Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Optimizmus, pesszimizmus, védekező pesszimizmus

Mikor előadást tartok, a rendezők bemutatásként gyakran felolvassák életem fordulatait, én meg szerényen állok és hallgatom, és arra gondolok ilyenkor, hogy aki csak a fordulatokra figyel, az valószínűleg egy bohém, szorongásmentes, végtelenül optimista ember történetét hallgatja

 

 

Mikor előadást tartok, a rendezők bemutatásként gyakran felolvassák életem fordulatait, én meg szerényen állok és hallgatom, hogy voltam programozó matematikus, filmíró és dramaturg, könyvkötő, majd pszichológus és író. Nekimentem a pszichiátriának, jól be is pereltek, majd se perc alatt kirúgtak 14 éves munkaviszony után…Ja, és írtam 18 könyvet, meg kiadok két magazint…Ugye, úgy hangzik, mint egy sokoldalú ember diadalmenete. Vagy mint egy minden lében kanál, semmihez sem igazán értő kalandor élete. Olvasat kérdése az egész.

Ott állok, hallgatom, és arra gondolok ilyenkor, hogy aki csak a fordulatokra figyel, az valószínűleg egy bohém, szorongásmentes, végtelenül optimista ember történetét hallgatja. Olykor magam is szeretném hinni, hogy tényleg, biztos ilyen vagyok, csak nem tudatosítom magamban eléggé. De őszintén szólva, nem az vagyok, aminek látszom. Nagyon is sokat vívódtam, aggódtam, sokszor kétségbeestem, különösen fiatal koromban. Rettegtem a gondolattól, hogy szürke, unalmas életet fogok élni, semmit nem teszek majd le az asztalra, s nagy terveim ugyanarra a sorsra jutnak majd, mint százmilliók hasonló tervei. Hisz ki ne indulna nagy tervekkel az életnek?

De jó, hogy nem vagyok optimista

Általános az a hiedelem, hogy milyen jó az optimistáknak, hiszen pozitívan állnak a dolgokhoz, nem félnek a kihívásoktól, nem tételezik fel előre a kudarcot, és ezért aztán sikerrel meg is oldják a nehézségeket. De ez valójában inkább hat reklámszövegnek, az optimizmus dicséretének, mint a valóság leírásának. Ha az agyműködés szempontjából vizsgáljuk az optimizmus-pesszimizmus dimenziót, azt látjuk, hogy valójában optimistának lenni annyit jelent, hogy a bal homloklebeny egy területe kritikus helyzetekben aktiválódik. Ha ezt a területet erős mágneses hatással átmenetileg blokkolják, az illető hirtelen pesszimista lesz. A pesszimistáknak meg a jobb homloklebenyében van az "optimizmus központtal" szimmetrikusan átellenes terület, amely fokozottan aktív. Valójában meg sem lepődhetünk ezen, hiszen a balfélte felel a jutalomvezérelt viselkedésért, és akinek ez uralja a viselkedését, az persze, hogy mindenben a siker és jutalom lehetőségét látja. Ezzel szemben a jobbfélteke a szorongó félteke, ő felelős a viselkedésgátlásért, azaz, akinek a jobbfélteke uralja a lelki életét, annak mindenről az jut eszébe, hogy "biztos, hogy jó ötlet?", "és mi van, ha nem sikerül?". Ha a "pesszimista központot" gátolják, akkor az illető átmenetileg optimistává válik.

Tali Sharot kutató készített egy kérdőívet, amelyen ilyen kérdések szerepeltek:

-A házasságok fele válással végződik. Ön mit gondol a házasságáról?

-Az emberek harmada rákban hal meg. Tart-e ön a ráktól?

Az optimisták, még a válóperes ügyvédek is!, az első kérdésre azt válaszolták, hogy az ő házasságuk remek, sosem fognak elválni. A rákkal kapcsolatos kérdésre ugyancsak bizakodó válaszok születtek: az optimisták el se tudták képzelni, hogy ők rákban halnának meg.

De tényleg jó ilyenkor az optimizmus? Aki csak él bele a vakvilágba, hogy vele válás, meg rák nem fordulhat elő, nem is tesz semmit azért, hogy ezeket elkerülje, hisz bízik a sorsban. Mit tesz a pesszimista? Úgy gondolja, vele bizony megtörténhet, mert vele rossz dolgok szoktak megesni. Ezért aztán a pesszimisták egy része igyekszik elkerülni a bajt, ezért sokat törődik házassága megőrzéséért, s utána néz, milyen életmóddal lehet legbiztosabban megúszni a rákot. Aki persze azt hiszi, a rákot szorongásainkkal "magunknak csináljuk", az azt hiszi, az optimizmusa majd megvédi őt az elhízás, a D-vitaminhiány és a környezeti ártalmak okozta ráktól is. Hát nem.

Az optimizmus gyakran csak az aggodalmaskodástól véd meg. A vizsgálatok szerint az optimizmus nem függ össze az intelligenciával, a tanulmányi teljesítménnyel, a sikerességgel, a vagyonnal. Az optimizmus tulajdonképpen nem motiváció, hanem magyarázó stílus. Az optimista nem feltétlen szorgalmas, ambiciózus, hiszen a "lehető világok legjobbikában él".

Az optimizmus nagy előnye, hogy ha "helyzet van", akkor az aktív megküzdést választja, mert feltételezi a sikeres kimenetet. A pesszimisták jó része pedig inkább kerüli a kihívásokat, vagy a kudarcot tételezve fel megy bele kényszerűen a helyzetekbe, és tudjuk, hogy az önbeteljesítő jóslat mechanizmusa miatt az ember általában azt kapja, amit elvár.

A tanult optimizmus

A pesszimisták magyarázó elve szerint a dolgok általában rosszul sülnek el, jobb a szerencsét nem kísérteni, bölcs ember nem keresi magának a bajt, az életben a történések úgysem rajtunk múlnak, stb. A pesszimista tehát körkörös védelemre rendezkedik be és a túlélésre koncentrál. Sajnos, az agykutatási eredményekből az is következik, hogy az optimizmus-pesszimizmus dimenzión elfoglalt helyünket jórészt genetikai és nevelési hatások keveréke határozza meg, s mire felnövünk, már csak konstatálni tudjuk, hogy mik is vagyunk. Kérdés, egy pesszimistának bele kell-e törődnie ebbe? Martin Seligman szerint van ebből kiút. Seligman először a pesszimizmussal foglalkozott, megállapította, hogy ez a magyarázóelv nagymértékben hajlamosít a depresszióra. A depresszió állatkísérletes modellje pedig a tanult tehetetlenség. Amikor egy állat az elkerülhetetlen áramütés paradigmában megtanulja, hogy nincs menekvés, akkor sem próbálkozik már a fájdalom elkerülésére, amikor lehetősége nyílna rá. Ez egyben a pesszimista világlátás egy modellje is. Seligman később rájött, hogy a tanult tehetetlenséget meg lehet szüntetni, ha az állatot áttuszkolják a biztonságos térfélre, ahol megmenekül az áramütéstől. Pár ilyen manőver után az állat megértette, hogy van menekülési lehetőség, és tanult optimistává vált.

Ha egy pesszimistának született gyermeknél például a szülők nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy rávezessük csemetéjüket arra, hogy "mindig van megoldás", egy idő után a gyermek képes lesz arra, hogy a rátörő aggodalmakat különféle gondolati trükkökkel visszaszorítsa. Például arra gondol, hogy "eddig is sikerült, ha igyekeztem, miért ne sikerülne most is", vagy azt mondja magának " egy próbát megér". Nyilván, minél több olyan sikerélménye lesz, ami rácáfol pesszimista előfeltevéseire, annál jobban megszilárdul az a kép önmagáról, hogy az új dolgokkal találkozva először kicsit ösztönösen aggodalmaskodik, de aztán erőt vesz magán, és "egy életem, egy halálom" beleveti magát a megoldásba.

Reziliencia

Akár született, akár tanult optimista valaki, azért érhetik letaglózó ütések. Ha még pesszimista is az illető, na akkor aztán csak beigazolódott, hogy a világ ellene esküdött össze. Engem pl. hajdanán kirúgtak a filmgyárból, ami akkor eléggé derékba törte a pályámat. Az sem volt kellemes, amikor kézhez kaptam a bírósági papírt arról, hogy a pszichiátriai társaság harmincmillióra beperelt. És teljesen újra kellett szerveznem az életemet, amikor egy szerdai napon fél óra alatt elbocsájtottak kutató pszichológusi állásomból. Hogy ne legyen valaki pesszimista, ha ilyesmik esnek meg az életében? Utólag könnyű mondani, hogy "na, de végülis minden megoldódott, nem?". Persze, de én oldottam meg, és a megoldás annak a függvénye volt, hogyan viselkedem. Na, itt jön a képbe a reziliencia nevű tulajdonság.

A rezilienciát talán lelki állóképességnek lehetne fordítani. Az emberek egy része a sorscsapások súlya alatt összeomlik, eltörik, mint egy pálca, és csak nagyon sokára épül fel. A reziliens emberek viszont olyanok, mint egy acélrugó, összenyomják vagy elhajlítják őket, és ők gyorsan visszanyerik eredeti alakjukat. Olyanok, mint a keljfeljancsik: az élet felborítja őket, de ők mindig talpra állnak. A reziliens emberek nem feltétlen optimisták, sokkal fontosabb jellemzőjük, hogy az élet negatív eseményeit nem tragédiának, hanem megoldandó helyzetnek tekintik. Jellemzőjük a kitartás és az állhatatosság. Az életükben megtanulták, hogy végső soron csak magukra számíthatnak, más nem fogja helyettük megoldani a dolgokat.

A védekező pesszimista

A 80-as években mutatott rá Nancy Cantor és Julie Norem arra, hogy túl egyszerű optimistákra és pesszimistákra felosztani az embereket. Létezik egy sajátos pesszimizmus, ami szerintem jobb még az optimizmusnál is. A védekező pesszimista nagyon is el tudja képzelni, hogy legjobb igyekezete ellenére sem fog sikerülni, amit szeretne, ezért nevezzük ezt a típust pesszimistának. viszont nem fatalista, azaz nem gondolja azt, hogy akármit is tesz, eleve kudarcra van ítélve. Ellenkezőleg, aggodalmaskodva minden részletében kidolgozza a tervét, és a kudarc lehetséges okaira is kigondol megoldásokat. Mivel a defenzív pesszimista alacsony elvárással indul harcba, ezért a vereségtől való félelem nem cincálja szét az idegeit. Felkészül tehát a kudarcra, de mindent meg is tesz azért, hogy végül ne bukjon el. Mondjuk egy defenzív pesszimista sprinter azt mondhatja magában: "gőzöm nincs, hogy nyerhetek-e, de a legjobb, amit tehetek, hogy mindent beleadok". Aki nagyon győzni akar, de közben fél is a kudarctól, annak a szorongása nagyon lerontja a teljesítményét.

A sikeres sakkozók gondolkodásmódja jó modellje a defenzív pesszimistának. Egy komolyabb játékos gyakran 20 lépést is előre kigondol, s minden eltervezett lépésénél végiggondolja az ellenfél összes lehetséges ellenlépését, és azt, hogy arra mit lépne. Vagyis a fejében egy rakás lehetséges játszmát lefuttat, attól függően, melyik lépésére mit válaszol az ellenfél.

A defenzív pesszimista felmerülő nehézség esetén azt mondja, "gondoltam én, hogy nem megy az olyan könnyen". Az optimista viszont, mivel túlságosan hisz a sikerben, könnyebben összeomlik, ha mégis falba ütközik. Mivel nem gondolkodott előre, milyen akadályok merülhetnek fel, hirtelen ott áll tanácstalanul. A defenzív pesszimistának pedig vészhelyzetre is van forgatókönyve.

Szóval, ha újra születnék, lehet, hogy nem szeretnék optimista lenni, hanem inkább választanám megint a defenzív pesszimizmust. Egy jó adag rezilienciával.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre