Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Sayer Ji:
Mammográfia, avagy járványos mértékű félrediagnosztizált rák

Forrás: Mammograms Linked To An Epidemic of Misdiagnosed Cancers. Greenmedinfo.com October 5th 2012

Fordította: Mezei Elmira

A mellrákipar veszélyeire már sokszor felhívtam a figyelmet. A félre- vagy túldiagnosztizálás és az ebből fakadó túlkezelés egyik nagy veszélyéről még nem esett szó.

 

 

A XX. század nagyobbik részében az emlőeltávolítás volt a DCIS (Ductal Carcinoma In Situ) vagyis a tejmirigy csövecskékben lévő, nem invazív emlőrák (csak a tejcsatornákban találhatók daganatos sejtek) elsődleges kezelése, főként a fiatalabb páciensek körében. Még akkor is így volt ez, miután kiderült, hogy az emlőmegtartó műtét és a sugárkezelés legalább annyira hatékony az invazív tumoroknál, mint az emlőeltávolítás, 2002-es adatok szerint a DCIS páciensek 26%-a emlőeltávolításon esett át.

A leggyakoribb onkológiai protokoll, hogy a DCIS diagnózist követően emlőmegtartó műtétet, majd sugárterápiát és hormonszupressziót ajánlanak. Az a probléma, hogy a nőket nem világosítják fel a DCIS természetéről, illetve a "non-progresszív" (nem fejlődő) mellrákokról. Még mindig az a fekete-fehér szemlélet uralkodik, hogy vagy rákja van valakinek, vagy nincs.

Egy 2000-ben készült DCIS tudatossággal kapcsolatos felmérésben a vizsgált nők 94%-a még azt is megkérdőjelezte, hogy létezik-e egyáltalán non-progresszív mellrák. Más szóval, ezeknek a nőknek nem volt ismeretük a DCIS-ről. És honnan is lett volna? Komoly szaktekintélyek titulálják a DCIS-t "rákot megelőző állapotnak", ezzel azt sugallva, hogy elkerülhetetlenül rákká fog fejlődni. Amikor a sztenderd kezelésben ugyanazokat az eljárásokat ajánlják, mint az invazív ráktípusoknál, ez azt jelenti, hogy nagyon kevés nőnek van birtokában kielégítő információ ahhoz, hogy valóban körültekintő mérlegelés alapján döntsön.

Az elmúlt 25 évben a mellrákra figyelmet felhívó kampányok legfőbb jelmondata a mammográfiával elérhető korai diagnózis volt. Azonban a felvilágosítás terén nagyon kevés előrelépés történt, pedig alapvető fontosságú lenne, hogy az emberek különbséget tudjanak tenni a nem-rosszindulatú léziók/tumorok, illetve az invazív (terjedő) vagy nem-invazív (lokális) ráktípusok diagnózisa között. Nagy baj, amikor összességében - rizikótól és veszélyességtől függetlenül - mindenfajta mellel kapcsolatos patológia egyívásúvá válik: vagy van, vagy nincs, és mellráknak hívják.

Egy tünetmentes mellrák koncepciója, amely nem diagnosztizálható tapintásos vizsgálattal és az esetek döntő többségében nem válik invazívvá, a legtöbb nő számára hihetetlenül hangzik. Mindazonáltal létezik egy DCIS nevű, meglehetősen misztikus klinikai anomália, ami valójában az egyik leggyakrabban diagnosztizált, és feleslegesen kezelt "mellrák".

Amit a nők nem értenek meg - mert az orvosuk sincs tisztában vele, vagy nem veszi a fáradtságot ahhoz, hogy elmagyarázza - hogy egy DCIS diagnózist követően van választásuk. Belegyeznek az agresszív kezelési módokba, műtétbe, sugár, és kemoterápiába, mikor a megfigyelő várakozást is választhatnák. Még ennél is jobb, ha radikális életmódváltást visznek véghez, különös tekintettel a vegyi anyagok és a sugárhatások elkerülésére, valamint a megfelelő mozgás és táplálkozás (pl. szénhidrátszegény paleolit vagy ketogén étrend - Sz.G. megj.) beiktatására. Ezt a megoldást azért nem választják sokan, mert az orvostársadalom nem világosítja fel őket a létezéséről.

Ductal Carcinoma In Situ (DCIS): Rák vagy jóindulatú lézió?

A mammográfiával újonnan diagnosztizált mellrákok 30-50%-a DCIS. Ez a tejcsatornában lévő abnormális, de nem terjeszkedő sejtszaporulatot jelent, amely egy általában 1-1,5 cm-es átmérőjű, meszes léziót alkot. Nem-invazív, vagy "0. stádiumú mellrák", és bizonyos szakértők a kondíció besorolásának alapvető változtatásáért emelnek szót, hogy a DCIS-t nevezzék nem-rákos állapotnak.

Mivel a DCIS szinte mindig tünetmentes, és nincsenek kitapintható léziók, nem lenne ismert klinikailag releváns állapotként, ha a röntgen típusú vizsgálati technológia (mammográfia) nem létezne. És valóban, az 1980-as évek elején, a Nemzeti Mellrák Tudatosság (National Breast Cancer Awareness) kampányai által széles körben elterjedt mammográfia használat óta a DCIS diagnózisok járványos mértékűvé váltak. Nem csoda tehát, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, ahol az egyik legszélesebb körben használatos a röntgenes mammográfia, a DCIS előfordulási gyakorisága is a világon az egyik legnagyobb. 2005. januári adat szerint, másfél millió amerikai nő él DCIS diagnózissal.

A mellrákszűrés támogatói azt állítják, hogy életeket mentenek a DCIS korai diagnózisával és kezelésével, potenciálisan életveszélyes kondíciónak minősítve, az invazív rákoktól nem megkülönböztetve. "Rákot megelőző" állapotnak tekintik, és azt állítják, hogy mivel okozhat problémát, ha nem kezelik, ezért kezelni kell, ugyanazokkal az agresszív terápiákkal, mint az invazív ráktípusokat. Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy amíg lényegében nem tudjuk, hogy a DCIS milyen százalékban alakul át invazív rákká, az adatok szerint lényegesen kevesebb, mint 50%-ról van szó, lehet, hogy csak 2-4%-ról.

A DCIS-t kezelés után 10 évvel túlélők aránya (96%-98%) beszédes adat a kondíció relatív jóindulatúságáról. Egy másik vizsgálat azt találta, hogy a DCIS léziók diagnózisának 40%-nál 40 évvel később sincs semmi invazív természetre utaló jel. Egy másik vizsgálatban kimutatták, hogy a nyirokcsomókba már átterjedt, luminális mellrákkal párhuzamosan fennálló DCIS függetlenül bejósolja a tumor agresszivitás alacsonyabb mértékét, ami azt sugallja, hogy potenciális védőhatása van.

Figyelő várakozás

Sok érv szól amellett, hogy a DCIS diagnózist követően a figyelő várakozás a legmegfelelőbb reakció, és hogy sok esetben sokkal jobb lenne, ha a DCIS túldiagnosztizált, viszont alulkezelt lenne. Egy tanulmány így ír:

"A szűrés legfőbb veszélye a túldiagnosztizálás, az olyan abnormalitások felfedezése, amelyek patológiai értelemben ráknak minősülnek ugyan, de soha nem fognak tüneteket okozni."

Egyre több bizonyíték van rá, hogy amikor a DCIS-t nem diagnosztizálják, és nem kezelik, akkor nagyon ritkán válik rosszindulatúvá. Valójában megtévesztő az elnevezése, mert nem úgy viselkedik, mint a legtöbb karcinóma. A rák, mint a róla elnevezett csillagjegy, görög szóból ered, és arra utal, hogy valami kontrollálhatatlanul szétterül, növekszik. Az "in situ" kifejezés azt jelenti, hogy "egyhelyben." Egy nem mozgó rák önmagában hordozza az ellentmondást. Az orvosi folyóiratok felfigyeltek a besorolási problémára:

"A karcinóma szó jelenléte ellenére, a tejcsatornában lévő carcinoma in situ (DCIS) elnevezés félrevezető. (Egy az elnevezések osztályozásában részt vett vezető patológus egyikünknek bevallotta, hogy megbánta a karcinóma szó használatát a DCIS-ben). Senki nem gondolja, hogy a DCIS-ből mindig rák alakul ki, és azt sem hiszi senki, hogy soha. Senki sem tudja biztosan, hogy milyen esélye van a progressziónak. A vizsgálati eredmények azonban azt mutatják - a biopsziával nem diagnosztizált esetek, valamint a boncolási adatok alapján - hogy a progresszió mértéke egy életen belül 50%-nál lényegesen kevesebb.

A valódi irónia abban rejlik, hogy míg a mammográfiát a többség mellrák megelőzőnek és "figyelmes várakozásnak" tartja, valójában - szándékosan vagy véletlenül - a mellrák diagnózisgyártás és a szükségtelen kezelések indoklásának hatékony eszközévé vált. Eléggé hasonló a helyzet a PSA antigén szinten alapuló prosztatarák szűréshez. A PSA szint alapján diagnosztizált léziók/tumorok agresszív kezelése megnövelheti a páciens halálozási esélyét ahhoz képest, ha nem tenne semmit.

A DCIS-el diagnosztizált nők egyszerűen nem kapnak arra lehetőséget, hogy elutasítsák a kezelést. A problémát illusztrálja a következő részlet:

"Mivel a legvalószínűbb, hogy a DCIS-ek többsége nem alakul át invazív rákká, a túldiagnosztizálás rizikójának esélyének 50%-nál nagyobbnak kéne lennie. A túldiagnosztizálással az a probléma, hogy túlkezeléshez vezet. Mivel lehetetlen megállapítani, hogy kinél áll fenn túldiagnosztizálás, szinte mindenkit úgy kezelnek, mintha invazív rákja lenne."

A túldiagnosztizálás óriási probléma, amint az alábbiakban látjuk:

"A túldiagnosztizálás összezavarja a rákstatisztikák értelmezését. Mivel a túldiagnosztizálás valójában egy egészséges személyt egy tollvonással beteg személlyé változtat, így a szűrő módszereket nagyon érzékenynek, specifikusnak, bejósoló értéküket és a betegség előfordulását túlzott gyakoriságúnak láttatja. A túldiagnosztizálás az átlagos túlélés hosszúságát is jelentősen megnöveli, függetlenül attól, hogy a szűrés és a kezelés valóban hatékony-e. Ugyanakkor a túldiagnosztizálás nem csökkenti a valódi rákos halálozást, mert a látszat-betegségekkel rendelkező személyek "sikeres" kezelése nem segít azokon, akik valóban betegek. Ebből következik, hogy a valódi rákos halálozás a legmegbízhatóbb végpont a szűrővizsgálatok hatékonyságának értékelésére."

Végső soron pedig a DCIS túldiagnosztizálása hozzájárul ahhoz a képzethez, hogy a konvencionális mellrákszűrő módszerek és kezelések sikeresebbek, és kevésbé veszélyesek, mint ami a valóság., valamint sokkal több profitot hoznak az iparágnak, mint amennyi enélkül képződne.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre