzus áldozatának, és 2000-5000 ebbe bele is hal. Az amerikai Child Abuse and Neglect tanácsadó testület 1989-ben közzétett jelentése szerint évente 2.4 millióra, a Gallup intézet szerint 3 millióra lehet becsülni azon gyerekek számát, akiket éheztetnek, elhagynak, súlyosan bántalmaznak, megerőszakolnak, szodómiát gyakorolnak velük vagy megalázzák őket.
    Alan J. Cohen és munkatársai 2002-ben kimutatták, hogy a fizikailag bántalmazott gyermekek körében tizenötször gyakrabban diagnosztizáltak ADHD-t. Dan Weinstein és munkatársai 2000-ben arra mutattak rá, hogy a gyermekkori traumatizáltság következtében kialakuló poszttraumás stresszbetegség (PTSD) tünetei átfedik az ADHD tüneteit, s igen sok traumatizált gyermeket egyszerűen ADHD-val diagnosztizálnak, és stimulánssal kezelnek.

 

 

Az evolúciós szempont az ADHD értelmezésében

   Csak úgy elvileg: mivel az ADHD az élet korai éveiben jelentkezik, ha hátrányos lett volna, már régen kiszelektálódott volna, vagy minimális szintre csökkent volna a populációban az aránya. Ezzel szemben kulturközi vizsgálatok szerint az ADHD kritériumai szerint a világ népességének 5-7%-a ADHD-s. Ezt érvként szokás felhozni, hogy az ADHD nem a nyugati orvoslás által kreált betegség. Yuan-Chun Ding és munkatársai 2002-ben kimutatták, hogy az ADHD-ban igen gyakran megfigyelhető génvariáns kb. 40 000 évvel ezelőtt alakulhatott ki és attól kezdve - nyilván előnyei miatt- rohamosan elterjedt a világon. Thom Hartman 1993-as népszerű könyve szerint az ADHD-s tüneteket vagy inkább képességeket mutatók voltak a jó vadászok, míg azok a gyerekek, akik ma jól tűrik az osztálytermekben az unalmat és a mozgáskorlátozottságot, a jó farmerok leszármazottjai.

Létezik-e kimutatható neurobiológiai elváltozás az ADHD-ban?

   Röviden: nem.
    De szép is lenne, ha volna valami kézzelfoghatóan közös a milliárdokért végzett vizsgálatokban. De a legtöbb agyi képalkotó eljárással nyert eredmény megismételhetetlennek bizonyult. Alan A. Baumeister és Mike F. Hawkins 2001-ben átvizsgálták az addig létező összes vizsgálatot, és kiderült, hogy egészen primitív tévedésekre alapozva állítottak mindenfélét összevissza. Baumeister és Hawkins összefoglalója szerint a vizsgálatok adatai egymásnak teljesen ellentmondanak, a mérések pontatlanok, a vizsgálati minták kicsik, a kiértékelés sok esetben elfogult a pozitív eredmények közölhetősége érdekében. Mint írják, a szakértők azért erősen motiváltak a biológiai megalapozottság bizonygatására, mert ez elfogadhatóbbá teszi az orvosok és a betegek számára a diagnózist, és ez megkönnyíti a gyógyszerek forgalmazását.
    Az agykutatás ADHD-ban elért eredményei gyakorlatilag használhatatlanok, fogalmazták meg Peterson Leo és David Cohen kutatók 2003-ban. A vizsgált gyerekek 77%-a ugyanis évek óta kezelés alatt állt, így bármit is találtak náluk, nem tudni, nem az évekig szedetett stimuláns hatását mutatták-e ki.
    Henry Nasrallah és munkatársai 1986-ban gyermekkoruktól Ritalinnal kezelt fiatal felnőttek 25%-nál agykéregsorvadást mutattak ki.
    A recept tehát egyszerű: tedd tönkre stimulánsokkal a gyerek agyát, aztán mutasd ki, hogy tönkrement, és ezt nevezd el a betegség bizonyítékának.

Hatnak-e a gyógyszerek?

   Marian S. McDonagh és Kim Peterson 2005-ben az Oregon Health & Science University Oregon Evidence-Based Practice Centerének megbízásából az ADHD farmakológiai kezeléséről 2287 citáció alapján mindössze 146 tudományos elemzésre alkalmas vizsgálatot találtak! Az ADHD kapcsán burjánzó gyenge minőségű vizsgálatok nem a kutatók tudatlanságából születtek, hanem a gyógyszeripar rendelésére készültek.
   McDonagh és Peterson általános következtetései az egyáltalán értékelhető vizsgálatok kapcsán a következők voltak: a vizsgálatok átlagos ideje 2-3 hét, ebből nem tudni, hatnak-e a gyógyszerek hosszútávon, biztonságosak-e hosszútávon, kiket is kell gyógyszerezni.
   Nemzedékek nőnek fel stimulánsok hatása alatt, miközben máig nem sikerült igazolni, hogy az ADHD létezik, és hogy tudományosan igazolt módszerrel diagnosztizálható.
   A stimuláns rövidtávon minden ember teljesítményét fokozza, sokan szednek vizsgaidőszakban ilyen szereket. A gyógyszervizsgálatok ezt a közhelyet igazolják. Hogy valaki teljesítménynövekedéssel reagál egy stimulánsra, nem bizonyítéka annak, hogy beteg.

Tudomány és csalás

   A BOSS hasábjain már többször írtam a tudományos csalásokról. A csokrot gazdagítja egy-két szép virága a Ritalin kapcsán napvilágot látott publikációs csalások.
   A Ritalint forgalmazó cég konkurense megjelent a piacon egy 12 órás elnyújtott hatást biztosító termékkel, mire válaszként a cég előállt a Ritalin LA nevű változattal, amely 8-9 órán át hatásos. Vizsgálat nem állt rendelkezésre, amellyel lehetett volna igazolni, hogy ez a szer jobb, mint a konkurensé. A gyógyszercég tanácsadói az Intramed nevű, többek közt hamísított cikkeket gyártó cégnél úgy oldották meg a problémát, hogy meggyőztek két professzort, Dr. John S. Markowitzot és Dr. Kennerly S. Patrickot a Dél-Karolinai Orvosi Egyetemről, hogy a már meglévő összefoglaló cikküket engedjék átírni úgy, hogy a cikk a Ritalin LA-t hozza ki győztesnek. A cég érvei - több ezer dollár - meggyőzték a professzorokat.
   Az ADHD svéd "változata" a DAMP (deficit a figyelemben, motoros kontrolban és percepióban). Svédországban 2004-ben nagy felzúdulás támadt, mert Christopher Gillberg professzor több mint húsz év (22 folyóméter, 100 000 oldal) kutatási anyagát semmisíttette meg, csak hogy ne kelljen egy független bizottságnak bemutatni a nyersadatokat, miután bírósági ítélet kötelezte erre. Gillberg több nemzetközi és svéd szakcikkben állította, hogy a svéd gyerekek 10% szorul kezelésre DAMP vagy más minimális neurológiai deficit miatt. A British Medical Journal hasábjain hozzászóló kutatók egybehangzó véleménye, hogy Gillberg tudományos csalásainak leleplezését akarta megelőzni.
   Mára már az is nyílt titok, hogy az ADHD-ban szenvedőket segítő un. "nonprofit" szervezeteket gyógyszercégek finanszírozzák. E szervezetek valójában a gyógyszeres kezelést reklámozzák, és nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy naiv szülőket meggyőzzenek a gyógyszeres kezelés szükségességéről.

A stimulánsokról

   Mondjunk már valami jót is a stimulánsokról, amit hatmillió amerikai gyerek szed! Jót sajnos nem lehet mondani. A stimulánsok nyakló nélküli rendszeres alkalmazása 8-10%-ban ticet és kényszeres tüneteket okoz, olykor epilepsziát, 30-50%-ban álmatlanságot, és általában nyugtalanságot, irritabilitás, szorongást, depressziót, kiégettséget, mozgászavarokat eredményez. Egy vizsgálat szerint pszichózis 8%-ban alakulhat ki, s a szerek még öngyilkosságot is okozhatnak. A stimulánsok hatására szociális visszahúzódás, tompultság, érdektelenség figyelhető meg, ezt ítélik a laikusok "gyógyult" állapotnak. A stimulánsok gátolják a növekedést! Egy szert bevontak, mert a gyerekeknél hirtelen szívhalált ill. agyvérzést okozott. A betiltásig az Adderall-t 1 millió gyermek szedte.
   2005 nyarán az a FDA kötelezte a gyártót, hogy a Ritalin kísérőcímkéjén tüntesse fel, hogy a szer hallucinációkat, öngyilkossági kísérleteket, pszichotikus állapotokat, agresszivitást idézhet elő. Legutóbb 2005 szeptemberében az FDA fekete keretes figyelmeztetést tett kötelezővé a Strattera nevű ADHD-ban alkalmazott szernél, mert úgy találták, hogy fokozza az öngyilkossági veszélyt.

Okoz-e a stimulánskezelés később drogfüggést?

   Hogy a stimulánsok a későbbi élet során okoznak-e drogfügést, kiváltképp kokainfüggést, az komoly vita tárgya. Sajnos itt megint nem tiszta tudományos vita folyik, hiszen óriási anyagi érdekek és tudományos karrierek forognak kockán. Russell Barkley és munkatársai 2003-as vizsgálatában is kilógott a lóláb, ugyanis első analízisükben a korábban stimulánssal kezelt gyerekek körében szignifikánsan gyakoribb volt a droghasználat. Érdemes idézni Lydia Furman 2003-as reagálását Barkley-ék közleményére:
   "Le vagyok nyűgözve - a szerzők sokakat nyugtalanító kérdésre adnak választ. De egy kissé össze vagyok zavarodva a következtetésükkel, ami teljesen nyilvánvalóan különös kontrasztban áll adataikkal. Balszerencsésen, azt találták, hogy a korábbi stimulánskezelés szignifikáns kapcsolatban áll a későbbi kokain kipróbálással. Ez egy hiteles következtetés, amit támogatnak eredményeik, miszerint a gyermekkori stimulánskezelés kapcsolatban áll a felnőttkori kokainfogyasztással...A szerzők emberfeletti küzdelmet folytatnak ezután, hogy megmagyarázzák az olvasónak, hogy első eredményük, amely statisztikailag szignifikáns, valójában nem is igaz.... a szerzők elfogultak a stimuláns gyógyszerekkel való kezelés mellett és még saját aggodalmat keltő eredményeik sem változtatják meg álláspontjukat."

Konklúzió

   Nem feltétlen öröm, ha az ember gyermeke hiperaktív. Nagy ritkán tényleg van organikus oka ennek. De ha csak hiperaktív, az nem ok a gyógyszerelésre. Akkor holnaptól az introvertáltakat vagy az extrovertáltakat is kezelni lehetne. A hiperaktív gyerekeket gyakran összetévesztik az antiszociálisokkal, akik viszont agresszívek, kegyetlenek, gátlástalanok. Mindez párosulhat hiperaktivitással, de ezt fiatalkorban viselkedészavarnak, felnőttkorban pszichopátiának nevezzük. Erre nemcsak a Ritalin nem hat, de semmi más sem. A hiperaktivitás és figyelemzavar nem betegség, hanem könyörtelen üzlet, melyben egészséges gyerekek millióit gyógyszerelik agyon a profit érdekében.

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

Google reklám

 

 

 

 

 
Szendi Gábor: Új vitaminforradalom. Szendi Gábor: Párbajok nélkül.
Szendi Gábor: Napfény vitamin Szendi Gábor: A Nő élete. Jaffa. 2012.
Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv 2. Szendi Gábor: Paleolit kezdőknek. Jaffa. 2012.
Szendi Gábor: Paleolit és korunk betegségei. Jaffa. 2011 Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv. Jaffa. 2011
Szendi Gábor: Boldogtalanság és evolúció. Jaffa. 2010 Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás. Jaffa. 2009.
Szendi Gábor: Pánik - tények és tévhitek. Jaffa. 2009 Szendi Gábor: Isten az agyban. Jaffa. 2008.
Szendi Gábor: A Nő felemelkedése és tündöklése. Jaffa. 2008 Szendi Gábor: Depresszióipar. Sík kiadó. 2005.

Feliratkozás hírlevélre
Küldje el barátjának, ismerősének!