Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Rózsabimbó. Egy Aranypolgár emlékére.

Megjelent: Nők Lapja Egészség, 2009, július.

Egy éve halott Michael Jackson.

 

 

"Nem vagyok átlagos?", kérdezte kétszer is az Amerikai szépségben a szőke Angele, akire az apát alakító Kevin Spacey beindult. Pedig éppen az átlagosságtól való félelmében ő a legátlagosabb. Ő az Amerikai Álom egyik álmodója. Küzdj keményen, és te leszel a legjobb. A csúcs, a sztár, a milliomos. A gyengék elbuknak, a kitartóak egy nap feljutnak a siker csúcsára. Hogy ott mi lesz, arról az álom nem szól. Az Amerikai Álom az egész individualista nyugati kultúra álma: az élet igazi értelme híressé és halhatatlanná lenni. Nincs szomorúbb annál, mint szürkén és átlagosan élni, majd meghalni. A hírnévért bármit, a siker mindent megér. Ezt lehet gyorsan és destruktívan, de lehet lassan, szívós munkával is elérni. Hérosztratosz felgyújtotta a világ hét csodájának egyikét, az epheszoszi Artemisz-templomot, John Wilkes Booth lelőtte Abraham Lincolt, Mark Chapman pedig John Lennont. Mind csupán híresek akartak lenni, "kevés munkával", gyorsan. Más milliók és milliók hál'isten csak a kitartásban és a szerencsés csillagzatban bíznak. Szemük előtt lebeg, hogy a kis korzikai meg sem állt a császárságig, a földet túró Lincoln Amerika elnöke lett, a pamacsbajszú kis festőcske pedig 12 év alatt felforgatta a világot.
Titkon nem mindenki erről álmodott? A sikerről?
De vajon mi a siker ára? Mi van odafenn a csúcson?

Orson Welles 1941-ben forgatott zseniális Aranypolgárának főhőse Charles Foster Kane, aki főbb vonásaiban William Randolph Hearst sajtómágnást jeleníti meg. A film arról szól, hogyan ragadják el otthonából a gyermek Charlest, hogy majdani milliomoshoz méltó nevelést kapjon, s felnőve hogyan válik lassan a hatalom rabjává, hogyan árulja el érdekeiért eszméit, s miként akar pénzért szeretetet és boldogságot venni - reménytelenül. Mikor az utolsó nő is elhagyja, akit szeretett, szélütés éri és földre rogy. Halála pillanatában egyetlen szót mormol: "rózsabimbó", s kezében egy üveggömböt szorongat, amelyet ha megráznak, hópelyhek hullanak benne egy házikóra. A film egy szemfüles újságíró nyomozásával indul, aki meg akarja fejteni az utolsó szó, a "rózsabimbó" titkát. Az izgalmas nyomozás során feltárul Kane polgár elsivárosodó, kiürülő élete, de a rózsabimbó titkára soha nem derül fény. Nem derülhet fény, mert a sikert pénzben és hatalomban mérő világ valami földhözragadt dolgot, egy nőt, egy szeretőt, egy törvénytelen gyereket keres. Film végén egyedül a néző értheti meg Kane titkát: ahogy a hatalmas raktárban selejtezik az ezernyi összeharácsolt, soha ki sem bontott műtárgyakat, a kandalló tüzébe vetnek egy ócska kis faszánkót. Ahogy a lángok belekapnak a fába, még utoljára fény esik a szánkó aljára festett rózsabimbóra, aztán a szánkó, s vele Kane elveszett gyermekkorának utolsó emléke is elhamvad.
Ha Orson Welles ma akarná leforgatni az Aranypolgárt, hősét egészen biztosan a minden idők legsikeresebb és egyben legboldogtalanabb popénekeséről, Michael Jacksonról mintázná. A film elején látnánk egy férfit, Joseph Jacksont, aki mohón vágyik a sikerre, boxol, majd ócska kis zenekarával lebujokban sztároltatja magát, majd sikertelenségébe belekeseredve gyári munkásként próbál a nyomor szélén egyensúlyozni egyre csak szaporodó számú gyerekeivel. A film kulcsjelenete az volna, amikor az apa rájönne, hogy szigorú tilalma ellenére a gyerekek játszottak gitárjával, kudarca tárgyi bizonyítékával, s fenyegetően követelné a tettestől, mutassa meg, mit tud. Tito játszani kezdene, s a többiek vele énekelnének. Az apa agyában ekkor őrült terv születne: ha beledöglenek is gyerekei, de híresek lesznek. Innentől pokollá válna az életük. Hajnalban kelnének, iskola előtt három órát gyakorolnának, majd iskola, s utána megint a végtelen próbák. Aki elvétene valamit, verést kapna. Verés és ordítás, ez volna a jutalom a kemény munkáért. Se barátok, se hobbi, se szerelem. Csak mindig gyakorlás, fellépés, utazás, sajtó. A gyerekek táncoló és éneklő automatákká válnának. S mint egy szirupos hollywoodi filmben, a Jackson Five sikert hozna. Michael öt éves lenne a filmben, amikor kieső testvére helyére lépne. A családi együttes meghódítaná Amerikát, amerre járnának, rajongók hada követné őket. A televízióban rajzfilmsorozat menne, melynek hősei a Jackson gyerekek lennének. Michael órákig ülne a tv előtt és nézné saját magát. De nem mondom el a filmet, hisz láttuk, a szemünk előtt játszódott le a hihetetlen történet, mint valami reality show. Ha nem tudnánk, hogy megtörtént, azt hihetnénk, valaki csak lódít. Még hogy egy kis fekete amerikai klapci öt évesen sztárrá váljon, majd sikert sikerre halmozva egyszer csak a Pop Királya legyen, s közben fehér emberré, vagy inkább nővé változzon? Na nem, ilyen nincs. A valóságban nincs. De ki beszél itt valóságról? Az Amerikai Álom olykor beteljesül, a szorgalom, a kitartás, a kemény munka olykor meghozza eredményét. De vajon az Amerikai Álom nem egyfajta rémálom? Ami szépen indul és horrorba fordul?

Mert mi van a csúcson? Mi van odafenn, amikor a Charlesok és Michaelek megérkeznek oda, ahova mindenki vágyik? Nem tudjuk, hiszen mi nem jártunk ott. De úgy tűnik, mintha csak örökös bánat és szomorúság tanyázna a csúcsokon. Mintha csak megégett szárnyú lepkék vergődnének odafent. Michael, a modern Kane polgár felépíti Neverlandet, legjobb barátja Bubbles, a csimpánz, aki vele alszik egy szobában, és mindenhova elkíséri. Michael csak a gyerekekkel ért szót, dalaiban elsiratja gyermekkorát, milliókat költ gyermekeket megsegítő alapítványokra, hogy aztán gonosz kis barátai pedofilia vádjával kopasszák meg. De miért is torkollik oly gyakran az Amerikai Álom rémálomba?
Mert a sikerhez mefisztói alku vezetett: "add ide Michael gyerekkorát és cserébe sikeressé teszem". S Joseph Jackson jó üzletet remélve belecsapott az Ördög mancsába. "Majd vesz magának gyermekkort, amennyit csak akar". De az Ördög eszén nem lehet túljárni, Michael hiába akart gyerek maradni, teste öregszik: hiába minden műtét, Michael egyre inkább gyerekké maszkírozott öregemberré kezd válni. Michael, a papa eladta a gyerekkorod. Michael azt hitte, legalább a siker az övé. De fokozatosan rádöbbent, hogy a siker sajátítja ki őt. A siker diktálja életét, s súlyosan megbosszulja azt, ha Michael nem engedelmeskedik. Házasságok, gyerekek - ugyan már, egy kisfiú nem akar papás-mamást játszani. De Michael megértette, hogy nem csak a színpadon, de egész életében alakítani kell.

Vajon mit mormolt vagy gondolt Michael, amikor műélete kihunyóban volt? Talán Bubblesra gondolt, talán plüsállataira, talán Katherinere, a mamára? Vagy csak egyszerűen arra: hagyjatok elmenni. Hát nem veszitek észre, hogy már sok éve meghaltam?

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre