Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Írjuk át életünket!

A rossz élet nem más, mint rossz szerepekké összeálló rossz szokások gyűjteménye. Unja boldogtalan, sikertelen életét? Tervezze újra, és kezdje el gyakorolni. Aki egy szakmát vagy egy nyelvet meg tudott tanulni, az új szerepeket is képes megtanulni. Nem megy máról holnapra, de minél előbb kezdi, annál hamarabb jön bele.

 

 

Pár éve felkértek, hogy az orvossorozatokról írjak véleményt, és így végignéztem a két plasztikai sebészről szóló sorozat néhány epizódját. Mindegyik úgy kezdődött, hogy bejött a kuncsaft, leült a két plasztikai sebésszel szemben, és azok megkérdezték tőle: Mit nem szeret magán?

Ha a pszichoterápiát nem lelkizésnek fogjuk fel, hanem olyan szolgáltatásnak, amelynek a célja a kívánt irányú változás elérése, a kérdés ugyanilyen releváns volna. Ilyen kérdést persze kevés terapeuta fog nekünk szegezni, mert a mai pszichológia még mindig úgy tekint az emberi személyiségre, mint valami masszív, betonkemény képződményre, amit jó esetben kicsit farigcsálni lehet, de jelentősen módosítani aligha. Persze, a pszichológusok nincsenek ezzel a feltevéssel egyedül, hiszen nagyjából ez a közvélekedés az emberi természetről. S amíg a múltunkat és a személyiségünket valamiféle végzettnek, vagy jó-rossz adottságnak tekintjük, nem is fogunk mást gondolni erről. Én, és azért még jó néhányan rajtam kívül, merőben mást gondolunk erről.

Szerepkészletünk

Gondolatban repüljünk egy kicsit vissza az időben iskoláskorunkig, s képzeljük el, hogy mint annyi iskolában, nálunk is van színkör, s évente akár több darabot is előadunk. Készül az új darab szereposztása, még lehet választani. Lehetünk rövidmondatos epizodisták, hősszerelmesek, aggódó anyák, haragos apák, lázadó gyerekek, jóindulatú bölcsek, vagy ármánykodó cselszövők. Már önmagában sokat mondana el rólunk, melyik szerepre aspirálnánk, mert ez kicsit megvilágítaná önmagunkról alkotott képünket. Szóval érdemes eljátszani már azzal a gondolattal is, milyen szerep is illene hozzánk. De mondjuk, hogy tanárunk ránk mutat, és azt mondja, nagyon szeretné, ha mi játszanánk el egy bizonyos szerepet. Szerintem, a fenti felsorolásból bármelyiket el tudnánk játszani, függetlenül attól, voltunk-e már lázadó gyermekek, vagy aggódó anyukák. Erre a legegyszerűbb bizonyíték az, hogy az imént olvasva a listát, mindegyik szerepet azonnal el tudtuk képzelni, vagy ha valaki előjátszaná nekünk, felismernénk, melyik szerepet mutatják be nekünk. A szerepek ismerete nélkül már a gyerekek is nehezen boldogulnának a társadalomban, felnőtt fejjel pedig a szerepek hihetetlen tárházával rendelkezünk. Hiszen az életben, filmekben, színházban, regényekben rengeteg életre kelt szerepet láttunk már, sőt, amit esetleg tényleg nem ismerünk, azt meglévő sémáinkból önerőből létre tudnánk hozni. Magyarán, ha sikerülne a játék kedvéért levetkőzni gátlásainkat, bárkit tudnánk alakítani.

És mi a helyzet az életünkkel és az abban alakított szerepeinkkel? Életkortól függően mindannyian barátok, szeretők, szerelmesek, szülők, kimért vagy segítőkész szomszédok, diákok, munkatársak vagyunk, s ezen belül is, szerepvariációkat adunk elő attól függően, kivel vagy milyen helyzettel állunk éppen szemben vagy mi szeretnénk elérni. Tudunk párunkkal bájosan prüntyögni, de haragosan vagy sértetten is viselkedni. Munkatársként is máskép viselkedünk egy új kollégával, mint az undok szobatársunkkal, s megint másként a vonzó, kedves kollégával, mint a főnők talpnyalójával. Gondoljuk csak végig, hány és hány szerepet adunk elő naponta. Lássuk be, hogy amit eddig természetesnek tekintettünk, s azt gondoltuk, hogy "hát ilyenek vagyunk", azok valójában csupán lehetséges, bár egyáltalán nem esetleges szerepvariációk. Nem esetlegesek, mert ismerjük magunkat, és tudjuk, miként szoktunk ilyen és olyan helyzetekben, ilyen és, olyan emberekkel,viselkedni. Ezek a szerepek nagyon is begyakoroltak, ezért is hisszük azt, hogy ezek a szerepek Mi Vagyunk. De ezek akkor is csak jó-rossz szerepek. "Mi" a szerepeken túl létezünk, a szerepek csak egyfajta prezentációi belső lényünknek. Hogy mik is vagyunk belül, az az alábbi kérdésen túl van.

Mit nem szeret magában?

A lélek plasztikai sebésze teszi fel ezt a kérdést, válaszoljunk őszintén! Gyorsan ki fog derülni, hogy begyakorolt, kényszerű szerepeink sokszor inkább gátolnak minket abban, hogy azok legyünk, akik szeretnénk lenni, azaz, akiknek titkon érezzük magunkat. Én persze csak a magam nevében felelhetek, ezt meg is tettem a Párbajok nélkül könyvemben. Ott részletesen leírtam, hogy elvégezve a pszichológia szakot, éveken át igazságtalannak éreztem a világot, hogy nem értékelik eléggé a "zsenialitásomat", miközben a fő problémám az volt, hogy féltem a szerepléstől. Az egyik fantáziám az volt, hogy ha kiállok a mondanivalómmal, ki fog derülni, hogy nem is vagyok olyan okos és felkészült, mint amilyennek szerettem volna gondolni magamat. Vagy nem leszek olyan könnyed és elegáns, amint azt álmaimban elképzeltem. Az ilyen szerepfélelmekbe eléggé bele lehet bonyolódni, hiszen mi van, ha ez nem csak félelem, hanem ez az igazság? Mikor mondhatja azt valaki, hogy már elég felkészült, vagy flottul képes másoknak előadni? Azaz, érvekkel is meg lehet támogatni, hogy, ez nem irreális félelem, hanem jogos önkritika. Nyilván sokan meg tudják ideologizálni, miért nem mernek vállalkozást indítani, novellát írni, vagy ismerkedés céljából a metróban minden nap látott lányhoz odalépni. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, mindez csak arról szól, hogy egy begyakorolt nemkívánatos szereptől ugyanolyan bajos szabadulni, mint egy nemkívánatos orrtól vagy szájformától. A szerep ránk ragadt, mint egy esőáztatta ing, nehéz, lecibálni magunkról, hiába kívánjuk a pokolba.

Az első lépés azonban mégiscsak az, hogy kimondtuk: mások szeretnénk lenni, rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azaz a szerepeinkben. A szerep egy "alkatrész", ki kell hát cserélni.

Csakhogy nem véletlen ragadtunk bele bizonyos szerepeinkbe, hiszen a szerepek éltetői félelmek, vágyak, fantáziák. A szereplési félelmektől gyötrődők lelke tele van megsemmisülési fantáziákkal, s ezek meggátolják a felszabadult szereplést. Na jó, de akkor hogy lehet mégis levetkőzni a gátlásokat és új szerepet elsajátítani?

Viselkedj úgy, amilyenné válni szeretnél

Ha bátor harcossá akarsz válni, ahhoz bátran kell tudni harcolni. De hogy lehet a harctéren kívül először megszerezni azt a bátorságot, amit a harc megkövetel? Fakardokkal vívott álcsatákban, ahol nem az életünk a tét, hiába vagyunk bátrak, az nem konvertálható az éles helyzetekre, ahol már az életünk forog kockán. Az idevágó vicc az, amelyben a bolondok üres medencébe ugrálnak fejest, s mikor kérdezi tőlük valaki, miért csinálják ezt, azt felelik, hogy az úszómester megígérte, ha majd már tudnak úszni, feltölti vízzel a medencét.

A bátorság nemigen tanulható, de a bátorság megjátszható. Gyermekkoromban hosszú sötét lakásunk volt, s a világos konyhából este több kivilágítatlan helységen kellett átmenni a belső szobáig. Hogy megmutassam gyávácska bátyámnak, hogy én nem félek, összeszorult gyomorral, de fütyörészve mégis mindig bementem. Azaz, úgy tettem, mint aki bátor. Vagyis - bátran viselkedtem, azaz bátor voltam. Szerintem ez a változás paradoxonja. Mert ha valaki úgy tesz, mintha bátor lenne, miben különbözik a bátor embertől? Külső megfigyelő számára, vagy a végeredményt tekintve, a bátorságot hitelesen megjátszó és a bátor ugyanaz. Most jön(ne) jól, ha kedves olvasóm korábbi cikkeimet is olvasta (volna). Mert mi ugyanúgy külső megfigyelői vagyunk önmagunk viselkedésének, mint egy harmadik személy. Azaz, ha meggyőzően adjuk elő a bátor embert, mi magunk is arra fogunk következtetni, hogy lám, tudunk mi bátrak is lenni. De tovább megyek. A görcs nélkül szereplőkről könnyen hihetjük, hogy hallomásból sem ismerik a szereplési félelmeket. Nem egy laza és könnyed közéleti szereplőről tudtam már meg, hogy szereplés közben belül csupa ideg. De akkor mégis, hogyan csinálják? Úgy, hogy egyszerűen nem vesznek tudomást a szereplési félelmekről, hanem a "fesztelen előadó" szerepre koncentrálnak. Egy színész sem követi el azt a hibát, hogy összekeverné a szerepeit, és szerelmi vallomás helyett Hamlet nagymonológját adná elő.

Ha egy szokatlan szerepbe akarunk bújni, hirtelen megrohannak minket olyan érzések (félelem, szégyen, magány, stb.), amik visszarettentenek minket a szereptől. Általában ez a változás akadálya. Gondolatban belekóstolunk abba, hogy állhatnánk mi is a színpadon, és lökhetnénk a sódert, de már a gondolatra is az inunkba száll a bátorságunk, s ezért nem lesz belőlünk végül stand-up komédiás. Ne gondoljuk azt, hogy mások meg a színpadra születnek: ők valószínűleg abban különböznek tőlünk, hogy talán már gyermekkoruk óta erősebb bennük a vágy a komédiázásra, mint a nyilvános szerepléstől való félelem. Vagy, mint a dadogó Démoszthenész, addig gyakorolta a nem-dadogást, míg végül híres szónokká vált. (Meglepő, de a dadogás is csak egy "szerep", erről szintén a Párbajok nélkül könyvemben írok.)

Dolgozzunk ki testhez álló szerepeket!

Persze, a minket éppen most jellemző szerepeken túl van valami stabil állandóság bennünk, pl. a biológiailag is meghatározott temperamentum vonásaink. De ez laza keret, még a gátolt temperamentum sem predesztinál senkit arra, hogy félénk legyen. De mégis, fontos, hogy "eljátszható" szerepeket dolgozzunk ki magunknak. Egyidőben ne túl sokat. Végülis, be is kell őket gyakorolni. A szereptanulás legjobb módszerét Sztanyiszlavszkij dolgozta ki. Ennek lényege, hogy fedezzük fel magunkban azokat az érzéseket és gesztusokat, amiket a szerep megkövetel. Ott van bennünk, csak eddig nem gyakoroltuk őket.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre