Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Thea Jourdan:
Tényleg többet árt a mammográfia, mint amennyit használ?

Forrás: Daily Mail

Fordította: Váradi Judit

Rengeteg nő veti alá magát a mellrák elleni kezelésnek, pedig nem is lenne rá szükség, mutatta ki egy jelentős vizsgálat. Egyes szakemberek az 50 feletti nőknek ajánlott rendszeres szűrővizsgálatot helytelennek tartják, úgy gondolják, ezt a gyakorlatot meg kellene szüntetni.
Két nő fejti ki különböző véleményét e tárgyban.

 

 

<Első rész> <Második rész>

IGEN, ártalmas, mondja Isabel Walker egészségügyi szakíró

A helyi szűrőállomásra három évenkénti mammográfiára behívó első levelem nem sokkal az 50. születésnapom után érkezett öt évvel ezelőtt. Szeretném azt mondani, hogy gondolkodás nélkül a kukába vágtam, de az az igazság, hogy hónapokon keresztül tűrtem szemrehányó tekintetét az elintézendő iratok között, míg végre rászántam magam, hogy az iratmegsemmisítőbe rakjam. Tulajdonképpen már három évvel korábban úgy döntöttem, nem veszek részt a szűrésen, miután interjút készítettem a kiváló, visszavonult mellplasztikai sebésszel és a szűrővizsgálatok élharcosával, Michael Baum professzorral. Baum professzor, a Brit Onkológiai Társaság korábbi elnöke, hozta létre az Egyesült Királyság első szűrőállomását Londonban, 1988-ban. Mégis, ő volt az egyike azoknak a szakembereknek, akik végül kétségbe vonták a mellrák szűrés előnyeit; több mint tíz éve kilépett a nemzeti Breast Cancer Screening Committee-ből (Mellrák Szűrési Bizottság), és ma nyíltan amellett érvel, hogy a szűrést csak azokra a nagy kockázatú nőkre korlátozzák, akiknek a családtörténetében már ismételten előfordult a mellrák.

A szűrés elve szent tehén lett a nyugati világban. Magától értetődőnek tartjuk, hogy minél korábban fedezünk fel egy egészségügyi problémát, annál nagyobb a valószínűsége, hogy gyógyítható. Mennyivel jobb tehát rejtett bajok után kutatni egy teljesen tünetmentes populációban? De mi van akkor, ha - mint a kutatások kimutatták - a szűrés hajlamos a nem invazív (csak a tejcsatornákban található - ford. megj.) és lassan fejlődő daganatok kimutatására, melyek közül lehet, hogy a legtöbb, de legalábbis sok, soha nem vezetne megbetegedéshez, vagy halálhoz?

És mi van, ha e viszonylag ártalmatlan daganatok megtalálásának az ára éveken át tartó, felesleges és potenciálisan ártalmas kezelés, és rettegés, szorongás egy életen keresztül? Láttam nőket először műtéti beavatkozással és sugárterápiával, majd kemoterápiával küzdeni.

Döntésem, hogy elutasítom a mellrákszűrést, tudatos volt. Mint egészségügyi szakíró, tudtam, hogy mivel családomban senki nem halt meg mellrákban, a nagyon alacsony kockázattal bíró kategóriába esem, aki a szűréssel valószínűleg többet veszít, mint amennyit nyerhet. Más, általam ismert tájékozott nők is erre a következtetésre jutottak, hasonló okokból. Néhányan más döntésre jutottak, szintén érthető okokból. Vegyük például Trisha esetét. Édesanyja mellrákban halt meg, tragikusan korán, 50 évesen, neki pedig sikerült elérnie, hogy 30-as évei közepétől évente szűrésre küldjék. 53 éves korában már volt egy jóindulatú daganat és eltávolítottak egy rosszindulatút. "A rákos daganatnak nem volt áttétje", magyarázza, "de ki tudja, mennyivel rosszabb lehetett volna, ha nem mentem volna rendszeresen mammográfiára?" Ha Trisháéhoz hasonló családi kórtörténetem lenne, én is ezt az utat választottam volna. Az én anyámnak 49 éves korában volt az első agyvérzéses stroke-ja, 57 éves korában belehalt a harmadikba. Az ő apja és négy testvéréből kettő szintén stroke-ban haltak meg 50-es éveikben. Ha lehetséges lenne agyvérzés szűrővizsgálaton részt venni, én lennék az első, aki az ajtón kopogtatnék.

Lehetséges ártalmak: A téves pozitív tesztek felesleges pszichés megterheléshez és kezeléshez vezetnek.

Az a bajom a szűrőprogrammal, hogy a rendszeres mammográfiára beidézett nők nem kapják meg az összes információt, amelynek alapján tájékozott döntést hozhatnak. Mellrák szűrés: A behívóval együtt kiküldött tájékoztatás, a szórólap csak a program előnyeire hívja fel a figyelmet, azt állítva többek között, hogy a szűrés évente több, mint 1000 életet ment meg. Semmit nem szól azonban a szűrés lehetséges hátrányairól - a sok téves pozitív eredmény által előidézett pszichés gyötrelemről; a rák túldiagnosztizálásáról, amely felesleges és invazív kezelésekhez vezet; és arról a tényről, hogy a daganateltávolítás után rutinszerűen alkalmazott sugárterápia önmagában is komoly egészségügyi kockázatot jelent. A rák túldiagnosztizálása, ami felesleges kezeléshez vezet, elég nehezen felfogható gondolat. De ha a nőket véletlenszerűen két csoportra, a szűrésen átment és egy "kontrolcsoportra" (vagyis, akiket nem szűrnek) osztjuk, azt várnánk, hogy a szűrt csoportban a mellrák előfordulása megnő. Ez történt a valóságban is. Azt is feltételeznénk, hogy idővel, a nem szűrt csoportban előforduló rákos esetek száma is utoléri a másikat, amint a tumorok annyira megnőnek, hogy a nők észreveszik őket.

A bizonyítékok a szűrést kutató vizsgálatokban -némelyik már több, mint 30 éve van folyamatban - azonban azt bizonyítják, hogy nem ez történik, és, hogy mindig nagyobb a diagnosztizált rákos esetek száma a szűrt csoportban. Ez azt jelenti, hogy a korai rák egy bizonyos hányada egyszerűen nem fejlődik olyan stádiumba, ami veszélyeztetné a nők egészségét.

Baum professzor azt szeretné elérni, hogy abbahagyják a tömeges szűrés gyakorlatát, és helyette a magas kockázatú nőket alaposabban szűrjék meg. "Az isten szerelmére, mondjuk el az igazságot és engedjük, hogy a nők maguk mérlegeljenek" mondta nekem. Pontosan ez az, amit én is tettem. A másik, ennél filozófikusabb kifogásom a tömeges szűréssel szemben, az, hogy az életünkbe beszivárgó medikalizációt példázza, mely hatására félni kezdünk saját testünktől és helytelenül, túlzottan az orvosi beavatkozás gondjaira bízzuk magunkat.
Ismerem a félelmet és a kudarcot, amit hosszú hónapokon át tartó vizsgálatok során éltem át, egy szemvizsgálat szokatlan eredménye miatt, ami aztán semmiségnek bizonyult - legalábbis olyan jelentéktelen ügynek, amin az orvosok nem tudtak megegyezni. És láttam másokat is életüket felfüggesztve, nyaralásukat lemondani, terveiket feladni, azért, hogy korábbi vizsgálatok rendellenes eredményeinek kivizsgálására újabb kórházi vizsgálatokon vegyenek részt - mindezt anélkül, hogy okuk lett volna elhinni, hogy tényleg betegek.
Talán emlékeztetnünk kellene magunkat, hogy mindannyian valamilyen betegségben fogunk meghalni egy napon, és addig is, tekintsük úgy, hogy az életünk több, mint a halál előszobája.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre