Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Merjünk irigyek lenni!

Igazság szerint mindenkiben ott lapul az irigység, csak kulturális okokból ezt nem szeretjük beismerni, mert az irigységet évezredek óta bűnös dolognak tekintjük

 

 

Igazság szerint mindenkiben ott lapul az irigység, csak kulturális okokból ezt nem szeretjük beismerni, mert az irigységet évezredek óta bűnös dolognak tekintjük. Könnyedén beismerjük és vállaljuk a hét bűn szinte bármelyikét, csak az irigységet bújtatjuk el valami más mögé. Mosolyogva mondhatja valaki, hogy "hát én ilyen kis lusta vagyok", vagy "szeretem a hasamat", vagy "szétrobbanok a dühtől", vagy vállalhatónak tekinti, hogy a kerítésben látja a migránskérdés megoldását. De azt bevallani, hogy irigy vagyok, az nehezen megy. Elsősorban azért, mert az irigység annak a beismerése, hogy nekem kevesebb van, én kevésbé vagyok sikeres, én alulmaradtam valami képzeletbeli versenyben, és lelkem mélyén valami rosszat kívánok vetélytársamnak, akit persze én neveztem ki annak. Minden sikeres ember fő bűne az, hogy másokhoz képest sikeres. Életem során azt tapasztaltam, hogy a siker mértékével négyzetes arányban nő az irigyek száma. Találónak éreztem régen a barátságnak azt a definícióját, hogy "barát az, aki jól ismer, mégis szeret". Ma inkább úgy fogalmaznám meg: "barát az, aki el tudja viselni még a sikereidet is".

Az irigységnek oly átlátszó jelei vannak, hogy azt csak maga az irigy nem szokta észrevenni. Csak érj el valami nagy dolgot, s mindenki úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna. A minap mesélte valaki, hogy letette a legmagasabb szintű nyelvvizsgát, ami létezik, mire ismerőse csak annyit kérdezett: és azzal mire mész? Életemben sok sikernek nevezhető fordulat volt már, de nagyon ritkán kaptam másoktól őszinte elismerést, még kevésbé láttam, hogy örülne valaki is a sikeremnek. Egyetlen emlékem van arról, hogy egyszer valakiből kitört a lelkesedés, amikor megtudta, hogy 32 évesen a pszichológia szak meghirdetett 15 helyére a 350 jelentkezőből engem is felvettek. Ki volt ő? Egy teljesen ismeretlen ember, aki fiatal korában szintén kacérkodott a pszichológiával, de sosem jutott el odáig, hogy jelentkezzen. És hallva, hogy engem felvettek, nem a sárga irigység öntötte el, hanem az öröm és a csodálat, hogy valaki másnak mégiscsak sikerült.

Az évek során arra szoktam rá, hogy magam is úgy adjam elő sikereimet, mintha azok a világ legtermészetesebb eseményei volnának. Ha valami nem is remélt okból egyszer Nobel díjat kapnék, biztos nem ujjongva közölném a hírt, hanem nagy óvatosan bosszankodva csak annyit mondanék, hogy az embernek soha nincs nyugta, most meg Stockholmba kell kiutaznom. Talán meg sem kérdeznék, miért, vagy ha mégis, a hír hallatán valami olyasmiről kezdenének beszélni, hogy milyen hideg van ott, vagy, hogy vannak még mázlisták. Érdemes Kertész Imre példájából okulni.

A sikert leginkább más sikeres emberek képesek elismerni. Mert őket már nem rohanja meg a kisebbrendűségi érzés attól, hogy másnak is sikerült valami.

Miért vagyunk irigyek?

Valójában azt kéne kérdeznünk, hogyan is lehetnénk mentesek az irigységtől? Az evolúció úgy formált minket, hogy amiben csak tudunk, abban folyamatosan törekedjünk előnyre. Bármiféle előny növeli az életben maradás és a sikeres szaporodás esélyét. Jól tudjuk, hogy még az önzetlenség is az önzésből fakad. Amióta világ a világ, az erőforrások mindig korlátozottak voltak. A primitív társadalmakban az ügyesebb vadász, a mesteribb íjkészítő, a jobb táncos, a nagyobb hatalmú férfi és a vonzóbb nő mindig sikeresebb, mint a nála kevésbé jók. Még inkább igaz ez a fejlettebb társadalmakban, ahol a vagyoni és hatalombeli különbségek sokkal nagyobbak lehetnek. Az irigység egyszerűen az emberek közti elkerülhetetlen különbségekből fakad. Az emberi társadalmak, kezdve a legprimitívebbtől a legfejlettebbekig, nem az irigység mértékében különböznek, hanem abban, miként ítélik azt meg. Bátorítják-e, avagy rossz szemmel nézik. Az irigységet megengedő, vagy akár még bátorító társadalmak nem irigyebbek, mint az irigységet tiltók, csupán abban különböznek, miként mutatják ki az emberek irigységüket.

Irigység a természeti népeknél

A navahoknak nincs olyan fogalmuk, ami a személyes sikert vagy teljesítményt jelentené. Gondolkodásuk szerint, ha valakinek jobban menne a sora vagy gazdagabbá válna a többieknél, az mindig más rovására történne. Ezért rendkívüli módon igyekeznek elkerülni sikernek még a látszatát is. Ezért rendkívül bőkezűek a vendéglátásban és az ajándékozásban. A navahoknak mindenki gyanús, aki valamiben is kitűnik. Akinek túl jól megy a sora, szép a felesége, egészségesek a gyerekei, vagy egyszerűen túl nagy kort élt meg, azt boszorkánysággal vádolják, azaz gonosz varázslatot sejtenek a siker hátterében. A zuni indiánok ugyancsak varázslatnak tulajdonítják az egyéni sikert, a boszorkányság vádjától viszont mindenki nagyon fél, ezért nagyon igyekeznek nem kitűnni. (Schoeck, 1987).

A hopi indiánok ugyancsak nagyon tartanak az irigységtől; egy hopi soha nem hetvenkedne vagy dicsekedne. Ha egy hopi dicsekedne, gyorsan szétlopkodnák a javait; valójában azért, hogy az irigységet, mint veszélyes és káros érzelmet ezáltal szüntessék meg.

Polinéziában, ha csoportosan halásznak és csak az egyik férfi fog halat, odaadja a többieknek, nehogy irigynek tekintsék. Ha egyedül halászik, akkor viszont joga van megtartani a halat.

Természeti népeknél, pl. a hadzáknál az a szokás, hogy a vadászott, gyűjtött élelmet egyenlően el kell osztani a törzs tagjai között. Olykor mégis előfordul, hogy valaki hazafelé zsákmánya egy részét elrejti; ám ha ez kiderül, szigorúan megbüntetik.

A bolíviai siriano indiánoknál azt a furcsa szokást figyelték meg, hogy az emberek egyedül esznek éjszaka. Ha nappal ennének, hamarosan kisebb csoport állná körül, irigyen bámulva őt. Ha a vadász elejt egy vadat, elrejti az erdőben, majd úgy tesz nagy szomorúan, mintha üres kézzel tért volna meg. Az éjszaka leple alatt aztán családjával kiosonnak a rejtekhelyhez és ott eszik meg a zsákmányt. Bár mindenki ezt a gyakorlatot folytatja, folytonosan élelemrejtegetéssel és felhalmozással vádolják egymást. Allan Holmberg, a sirianok közt élő amerikai antropológus kénytelen volt követni ezt a szokást, különben nem tudott volna nyugodtan enni.

A keleti ember és az irigység

Az irigységtől, mint a közösséget bomlasztó érzelemtől való félelem megfigyelhető a keleti népeknél is. A keleti ember hagyományosan szeret beolvadni a közösségébe, fél kitűnni és sikeresnek lenni, mert a siker izolál, elszakít a többi embertől. Ha mégis kiemelkedik, akkor azt a közösség áldásával, a közösség érdekében igyekszik elérni. Amikor vizsgálták a nyugati és keleti ember sikerhez való viszonyát, általában azt találták, hogy a nyugati ember sikeres akar lenni, éppen hogy ki akar válni az arctalan tömegből, a keleti viszont szeretne beolvadni. A nyugati bármi áron tör a sikerre, a keleti szeretné elkerülni a kudarcot. A nyugati szerezni akar (barátot, megbecsülést, vagyont), a keleti szeretné megőrizni azt, amije van. A nyugati le akar győzni másokat, a keleti szereti alávetni magát másoknak. A nyugati mentalitás szerint az a jó, ha az embernek sok irigye van, a keleti ember fél attól, hogy irigye legyen. A keleti nyelvekben általában két szó van a sikerre és boldogságra. Az egyik szó a megérdemelt sikert fejezi ki, azt, amelyikért megdolgozott az ember, a másik szó a váratlan, szerencsés fordulatot jelenti. A siker és boldogság árnyalt megfogalmazása is azt a törekvést fejezi ki, hogy az irigységet kordában tartsák (Szendi, 2014). A kínaiak azt tartják: "Viselkedj úgy, hogy minél kisebb irigységet válts ki". A nyugati ember hipokritizmusnak vagy az önbizalom hiányának értelmezi azt, ahogy a kínai ember saját teljesítményét lekicsinyli, holott arról van szó, hogy a kínaiak mindenáron el akarják kerülni, hogy bárki is kevélynek gondolja őket. Keleten irigyeltnek lenni, legalábbis a hagyományos értékrend szerint, igen kellemetlen, míg a nyugati ember fürdik irigyei tekintetében.

Megszületik a nyílt irigység

A nyugati - keleti különbséget a nyugati polgárosodás idézte elő. Míg korábban az európai nyelvekben is két szó volt a boldogságra, a kapitalizmus megszületésével, amikor jellemző sorsfordulattá vált a kiválasztott szerencsések váratlan meggazdagodása, a happen szóból kialakult a happiness. A happen jelentésében benne van a váratlan, esetleges, szerencsés véletlen esemény bekövetkezése. Azaz, amitől oly annyira félnek a természeti népek, mert boszorkányságot sejtenek az egyéni siker mögött, a nyugati kultúrában irigylésre méltó szerencsének kezdik tekinteni. A fogalommal persze szabad utat kap az irigység, hiszen a polgár tehetségével és kockázatvállalásával érte el vagyonát, nem az ölébe hullott. A happiness gyökerét tekintve mégis a szerencsét hangsúlyozza, nem a megérdemelt sikert. (Ugyanígy a fortune is egyszerre jelent vagyont és szerencsét.)

Helmut Schoeck írja könyvében, hogy a svédek irigy népnek tartják magukat és törvény teszi lehetővé, hogy bárki megnézhesse egy másik személy adóbevallását. Ugyanez volt érvényben az amerikai Wisconsin államban 1923 és 1953 között. Az ilyen intézményesített irigység sokat javított az adózási morálon.

Az irigység kioltását célozza az, hogy sok országban a cégek informálisan megkövetelik, vagy akár titoktartási szerződést is aláíratnak alkalmazottaikkal a célból, hogy egymás fizetését ne ismerhessék meg. Ez gátját veti annak, hogy az alkalmazottak egymást méricskéljék és elégedetlenkedjenek, a vezetők pedig szabadabban rendelkezhetnek az anyagi juttatások elosztásában. Persze, szabad folyást enged a találgatásoknak.

A boldogságkutatás rámutatott arra, hogy az emberek gyakran nem is jövedelmük abszolút mértékét, hanem a másokéhoz való viszonyát tartják fontosabbnak. Egy vizsgálatban harvardi egyetemistáktól azt kérdezték, melyik világban szeretnének inkább élni: abban, amelyben ők évente 50 000 dollárt keresnek, de mások 25 000-et, vagy abban, amelyben ők évente 100 000-et, de mások 200 000-et keresnek. A hallgatók fele inkább választotta volna azt az életet, amelyben másokhoz képest többet keres, de abszolút értelemben viszont kevesebbet (Layard, 2007).

Az individualista nyugati társadalmakban az irigység természetessé vált. Az osztályok és rétegek közt növekvő gazdasági különbségek társadalmi elégedetlenséget szülnek. Lélektanilag azonban nem önmagában a gazdagság az oka az irigységnek. A tőkés tulajdon végső soron fikció, hiszen a gyárakat, bankokat nem lehet hazavinni vagy felélni: azt valójában a társadalom "használja", csak néven nevezhető tulajdonosai vannak. A "kapitalizmus szelleme" a szorgos munka és a gyarapodás dicsérete. Az igazi tőkés szerény életvitelű, jellemzője nem a pazarlás, hanem a felhalmozás. Ingvar Kamprad, az IKEA tulajdonosa eleven megtestesítője az eredeti tőkefelhalmozás-korabeli tőkésnek. Kamprad bolhapiacról öltözködik, használt autóval jár, s hajvágását igyekszik mindig akkorra időzíteni, amikor egy fejlődő országban jár, mert ott olcsóbb. A szerény tőkés példát mutat, elismerést vált ki, a hivalkodó, nyilvánosságot kapott pazarlás és luxus gerjeszti igazából az irigységet. A parvenü a kivagyiság ősi bűnét követi el, amire vadászó-gyűjtögető agyunk fokozottan érzékeny. Érzékeny, mert az irigység fájó érzését ülteti el a szívekben, és mindenki szeretne szabadulni ettől a rossz érzéstől.

Megszabadulhatunk-e az irigységtől?

Az újabb kutatások kezdenek elszakadni attól a felfogástól, hogy az irigység csak rosszindulat és romboló érzelem lehet. Kétségtelen, hogy a történelem során az irigység sok gonosz tettre, akár értelmetlen rombolásra is sarkalt embereket. A boszorkányperekben a feljelentő megkaparintotta a megvádolt vagyonát, az antiszemitizmus gyökere is részben az irigység, és az ÁVH-hoz befutó, állítólag több millió feljelentést is elsősorban az irigység motiválta. Az értelmetlen rongálás, a munkahelyi áskálódás, a gonosz pletykák, vagy az oly elterjedt interneten tapasztalható trollkodás hátterében is mindig a rosszindulatú irigység fedezhető fel. Mára azonban megkülönböztetnek maliciózus és jóindulatú irigységet. Előbbi azokat jellemzi, akik úgy érzik, számukra elérhetetlen a másoktól irigyelt siker. Legyen az ok képességhiány, csökkent önértékelés vagy szociális korlátok. A jóindulatú irigység azonban mindig elismeréssel, csodálattal vegyes, és arra sarkallja az irigykedőt, hogy kövesse az irigyelt példáját. Természetesen embere válogatja, mit és kit tekint önmaga mércéjének.

Ha így nézzük a dolgot, nem az a baj, ha irigyek vagyunk, hanem az, ha ez nem konstruktív, hanem destruktív viselkedésre ösztökél. Ne féljünk hát az irigységtől, irigyeljünk számunkra elérhető dolgokat, s nevezzük ezt ambíciónak.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Szendi G: Boldogság: értelmes szenvedés. Jaffa, Budapest, 2014.

Schoeck , H: Envy. Liberty Fund, Indianapolis, 1987.

Layard, R: Boldogság - Fejezetek egy új tudományból. Lexecon, Győr, 2007.