Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Napóleon halála, leánya és "szerelmi függelékének" hányatott élete

Nem hivatalosan már tudjuk, hogy Napóleont az arzén vitte el, de azt máig homályos, ki nyisszantotta le a halott császár szaporodási szervét, s hol kötött ki némi hányattatás után.

 

 

Csak azok kedvéért, akiknek rég volt a kezében történelemkönny: Napóleont 1815-ben második, végső veresége után a szövetséges hatalmak Szent Ilona szigetére száműzték, ahova követhette őt néhány -a szövetségesek bizottsága által engedélyezett személy, úgymint tisztjei, azok felesége, és inasai. A száműzetésben a császárnak hullámzó és folyamatosan romló volt az egészsége, majd egy súlyosan beteg rövid időszak után 1821 május 5-én meghalt. Végrendeletével a világnak patetikusan azt üzente, "idő előtt haltam meg, s az angol oligarchia és bérencei végeztek velem". Ám a széles körben ismertté vált boncolási jegyzőkönyvekben látszólag egyértelműen gyomorrák volt a halál okaként megnevezve. Napóleon körül mindenki naplót írt, de egy mindenkiénél alaposabb napló, hű inasáé, Louis Marchandé, csak 1955-ben látott napvilágot. Mikor Dr. Sten Forshufvud svéd fogorvos és toxikológus ezt elolvasta, az arzénmérgezés 34 tünetéből 30-at felismert, s kijelentette, hogy Napóleont megmérgezték. Ezt támasztotta alá az is, hogy amikor 1840-ben Napóleont a szigeten exhumálták, hogy Párizsba szállítsák, a holttest -feltehetően az arzén konzerváló hatása miatt - gyakorlatilag érintetlen volt. Ben Weider milliomos történész lépett a színre, s segítségével a száműzetésből származó napóleoni hajszálakat szereztek be, melyekben Dr. Hamilton Smith, a glasgowi egyetem munkatársa izotóp vizsgálattal bizonyította, hogy a hajszálak arzéntartalma a normál érték 13-szorosa. Mivel a hajszálak abból a mintából származtak, amely akkor keletkezett, mikor Napóleont halála után, a halotti maszk készítéséhez előkészítendő leborotválták, a haj növekedésének mértéke alapján a hajszálakat "napra bontva" is megvizsgálták. Napóleon utolsó 96 napjának tüneti hullámzását teljesen megegyezőnek találták az arzéntartalom ingadozásával. Az elemzés 1821 február vége felé komoly arzénszint növekedést mutatott. Ezzel párhuzamosan Dr. Antommarchi ezt írta naplójába: "A császár állapota hirtelen rosszabbodik, száraz köhögés, hányás és csillapíthatatlan hányinger, égető érzés a belekben, zavartság, elviselhetetlen égő érzés, olthatatlan szomjúsággal."

Az eredmény különösen meggyőző volt, mert előbb volt meg az inas naplója alapján az elmélet, majd hozzá az igazolás. Egy újabb, Napóleon halála után származó hajmintában egy 13 cm hosszú hajszál alapján több mint egy évre vissza tudták követni a méreg adagolását, s megállapították, hogy a császár egy év alatt vagy negyvenszer kapott arzént, s élete utolsó hónapjában a mérgező különösen "beerősített". Aztán újabb és újabb hajminták érkeztek. Las Cases, Napóleon történetírója által elcsent hajtincs és a Balcombe Betsy 13 éves kislánynak ajándékozott hajtincs alapján bizonyítható volt, hogy a császárt már a szigetre érkezése második évétől mérgezték. 1995-ben az FBI, 1997-ben a Scotland Yard is megvizsgált napóleoni hajmintákat és igazolta a mérgezést. Dr. Pascal Kintz, a Bűnügyi Toxikológusok Nemzetközi Társaságának elnöke újabb vizsgálatban öt hajmintán bizonyította, hogy Napóleont arzénnal mérgezték.

Franciaországban azonban szinte mozgalom támadt a mérgezési elmélettel szemben, mindenféle ellenteóriák születtek.
A tapéta-teória szerint Napóleon longwood-i rezidenciájában a falakat arzéntartalmú festékkel festett tapéta borította, s az ebből felszálló port lélegezte be a császár. A tapétát azonban csak 1819-ben cserélték át, és a mérgezés már korábbról is bizonyított. Azonkívül a hajban kimutatott hullámzó arzéntartalom alapján Napóleonnak időszakonként fujtatóként kellett volna vennie a levegőt.
A csapvíz-elmélet szerint az arzén az ivóvízben volt. A sziget ivóvizét elemezték, s hacsak Napóleon nem ivott meg naponta több hektoliter vizet, a víz arzéntartalma nem magyarázat. Na meg akkor Szent Ilona egész lakossága arzénmérgezésben halt volna ki.
Kedvelt magyarázat még, hogy a hajmintákat, mintha csak a világ összes gyűjtője összebeszélt volna, mindenki arzénporral tartósította, és a mérések ezt a külső szennyeződést mutatták ki. Bár minden vizsgálat a haj tisztításával kezdődött, de Dr. Pascal Kintz és Dr. Robert Wennig egy bravúros vizsgálatban napóleoni hajmintákból keresztmetszet vizsgálatot végeztek, és neutron aktivációval kimutatták, hogy az arzén a haj medullájában, s nem a felszíni rétegekben található. Ginet és Kintz 2005-ben minden kétséget kizáróan azt is igazolta, hogy a Napóleon halálakor levágott hajban található arzén 97%-a ásványi arzén, tehát csak mérgezési szándékkal kerülhetett a császár szervezetébe.

Ben Weider, aki különösen sokat nyomozott ez ügyben, kimutatta, hogy Antommarchinak, az egyedüli autentikus boncorvosnak eredeti, franciául írott jegyzőkönyvében nyoma sincs a gyomorráknak. Sőt visszaemlékezésekből kirajzolódott a kép, hogy Sir Hudson Lowe, a sziget kormányzója és Napóleon fegyőre diktálta az angol orvosoknak, hogy a halál oka muszáj, hogy gyomorrák legyen. Antommarchi jelentését meg angolra fordítás közben "elrákosították". S tudjuk jól a gyilkos nevét is: Charles Tristan de Montholon márki az, a royalista ügynök, aki beédelegte magát Napóleon szívébe, s szorgosan töltögette az arzént Napóleon privát borába.

Mindez mit sem számít, "Franciaországban-történelmi és politikai okokból- ma még senki nem mondhatja, hogy Napóleont megmérgezték" írta nekem Jean-Claude Dammme, a Nemzetközi Napóleon Társaság francia titkára.

Napóleon szerelmi függeléke

"Tudja miért kockáztattam az ülepemet oly sok ütközetben?" -kérdezte egy nap szárnysegédjét Napóleon. "Nem a dicsőségért, nem a hatalomért, nem a hírnévért, nem a vagyonért, nem Franciaországért. A szerelemért. Mint hódító, birtokolhattam minden megkívánt gyönyörű nőt." E sajátos történelemértelmezésre Szent Ilona-i száműzetése sem cáfolt rá, mondhatni intenzív szexuális életet folytatott többek közt feltételezhető gyilkosa feleségével, Albine de Montholonnal is, akitől 1818-ban leánya született, Napóleone-Helene. A kislány később meghalt, mikor Albine-nal Európába visszatértek.

Azt gondolhatnánk, Napóleon halálával szerelmi fegyvere is végső nyugalomra lelt. Valójában ekkor kelt új életre, mint relikvia. Napóleon boncolásánál sokan voltak jelen, hivatalból és kíváncsiságból. Sokak szerint a boncolás, majd a test összevarrása során lehetetlen volt észrevétlenül Napóleon függelékét lenyisszantani. Mások szerint viszont az Antommarchi által is említett, a felvágott gyomorból áradó átható bűz miatt a kíváncsiskodók egyre jobban kihátráltak a szobából, s így a gyalázatos hullarablás igenis megeshetett.

Az egyik gyanúsított talán éppen Dr. Antommarchi, aki szikével dolgozott, vagy Vignali abbé, akit Napóleon még életében impotensnek nevezett. Ez nem meglepő, Napóleon kifejezetten utálta az abbét. De hát istenem, ezen nem kellett volna úgy megsértődni, ám ne feledjük, hogy Vignali, akárcsak Antommarchi, korzikaiak voltak, ahol az ilyen dolgokban nem ismertek tréfát. Pláne, ha egy korzikai mondja ezt egy korzikainak, még ha császár volt is az illető. S bizony Vignali paphoz nem illő vérmérsékletéhez tartozik, hogy 1828-ban a Korzikán divatos halálnembe, a vendettába halt bele.

És Antommarchi sem vált szentté attól, hogy Napóleon családja Korzikából ideküldte. Még Szent Ilona-i küldetése előtt, Antommarchi azzal vívta ki sokak utálatát, hogy sajátjaként kezdte kezelni tanára, a neves anatómus, Paolo Mascagni kiadásra készített életnagyságú anatómiai ábráit, s a Napóleon halála utáni években csak a hatóságok erélyes fellépése akadályozta meg, hogy Napóleon halotti maszkjának másolatait kezdje Párizsban árulni. Antommarchi valójában egy kalandor volt, aki kissé méltánytalanul, New Orleansnak ajándékozta Napóleon bronz halotti maszkját és a boncolásakor használt eszközöket, majd Mexikóban kötött ki, ahol hályogműtétekből élt.

Volna egy harmadik gyanúsított is, Mameluk Ali, rendes nevén Louis Etienne Saint-Denis, Napóleon másodinasa, aki 1852-ben publikált emlékirataiban megemlíti, hogy ő és Vignali abbé meg nem nevezett apró részeket távolított el a császár teteméről a boncolás során.

Akárhogy is történt, Vignali abbé hagyatékában Napóleon hajtincse, kései, villái, ezüst pohara, monogramos inge és zsebkendője és bronz halotti maszkja mellett egy 2.5 cm-es mumifikálódott péniszt is találtak örökösei. 1916-ban Vignali örökösei eladták a relikviákat az angol régiségkereskedő Maggs & Co.-nak. 1924-ben aztán a hagyaték 400 font fejében Dr. Rosenbach amerikai gyűjtőhöz került, aki kék bársonnyal bélelt dobozt csináltatott a különös ereklye számára. Három évvel később az intim darabot kiállították a New Yorki Francia Művészetek Múzeumába. "Üres fejű hölgyek kuncogtak és mutogattak. Egy üvegdobozban láthattak valamit, ami egy elhanyagolt bőr cipőfűzőhöz, vagy egy kiszáradt tengeri csikóhoz hasonlított.", írta egy akkori lap. "Durva szavak egy személyes fegyverről, amellyel Napóleon dinasztiát remélt alapítani", jegyzi meg Charles Hamilton, aki megtagadta az időközben több gyűjtő kezén átment "fegyver" árverezését. Hallgatott feleségére, aki szerint a Kennedy-gyilkos Oswald levelének árverezése után ez már végkép megtépázná az aukcióház hírnevét.

A londoni Christie's vagy kevésbé féltette hírnevét, vagy mohóbb volt, de átvette árverésre a Vignali kollekciót. A műtárgy leírása így hangzott: "Egy kicsi kiszáradt objektum, finoman körülírva olyan, mint egy mumifikálódott nyúlvány, amely Napóleon boncolásából származik." De a kollekciót senki nem akarta megvenni. Nyolc évvel később, 1977-ben, a tulajdonos Bruce Gimelson darabonként bocsájtotta Franciaországban árverésre, s ekkor végre elkelt a darab, Dr. John Kingsley Lattimer neves urológus vette meg 3000 dollárért. De Lattimer nem erről lett híres, ő volt a nürnbergi perben a náci főbűnösök egészségéért felelős orvos. Történelmi érdeklődését jelzik könyvei, melyeket Hitler Parkinson betegségéről és a náci vezetők titkairól, Lincoln és Kennedy meggyilkolásáról írt. Mindazonáltal nem járult hozzá, hogy Napóleon reprodukciós szervét arzénanalízis alá vessék.

Dr. Bierman levelezgetett Dr. Lattimerrel a péniszről, de ezt a Sex Research-ben megjelentetett cikkében nem részletezte. Írtam neki, hogy elárulná-e nekem, mit tudott még meg a pénisz sorsáról Dr. Lattimertől. "100 dollárért megmondom", írta vissza Dr. Bierman. Nem volt erre száz dollárom.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

 

Irodalom

 

  • Bierman, S.M.: The peripatetic posthumous peregrination of Napoleon's penis. J. Sex Research, 1992, 29(4):579-580.
  • Forshufvud, S.; Smith, H.; Wassén, A.: Arsenic content of Napoleon I's hair probably taken immediately after his death. Nature. 1961, 192:103-105.
  • Forshufvud, S.; Smith, H.; Wassén, A.: Napoleon's illness 1816-1821 in the light of activation analyses of hairs from various dates. Arch. Toxikol. 1964, 20:210-219.
  • Ginet, M. ; Kintz, P. : Multi-elementary screening by ICP-MS and speciation of arsenic by HPLC-ICP-MS in Napoleon's hair. Society of Hair Testing. Strasbourg (France), 28-30 September 2005.
  • Hamilton, C.: Auction Madness. Everest House, 1981.
  • Jones, D.E.H.; Ledingham, K.W.D.: Arsenic in Napoleon's wallpaper. Nature 1982, 299:626-627.
  • Leslie, A.C, Smith, H.: Napoleon Bonaparte's exposure to arsenic during 1816. Arch. Toxicol. 1978, 41(2):163-167.
  • Lurie, S.J.: Plate From Planches Anatomiques. JAMA., 2001, 286:1008-1009.
  • Kintz, P.; Goullé, J-P.; Fornes, P.; Ludes, B.: A New Series of Hair Analyses from Napoleon Confirms Chronic Exposure to Arsenic. J. Analyt. Toxicol., 2002, 26(8): 584-585.
  • Smith, H.; Forshufvud, S.; Wassén, A.: Distribution of arsenic in Napoleon's hair. Nature, 1962, 194(4830):725-726.
  • Weider B, Fournier J.H.: Activation analyses of authenticated hairs of Napoleon Bonaparte confirm arsenic poisoning. Am. J. Forensic. Med. Pathol. 1999, 20(4):378-82.
  • Weider, B.; Fournier, J.H.: The Death of Napoleon. Am. J. Forensic Med. Pathol. 2000, 21(3):303-305.