Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi G:
Képek a hipnózistörténetéből

A hipnózis különös jelenségei évszázadok óta tartják lázban az embereket. A tudomány hol finnyásan elfordul, hol ráveti magát, divatok jönnek és mennek - de a hipnotikus jelenségek maradnak.

 

 

A tudományos hipnózis korszakát Franz Anton Mesmertől számítjuk, aki 1766-ban végzett a bécsi orvosi egyetemen, s doktori disszertációja a Nap és a Hold emberi testnedvek áramlására gyakorolt hatásáról szólt. Ez már nem asztrológia volt, hanem a newtoni fizika alkalmazása - persze amolyan spekulatív módon. A betegségeket Mesmer szerint az okozza, hogy a testben a különféle folyadékok áramlása megváltozik a fizikai és animális gravitáció hatására.
Az uradalmi erdész fia jól házasodott, gazdag özvegyasszonyt vett el, s Bécsben egy nagy palotában élt jólétben és békében. Azonban nyughatatlan és hiú lélek volt, mint a mesebeli Szindbád, s nem elégedett meg azzal, hogy legyártott egy feledhető disszertációt, hanem be is akarta bizonyítani, hogy az működik is. Azidőtájt nagy divatja volt a testre kötözött mágnesekkel való gyógyításnak. Mesmer 1774-ben ismerte meg Mária Terézia csillagászának, Maximilian Hell jezsuita páter ez irányú sikereit, és kipróbálta egy nőbetegén, akinek ájulási rohamai, erős fog- és fülfájása volt, és évek óta hányt. A beteg javult, s Mesmer a sikeren felbuzdulva alkalmazni kezdte a mágneseket. Rájött azonban, hogy mivel az ásványi mágnesség nem hat az idegszövetre, ezért másfajta mágnességről lehet itt szó. Észrevette, hogy puszta kezével képes bármit "mágnesezni", és ezek a tárgyak is hatnak a betegekre. Megérteni vélte, hogy az "animális mágnesesség" benne lakozik, és ez állítja vissza a páciens testében a harmóniát, rendezve benne az áramlásokat. Kezelései ettől kezdve a test felett végzett simogatásokból, un. passzázsokból állt. Valójában nem tett mást, mint mai értelemben vett hipnózisba ejtette pácienseit, de az akkori világfelfogás ezt csak "anyagi áramlatok" formájában tudta elképzelni.
Mesmer 1775-ben egy kis dolgozatot írt az animális mágnességről, és szétküldte Európa tudományos társaságainak. Nem talált komoly visszhangra, de a Bajor hercegség Tudományos Akadémiája demonstrációra hívta meg Münichbe. Ekkoriban ugyanis felvilágosodott körökben egyre nagyobb dühöt váltott ki Johan Joseph Gassner páter ördögűző tevékenysége, melynek során különféle betegségekben szenvedő embereket gyógyított nagy sikerrel. Demonstrációin tömegek vettek részt. Egy hiteles szemtanú leírta, hogy a páter az előtte térdeplő apácánál görcsös rohamot tudott szavakkal előidézni, majd megszüntetni. Kennedy atya, a Bajor Tudományos Akadémia titkára szintén konvulzióktól szenvedett, s Mesmer az Akadémia előtt bemutatta, hogy pusztán az állati delejesség erejével ő is elő tudja idézni, ill. meg tudja szüntetni a rohamokat. Mesmert a felvilágosodás hőseként ünnepelték, mert Gassnert ezek után az egyházi körök eltiltották ördögűző tevékenységétől és száműzték egy kisvárosba. Mesmer Bécsben egyre nagyobb hírnévre tett szert gyógyításaival, mígnem 1777-ben elhozták hozzá az akkor 18 éves Theresa Paradise-t, akit Mária Terézia fogadott kegyeibe és képeztetett ki zongoraművésszé. A lány 4 éves kora óta volt vak, s Mesmer kezelésére visszanyerte látását. Bécsben óriási vita kerekedett ebből, mely szaklapok hasábjain is követhető volt. A gyógyulást lehetetlennek tartották, a lány vakságát kétségbe vonták, Mesmert kuruzslással vádolták. Theresa valóban vak volt, s miután visszanyerte látását, a "nagyorrú" emberek és a "rádőlni akaró épületek" rendkívül riasztották. Mindennek tetejébe, a zongorabillentyűk is zavarták, s többé nem tudott játszani. Rossz nyelvek szerint Mesmer és Theresa közt történt meg az első dokumentált pozitív indulatáttétel is, a lány beleszeretett gyógyítójába. A szülők megrémülve a leromlott zongorajátéktól és a pletykáktól, hazamenekítették lányukat, aki -mint egy giccses filmdrámában- ismét megvakult. Mesmernek távoznia kellett, s hamarosan a minden újra és szenzációra éhes Párizsban találta magát. Klinikát alapított, és dőltek hozzá a gyógyulni vágyók. A gazdagokat személyesen, a szegényeket ingyen, de tömegesen kezelte. Mesmer a csoportterápia ősét alkotta meg a delejező káddal, amely vasreszelékkel és magnetizált vízzel teli üvegekkel volt megtöltve. Ez tárolta az "animális mágnességet", s a kádból vasrudak álltak ki. A páciensek a kád köré gyűltek, és beteg testrészükhöz érintették a vasrudat, vagy csak egyszerűen megfogták. Hogy szabadon áramolhasson a mágneses fluidum, egymásba kapaszkodtak és kötelek segítségével is össze voltak kötve. Mesmer olykor bejött a terembe, megdelejezte valamely betegét, s a hatás áramütésként ment körbe a többieken is. Mesmer úgy gondolta, hogy amikor a delejezés áttöri az áramlás útjában álló gátakat, krízis lép fel, s a beteg valamilyen paroxizmális jelenséget él át, mint pl. epilepsziás roham, hányás, nevetőgörcs, sírás, stb. Betegei ennek megfelelően is viselkedtek. A hipnóziskutatás egyik nagy csapdája jelent itt meg, mely végigkísérte a hipnózis történetét: a hipnábilis alanyok -visszaigazolva az elméletet- mindig az elméletnek megfelelően viselkednek: legyen az elvárás krízis, elalvás, elmúlt életekről való beszámolás, avagy maga a hipnózis tagadása.
A mesmerizmus országos mozgalommá és klubhálózattá vált, unatkozó urak és tisztek parasztokat és közkatonákat hipnotizáltak. Mesmer tanítványai közt volt Comte de Puységur, aki aztán birtokán parasztjaival különös -olykor 100 fős- gyógyító szeánszokat tartott. Puységur úgy találta, hogy a krízis nem szükséges a gyógyuláshoz, így az általa kezelteknél nem is alakultak ki. Puységur fedezte fel a clairvoyance jelenséget is. Bizonyos betegek delejes állapotban megmondták, mi az előttük álló baja és hogyan lehet azt gyógyítani. Természetesen csupán megérzéseiket mondták ki, és népi gyógymódokat, vagy magnetizált vizes kezelést javasolták. Ám a betegek gyógyultak, hiszen ők is hipnotikus hatás alá kerültek, s visszaigazolták a diagnózis helyességét.
De félreértés ne essék, Mesmer és tanítványai valódi betegségeket gyógyítottak nagy sikerrel. Rákot, bénulásokat, belgyógyászati betegségeket, érzékszervi panaszokat, stb. Mai tudásunk szerint hipnózissal meghökkentő mértékben lehet befolyásolni a szervezet különféle működéseit. A nagy hatás garancia volt arra, hogy a mesmerizmus ellenségeket szerezzen magának, hiszen olyan bajokra volt a delejezés gyógyír, melyekhez a kor orvostudománya hozzá sem tudott szólni. Megismétlődött a bécsi szcenárió is. D'Artois gróf háziorvosának, aki maga ellenezte a mesmerizmust, akkora daganat nőtt az orrába, hogy jobbszemét kitolta már a helyéből. Mesmer néhány kezelésére a daganat összezsugorodott, és száraz kis gumóként pottyant ki az orvos orrából. Az esetet tanúk bizonyították és mai tudásunkkal is összeegyeztethető. Ez azonban félgyőzelem volt, mert az orvos pár hét múlva veserákban meghalt. Mesmer ellenfelei pedig lecsaptak, hogy Mesmer mégsem gyógyította őt meg. Egy titkos királyi bizottságot küldtek ki, élén Benjamin Franklinnal és Antoine Lavoisierval, akik szellemes módszerekkel kimutatták, hogy animális mágnesesség nincs. Pl. egy fára azt mondták, delejezett, s a "placebo" fa is kiváltotta a krízist a betegeknél. Csakhogy ezzel kiöntötték a gyereket is a fürdővízzel, mert végső konklúziójuk szerint a gyógyulások pusztán a betegek képzelődésén alapultak. Azonban a mesmerizmus "leleplezése" valójában a jelenségek mai magyarázata Az ideomotoros elmélet szerint a hipnózisban elképzelt testi folyamatok végbe is mennek. Az elképzelt mozgások végrehajtódnak, az elképzelt és elvárt - vagyis szuggerált- fiziológiai folyamatok megtörténnek.
A mesmerizmust a sok támadás miatt kikezdte, de végkép a francia forradalom söpörte el.

A hipnózis Angliában

A mesmerizmus Angliában éledt föl ismét. A hipnotizálás szinonimája a mai napig a mesmerizing. John Elliotson orvosprofesszor 1843-ban elindította a Zoist c. lapot, amelyben 1855-ig igen sok cikk jelent meg mesmerista kezelésekről. Mivel akkoriban a fájdalom okozta műtéti sokkba haltak meg a betegek, nagyon igaz volt a mondás, hogy a műtét sikerült, a beteg meghalt. Ezért óriási jelentősége volt a magnetizmussal előidézett műtéti érzéstelenítésnek. Pl. James Esdalie Indiában több száz igen súlyos műtétet hajtott végre sikeresen ilyen módon. Az angol mesmeristák élesen támadták James Braid angol sebészt, aki a fixációs technikával dolgozó La Fontaine nevű színpadi hipnotizőr nyomán kezdett el foglalkozni a hipnózissal és alkotta meg "ideges alvás" elméletét. Braidnak szöget ütött a fejében, hogy a mutatványos gyűrűje csillogásával delejezte meg alanyait, s vette rá őket a szokásos mutatványokra, mint seprűn lovaglás, részegség egy pohár víztől, szerelmi vallomás egy fikusznak, stb. Hazasietett, és inasán rögtön kipróbálta a módszert, amely működött. Ettől kezdve sikerrel kezdte alkalmazni betegeinél, majd cikkeket és könyveket írt az általa hipnózisnak elkeresztelt jelenségről. Később rájött, hogy a hipnózis nem is alvás, hanem egy módosult, beszűkült lelkiállapot. Braidot kiátkozta az egyház, de kiátkozták a mesmerista orvosok is, hiszen Braid újra felfedezte és egész más alapokra helyezte az állati magnetizmust, megfosztva azt a misztikumtól. 1860-ban bekövetkezett halálával egyidőben terjedt el a kloroform és az éter, kiszorítva a hipnózist a műtéti érzéstelenítés területéről.

A hipnózis-vita Franciaországban

Miközben Angliában és a gyarmatokon széles körben használták a mesmerista eljárást, Franciaország emlékezetéből a forradalom és a napóleoni háborúk, majd a restauráció mindent kitörölt. Ambroise-Auguste Liebeault amolyan csodabogár orvosként kezdte 1848-tól használni a módszert. Ma őt nevezik a modern hipnózis atyjának, mert ő, majd később a hozzá csatlakozó neurológus, Hippolyte Bernheim fogalmazták meg először, hogy a hipnózis lényege a verbális szuggesztió által keltett belső állapot, és hogy bárki hipnotizálható. Ezt az irányzatot nevezték el székhelyük miatt Nancy Iskolának. A Salp?tri?re Iskola vezéralakja a kor híres neurológusa, Jean-Martin Charcot volt, aki a hipnózist a hisztériás jelenségek körébe sorolta, és patológiás jelenségnek tartotta. Charcot a kor neurológus fejedelme volt, s élete utolsó évtizedeiben teljhatalmú úrként igazgatta a hatalmas párizsi Salp?tri?re közkórházat. Mivel úgy vélte, a neurológiában már új felfedezni való nincs, figyelme a kor rejtélyes betegségére, a hisztériára irányult. Ma úgy gondoljuk, a hisztéria egyfajta autohipnotikus jelenség, melynek során a beteg tudattalanul valamilyen testi tünetet, bénulást, érzéketlenséget, vagy éppen fájdalmat "képzel be" magának, amely a hipnózis törvényei szerint meg is valósul. (Valószínűleg a Mesmer által meggyógyított Paradise is hisztériás vakságban szenvedett.) Az akkoriban elterjedő vonatközlekedés számos apró balesetet idézett elő, melyek során sok indokolatlan bénulás történt. Ennek oka valószínűleg a vonathoz tapadó irreális félelmek volt. Elterjedt nézet volt, hogy a "hihetetlen" sebesség (20-30 km/óra) önmagában veszélyes az emberi szervezetre. John Russel Reynolds fogalmazta meg először, hogy a betegek azért bénulnak meg, mert azt hiszik, hogy megsérültek. Charcot nem így gondolta, szerinte valami idegi oka kell legyen a tüneteknek, amely azonban csak funkcionális elváltozás és boncoláskor már nem lehet kimutatni. Külön osztály volt a hisztériások számára, ám mivel az epilepsziásokkal voltak közös kórtermekben, gyorsan kialakult a hiszteroepilepszia jelensége, vagyis a hisztériás nagyroham, melyet Charcot a hisztéria jellemző megnyilvánulásának tekintett. Ez valójában műtermék volt, hiszen a hisztériások egyik sajátossága, hogy autohipnotikus úton hajlamosak eltanulni és átvenni látott vagy hallott tüneteket. Charcot 1877-78 körül kezdte a hipnózis és hisztéria kapcsolatát vizsgálni. Nem értette meg a szuggesztió lényegét, s haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy a hipnózis a hisztéria jellemzője. A szuggesztiókra amúgy is fogékony hisztériás betegekre nagy nyomással nehezedtek a társadalmilag messze fölöttük álló nagytekintélyű orvosok elvárásai. Charcot tehát visszakapta a betegektől tünetek formájában azt, amit keresett náluk, s ezzel feje tetejére állított híres elvét, hogy "először jöjjenek a tények, aztán az elmélet": elmélete produkálta betegeinél a "tényeket". Charcot-nak voltak fiatal, csinos hisztériás sztárbetegei, akiknél akarva-akaratlan fokozatosan csiszolta ki elmélete bizonyítékait hetente nagyközönség előtt tartott bemutató előadásain. A sorokban ott ült Freud is, aki behízelegte magát Charcot köreibe, és tulajdonképpen innen jött a nagy ötlet is, hogy ő lesz a hisztéria tudora Bécsben. Freud, biztos, ami biztos alapon járt Nancyban is, és praxisa kezdetén alkalmazta is a hipnózist. Aztán, mivel a Mesternek elment tőle a kedve, onnantól szabály lett, hogy a pszichoanalízisben nem használnak hipnózist.
Charcot betegei jelenlétében beszélt arról, mi fog történni - ez valójában indirekt szuggesztió volt. Ismételten ugyanazon személyeket használta fel folyamatosan tartott előadásain, sőt a Mestertől rettegő személyzet és tanítványai a betegekkel begyakoroltatták a "feladatot", hogy az előadáson minden rendben menjen. A színpadias bemutatókon asszisztensei a gyanútlan beteg háta mögött hirtelen hidrogén és oxigén keverékét robbantották be, s a beteg a rémülettől esett hipnózisba. Egyik betege, a "hisztéria primadonnája", Blanche Wittman éveken át demonstrálta a hipnózis Charcot által feltételezett három fázisát, majd az 1880-as évek végén megszökött a kórházból, és Jules Janet pszichiáter kezdte őt vizsgálni. Amikor Wittman hipnózisba került, Janet legnagyobb meglepetésére megjelent egy második alszemélyiség, "Blanche II", aki elmondta, hogy "éveken át jelen volt "Blanche I" mögé rejtőzve, s mindvégig tudatában volt mindennek, ami a klinikai demonstrációk alatt történt, miközben az öntudatlannak tekintett "Blanche I" előadta a hipnózis három fázisát.
Blanche története amúgy igen regényes. Charcot szeretője volt, s Charcot halála után a kétszeres Nobel díjas Marie Curie asszisztense lett. A radioaktív anyagokkal végzett munka üszkösödést indított el végtagjaiban, és sorban mind a négy végtagját amputálni kellett. Marie Curienél lakott egy ládaszerű ágyban egészen haláláig.
A többszörös személyiség, ill. a hisztéria és a hipnózis disszociációs elmélete ekkoriban fogant meg Pierre Janet fejében, aki Pierre Jules öccse volt. A disszociációs tan szerint bizonyos személyiségrészek leválhatnak az énről, és önálló életet élhetnek, olykor teljesen átvéve a hatalmat. Janet sokat foglalkozott a tudattalannal, meg hasonló, később az pszichoanalízis által kisajátított jelenségekkel. (A pletykák szerint Freud Janettől sok mindent átvett, de élete végéig tagadta, hogy bármit olvasott volna tőle, vagy akár csak ismerte volna Janet. Ennek némileg ellentmond, hogy Freud írásaiban beazonosították Janet egész mondatait is. Freud meglehetősen szabadon bánt az igazsággal, de erről bővebben egy másik írásomban szólok.)
A majd száz évvel később, Ernest Hilgard által megalkotott, máig érvényes neodisszociációs elmélet jól magyarázza a hipnotikus jelenségeket. Eszerint hipnózisban a központi kontrolrendszer (a tudat) ellenőrzése alól kikerülnek bizonyos alrendszerek, pl. a mozgató, észlelő rendszerek, és ezek működését befolyásolja a hipnotizőr.
Charcot halálával tanai gyorsan elsüllyedtek a tudományos lomtárakba, és a Nancy iskola nézetei váltak uralkodóvá. Legalábbis Franciaországban.

Gyilkos hipnózis?

1894 szeptemberében egy világszenzációvá vált tragikus esemény történt Tuzséron a Salamon kastélyban. A főszereplők, Salamon Ella, a házigazda lánya, mint médium, és a verseci Neukomm Ferenc gépgyártulajdonos és artézi kútfúró, mint amatőr hipnotizőr. A főhősök már jól ismerték egymást. Korábbi szeánszokon Ella Neukomm utasítására testéből "kilépve" elvesztett ékszerek, órák lelőhelyét mondta meg, sőt egy ízben, egy más helyszínen tartott előadáson "egyenes közvetítést" adott a tuzséri kastélybeli betörésről, s leírta, hova rejtette a betörő az ellopott ezüstöket. Az úri társaság hintókkal a helyszínre robogva tapasztalta, hogy minden úgy igaz, ahogy Ella hipnózisban elmondta. Ella azt is meg tudta mondani, mire módosították a pesti Nemzeti Színház programját, melyet csak másnap lehetett ellenőrizni. Neukomm nem volt kezdő, sikeres gyógyításairól országszerte zengedeztek már.
Ezen a bizonyos szeptemberi napon Neukomm és Ella újabb bravúrra készültek. A társaságba meghívták Vragassy doktort is, aki a bécsi önkéntes mentőegyesület főorvosa volt, s csak a szeánszért utazott Tuzsérra.
Kezdetét vette az "előadás". Neukomm gyorsan hipnózisba ejtette a lányt, majd úgy utasította, hogy most Versecen vannak, s ott elirányította egy házhoz. Ellának képzeletben be kellett lépnie a házba, és megvizsgálni Neukomm bátyját, aki egy ideje vért hányt, de az orvosok nem tudták eldönteni, gyomorvérzése van-e, avagy tüdőbaja. A lány "megtalálta" a bátyot és állapotát súlyosnak találta. Mint Lafferton Emese 2005-ös cikkében idézi, Vragassy doktor így írta le, ami ez után történt:

"És most következik a misztikum. Salamon Ella, aki soha orvosi dolgokkal nem foglalkozott,
elkezdte magyarázgatni Neukomm testvérének a baját, olyan szakértéssel, aminőt
[...] kitűnő orvosok is legkevesebb tíz esztendei gyakorlat után sajátíthatnak el.
Úgy beszélt a száz és száz mérföldnyire levő beteg tüdejéről, mintha az tányéron feküdnék
előtte, használta az összes orvosi műszavakat, amelyekről eddig fogalma sem volt,
s pontosan megmondta, milyen állapotban van Neukomm testvérének tüdeje, mennyire
roncsolta meg azt a pusztító kórság, a mellbetegség.
Az irtózatos fáradság rettenetesen kimerítette a hipnotikus álomban alvó leányt. Halálos
sápadtság terjedt el arcán. Neukomm még csak egy kérdést akart tenni: - Mondja
meg hát, ön mit vél e betegségről? A médium csak nehezen tudta szótagolni: - Legyünk
elkészülve a legrosszabbra! Végezetül pedig szószerint a következőket mondta:
- A betegség oedema pulmonum acutum hydropicum suffocativum-mal végződik."

A diagnózis kimondásával Ella felsikoltott, összeesett, és Vragassy doktor minden szakszerű segítsége ellenére meghalt. A hír futótűzként terjedt el, újságírók lepték el a környéket, és helyszíni tudósításokkal árasztották el a pesti, sőt az európai lapokat is. Krúdy Gyula az esetről írott tudósításaival alapozta meg újságírói karrierjét. Az újságok "halálos hipnózis", "gyilkos hipnózis" címekkel tálalták az eseményeket. A nyomozás végül azzal zárult, hogy Neukomm vétlen volt, a lány ideges gyengeségben szenvedett, bármikor meghalhatott volna. Ám két hónapon belül a Belügyminisztérium olyan rendeletet hozott, mely szerint a hipnózist ezentúl csak orvos és csak indokolt terápiás céllal végezhet, gátat vetve ezzel elvileg még a tudományos kutatásnak is.
Bár a hipnózis és a halál valóságos volt, az összes "csodás" médiumi képességet elég nyilvánvaló a befolyásolható lány és Neukomm összebeszélése magyarázza.

A modern hipnóziskutatás

Az 1950-es években az agykutatásban egy új paradigma jelent meg, a féltekei lateralitás kutatás. Már vagy 100 éve halmozódtak a megfigyelések arról, hogy a két nagyagyfélteke eltérő funkciókat lát el, de amikor Roger Sperry új módszert vetett be azon betegek vizsgálatánál, akiknek a két féltekét összekötő kérges testét műtétileg részben vagy teljesen átvágták, a szórványos megfigyeléseket szisztematikus kutatások váltották fel. Így természetesen arról is elmélkedni kezdtek, vajon hipnózis során melyik félteke mit csinál. Mivel hipnózisban az alany is, a hipnotizőr is egyszerűbb nyelvre vált, megszűnik az időérzék, felerősödnek az ősi funkciók, fokozódik a vizualitás, ezért mindenki arra tippelt, hogy a jobbféltekei dominanciát mutató emberek, akiknek tehát a jobb féltekéje az aktívabb, a hipnábilisabbak. Hamarosan kiderült, hogy ez csak úgy igaz, hogy hipnózis alatt valóban a jobbfélteke aktívabb, ám valójában a balféltekei dominanciát mutatók az igazán hipnotizálhatók. Sok év alatt rengeteg különféle módszerekkel mért adat halmozódott fel a hipnózis indukciója és a hipnózis alatti agyműködési jellemzőkről. Ezekből Helen Crawford és John Gruzelier alkotta meg a máig érvényes neuropszichofiziológiai modellt. Eszerint a balféltekei fókuszált figyelemre van szükség a hipnózis kezdeti szakaszában, amikor az alany a hipnotizőr személyére és szavaira szűkül be. Ezt követően a homloklebenyi aktivitás, vagyis az akarati és önkontrol funkciók lecsendesülnek, és fokozódik az aktivitás a jobbféltekében, ill. a két félteke hátsó, érzékelésért felelős területein.
A modell összhangban van a neodisszociációs elmélettel, hiszen a homloklebenyi funkciók csökkenése megfeleltethető a reális élmény alapját képező összegző-integráló funkciók hipnózisbeli hanyatlásának.
Még izgalmasabbak az agyi képalkotó eljárásokkal hipnózis során szerzett adatok, mert itt egészen pontosan lehet követni az agy területeinek aktivitásváltozásait.
Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a hallucinációikat azért élik meg a szkizofrén betegek valóságosnak, mert ilyenkor a jobb oldali elülső cinguláris kéreg fokozottan aktív. Hipnózisban ugyanezt találták, ami megmagyarázza, miért éli meg valóságnak az alany hipnotikus élményeit.
A hipnotikus jelenségek, de egyben a normál éntudatosság folyamataiba is bepillantást nyújt a jobb alsó fali lebeny működésváltozásai. Egészséges személyeknél a sajátnak megélt, önindította mozgás során ennek a területnek az aktivitása lecsökken. Ha egészséges kísérleti személyeket arra kérnek, hogy képzeljék bele magukat más bőrébe, és viselkedjenek helyette, akkor ez a terület fokozottan aktív, vagyis a személy mintegy önmagának "jelzi", hogy ez most nem ő, hanem csak egy képzelt személy. Passzív mozgatáskor, vagy olyan szkizofrén betegeknél, akik saját mozgásukat idegen erő általi mozgatottságnak élik meg, ez a terület fokozott aktivitást mutat, s mivel szkizofrén betegeknél ezt a jobb cinguláris aktivitás kíséri, a befolyásoltatottság élményt a bizonyosság érzése kíséri.
Mivel hipnózisban mindennapos élmény, hogy a különféle mozgásokat az alany nem sajátjaként éli meg, az várható, hogy a jobb alsó fali lebeny fokozottan aktív. És valóban, a képalkotó eljárásokkal kapott eredmények ezt bizonyítják.
A hipnotikus jelenségek létezéséhez lassan már nem fér semmi kétség. A hipnózist tagadók makacs kis csoportja mégis minden érvet felhasznál annak bizonyítására, hogy a hipnózis csupán konformista szerepjátszás, az alany csupán öntudatlanul színleli a hipnotikus jelenségeket. Felfogásuk értelmében pl. az észlelés hipnózis alatti módosítása csupán a legmagasabb tudati szinten történhet. Tehát pl. az alany ugyanúgy érzékeli a fájdalmat, csak tagadja ezt. Ezzel szemben a fájdalomvizsgálatok és a színlátás vizsgálatai azt bizonyították, hogy a módosulás már igen korai feldolgozási szakaszban bekövetkezik. Fájdalom esetén a fájdalominger szuggerált intenzitásával volt arányos a bőrterülethez tartózó agyi terület aktivitása, vagyis már az érzékelés szintjén módosult az élmény. Amikor a színlátást függesztették fel hipnózisban, az agy színlátásért felelős kicsiny átkapcsoló állomása beszüntette működését.
Egyre jobban megismerjük tehát a hipnózist. Egy nap talán azt is megértjük majd, miért is alakult ki ez a különös képességünk, miféle evolúciós előnyöket nyújtott a túlélés szempontjából.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre