Szendi Gábor:
Csak nem vagyok boltkóros?

Sóvárgott már Ön egy szupi rucira? Elborította a depresszió a gondolatra, hogy nem lehet az Öné? Végül nem bírta tovább és megvette?
Nos legjobb, ha kezelteti magát, mielőtt a dolgok elfajulnának. Intő példaként idézhetem Betty Jean Barachie esetét, akit 2006-ban 27 hónapi letöltendő börtönbüntetésre ítélték, mert 8 év alatt másfél millió dollárt sikkasztott el munkahelyén. A pénzt vásárlásra költötte. Több száz cipőt, 3000 könyvet, 58 kabátot, 16 láncfűrészt és egy 25 000 dolláros traktort is vett. A tárgyaláson egy pszichiáter szakértőként azt vallotta, hogy a hölgy kényszeres vásárlás betegségben szenved. A bíróságot azonban ez nem hatotta meg.
Én ezzel teljesen egyetértek, mert szerintem is a 16 láncfűrész már tényleg túlzás volt. Nekünk három van, és mondhatom bőven elég. Feleségem szerint az 58 kabát is sok, neki húsz van, és teljesen jól el van velük. A kényszeres vásárlókat tehát a felhalmozási vágy jellemzi, mondja Dr. White a kérdés világszakértője.
Donald W. White 2009-ben az Invention in Psychiatry szaklapban összefoglalta, mit lehet tudni erről a súlyos, alattomos, de mostohán kezelt betegségről. Dr. Whiteról tudjuk, hogy akkor kezdett a kérdéssel foglalkozni, amikor otthon egy számára addig rejtett, a falba beépített szekrényben megtalálta felesége 123 retiküljét. Az asszony férje áldozatos ápolására végül felépült és ma már csoportokat vezet az Anonim Kényszeres Vásárlókat Segítő Központban.
Mint Dr. White írja, már a 20. század elején leírták a kórt, de egészen a kilencvenes évekig nem sok figyelmet fordítottak rá. Történetileg rendkívül izgalmas az a két eset, akiknek Victor Lustig 1925-ben eladta az Eiffel tornyot. Ma már tudjuk, hogy ez a két ember súlyos kényszeres vásárlásban szenvedett. Az egyik toronyvásárló kórtörténetét a gondos pszichiátriatörténeti kutatás már feltárta Dr. White szerint a kényszeres vásárlást négy fázis jellemzi. Ezek jól felismerhetők a toronyvásárló beteg viselkedésében. Először a beteg Tervezgetett. Vagyis nem döntött azonnal, mert kacérkodott a Louvre és a Diadalív megvásárlásával is. Elment, többször is megnézte az Eiffel tornyot, sóhajtozott, hogy de jó lenne neki egy ilyen, de a Diadalív is csábította. Ez a sóvárgás szakasza, a modern kutatások szerint ilyenkor a beteg szerotonin szintje annyira lecsökken, hogy gyakran a talpán át folyik el az utolsó csepp is. De jön a következő szakasz! Dr. White metszően pontos leírása szerint a második fázis a Felkészülés. Ekkor már a páciens tudta, hogy az Eiffel tornyot fogja megvenni, csak azt kellett eldöntse, milyen ruhát vegyen fel a vásárláshoz, és hogy egyedül vagy barátjával menjen-e. Végül szolidan öltözve egyedül ment, mert nem akart feltűnő lenni. A Harmadik fázis a Vásárlás maga. Ez nagyon gyakran impulzív folyamat, írja Dr. White. A beteg megjelent az Eifell toronynál, és ugyan még tétovázott kicsit, de aztán az ott termő Lustig ajánlatától hirtelen minden ellenállása megszűnik, és fizetett. A kényszeres vásárlókat ez a megfontolatlanság szokta jellemezni, állapítja meg Dr. White. Ez a páciens sem gondolta végig, hova fogja otthon tenni a tornyot, nem fogja-e majd megunni, lesz-e energiája takarítani. Nem, nem, nem gondolkodott, csak nagy impulzívan megvette. Dr. White szerint a negyedik fázis az érzelmi reakció. Olykor bűntudat. "Tényleg kellett ez nekem? Ott van az a piramis, azt is megvettem és nem is használom". De sokkal jellemzőbb az eufória. "Ilyen olcsón még sosem vettem ekkora tornyot".
Persze a mai hétköznapi kényszeres vásárlót már nem ilyen könnyű felismerni. Amikor Dr. White elmegy egy bevásárló központba, elmondása szerint úgy érzi magát, mintha a zártosztályon lenne. Szánakozva nézi az önfeledten boltokból ki és boltokba besiető nőket. Gyanútlan, naiv emberek, írja keserűen, nem is sejtik, hogy életük hamarosan romokban hever majd. Különféle epidemiológiai felmérésekből tudjuk, hogy a kényszeres vásárlók 80-90%-a nő. Ezzel Dr. White nem teljesen ért egyet, mert barkács áruházakban tett terepmegfigyelései alatt feltűnően sok férfit látott órákig a csavarok közt turkálni, ill. különféle szerszámokat mustrálni. Dr. White szerint a kényszeres vásárló nők, ha egy ruhaboltban nekik szegezik nyíltan a kérdést, hogy mit csinálnak, közömbösséget színlelve csak annyit szoktak mondani: "hát nézelődök". A férfiak hasonló kérdésre olyasmiket szoktak felelni, hogy "apám, pont ilyen csőkulcs hiányzik a készletemből". Persze Dr. Whiteot persze nem lehet megtéveszteni, ő már a szagáról felismeri a kényszeres vásárlókat. A lakosság 5-16%-a szenved ebben a rejtélyes korban, magyarázza. Természetesen a bevásárló központokban ez a gyakoriság sokkal nagyobb, mert itt koncentrálódnak a betegek, mint a kocsmákban az alkoholisták. Dr. White szerint a vásárlási kényszer családi halmozódást mutat, gyakori a felmenők közt a depresszió, a szorongás és az alkoholizmus. A betegek 85%-a aggódik a vásárlás miatti költségek miatt, 74%-uk elveszíti vásárlás közben a kontrolt (lásd. Eiffel tornyos beteg), s 68%-nál a kapcsolatukra is kihat a szenvedély. A kényszeres vásárlást súlyosbítja a karácsony, a születésnap, az árleszállítás, a menstruáció és a hidegfront.
A kórkép oka egyelőre ismeretlen. "Ez a pszichiátriában azonban nem szokatlan", mondja Dr. White, "gyakorlatilag semminek nem ismerjük az okát". Ez teszi lehetővé számunkra, hogy bármivel kísérletezhessünk. A neurobiológiai elméletek és a gyógyszerügynökök a szerotoninháztartás zavarát emelik ki. Mások az elektroschock kezelést javasolják, mert a tapasztalatok szerint tíz kezelés után a beteg már a nevét sem tudja, nemhogy vásárolni akarna. Az olyan betegeknek, akik inkább a pszichoterápiát kedvelik, számos módszer ismert. Az averzív kondicionálás lényege, hogy egy ruhaboltnak berendezett laboratóriumban a páciens a ruhák közt válogat, és amikor valamelyik ruhadarab megtetszett neki, és le akarja emelni a fogasról, áramütést kap. Bevett módszer az öninstrukciós technika. A páciens kis kártyákat hord magánál, amelyekről olyan mondatokat olvasgat, hogy "a vásárlás értelmetlen", "nem akarok vásárolni", stb. A módszer veszélyei közt említik, hogy egy nőbeteg kártyáit olvasgatva egy boltban véletlen magára döntött egy áruval megrakott polcot és komoly sérüléseket szenvedett. Egy cég ezért most kifejlesztett egy készüléket, amely a szemüveglencsére vetíti a visszatartó mondatokat. A White asszony vezette önsegítő csoport rendszeresen turkálókba jár, majd minden alkalommal megünneplik, hogy nem vettek semmit.
Dr. White reméli, hogy a 2012-ben kiadásra kerülő, a pszichiáterek bibliájaként ismert DSM betegségosztályozó rendszer V. kiadásába bekerül már végre a kényszeres vásárlás. Ő mindenképen szorgalmazná egy "retikül altípus" felvételét is.
A DSM V. kiadásával kapcsolatban különben is nagy várakozások tapasztalhatók. A gyógyszeripar is megérezte a válságot, szeretne raktári készleteitől szabadulni, ez pedig csak úgy lehetséges, hogy egyre több és újabb kórképet talál föl a pszichiátria. A DSM V. szerkesztősége tehát nyitott. Eddig egyetlen javaslatot utasítottak vissza. Valaki javasolta a kényszeres diagnózisalkotás kórképének a felvételét a betegségek köz. A diagnosztikus kritériumok valahogy úgy hangzottak volna, "a beteg ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy az élet normál jelenségeit betegségnek nevezze el, és kezelni akarja azokat. Akadályoztatás esetén kóros izgatottság vagy lehangoltság figyelhető meg, a késztetés lehet periodikus, vagy folyamatosan fennálló, a beteg téveszméjében meg nem ingatható, önkontrollra és belátásra nem képes".
A szerkesztőség a javaslatot visszautasította azzal, hogy ez nem betegség, hanem egy foglalkozás.