Szendi Gábor:
A pánik és a pszichiátriai gyógyszerek

A pánik a pszichiátria által betegséggé mitizált, evolúciósan kialakult félelmi reakció. Normál életjelenségeket nem kezelni, hanem megérteni kéne. A gyógyszeripar és a pszichiátria kedvenc vadászterülete a szorongásos és félelmi állapotok, mert halálfélelmükben az emberek mindenre rávehetők, még hatástalan gyógyszeres kezelésekre is. Az alábbiakban a gyógyszeres kezelés hatástalanságát megvilágító tanulmányokat idézek.

 

 

Pánik: tények és tévhitek (Jaffa 2009) könyvem megjelenése óta újra fellángolt az a fajta vita, ami már a Depresszióipar (Sík, 2005) könyvem kapcsán is megfigyelhető volt. Leszámítva azokat, akik valamiért élből utálnak, és olvasatlanul is "szcientológusnak", "idiótának", "kóklernek" neveznek, jócskán vannak olyanok, akik egyszerűen a "józan ész" alapján berzenkednek elhinni, hogy a pánik a szó igazi értelmében nem betegség, és hogy a gyógyszeres terápia nem "gyógyítja meg" a pánikot. Amikor egy társadalmat húsz éve bombáz a médián keresztül a biológiai pszichiátria és a gyógyszeripar, nem csoda, hogy az emberekben az a benyomás alakul ki, hogy "csak nem mondanák, ha hazugság volna". Ez a reakció egyfelől várható, másfelől meglepő. A szocializmusban 40 éven át hülyítették az embereket, s a többség elhitte, hogy "Lenin élt, Lenin él és Lenin élni fog". Úgy tűnik, az ipari manipulációval szemben nem véd meg ez a történelmi tapasztalat sem; az emberek ugyanúgy bedőlnek a következő korszak következő -ipari- agymosásának, mint annak idején az ideológiai kábításnak. Az emberek egyszerűen két csoportba oszthatók. Vannak, akik arra születtek, hogy ösztönösen vonzódjanak a tekintélyhez és a hatalomhoz, ők azok, akik ettől érzik magukat biztonságban, s ők alkotják a megtéveszthető "tömeget". Az ő szemükben csak zavart kelt a perifériára tolt, tekintély és hatalom nélkül az igazság mellett érvelő. Az emberek másik típusa viszont már eleget csalódott a hatalomban, a hivatalos álláspontban, s ők azok, akik fogékonyak a tényfeltárásra, a valódi összefüggések megértésére - de sajnos ők azok, akik aztán hajlamosak bedőlni mindennek, ami szembe megy a hivatalos állásponttal. Mindamellett, hogy az ösztönös kételkedést nagyra értékelem, a világ túl bonyolult ma már ahhoz, hogy naiv hittel, vagy mindenhol összeesküvést sejtő paranoiditással el lehetne igazodni benne.

 

 

Sok ember valahogy úgy hiszi, hogy a gyógyszerek hatástalanságát igazoló vizsgálatokat bármikor ugyanúgy le lehet akasztani, mint a gyógyszerek hatásosságát igazolókat. Ezért aztán azt gondolják, ők a bölcsek, amikor azzal a formális érveléssel próbálják kikezdeni könyvem állításait, hogy "na persze, mindent lehet bizonyítani". Innentől viszont meghalnak a racionális érvek, és győz a manipuláció, amely egyszerűen arra épít, hogy "mondd el sokszor és igaznak fog tűnni". Valójában a gyógyszeripari szponzorációval sorozatban gyártott "igazoló" vizsgálatok egyáltalán nem egyenértékűek a szintén szaklapokban, de csak elvétve közölt cáfoló elemzésekkel. Ha egy ilyen cáfoló elemzést egy szaklap leközöl, annak nyomós oka az igazság. Ezzel szemben a gyógyszeripar által gyártott, nem egyszer szellemírók által írott, vagyis a gyógyszeripar reklámcége által kreált tanulmányok leközlésének legnyomósabb oka az, hogy a szaklapok meghalnának a gyógyszeripar nélkül. Aki ebben a kérdésben nem lát tisztán, az úgy jár, mint a régi rendszerben azok az emberek, akik azért hittek jobban a Népszabadságnak, szemben a szamizdat írásokkal, mert a Népszabadság nagyobb példányszámban és a hivatalos politika támogatását élvezve jelent meg. Hogy mennyire lehet bízni a "hivatalos szaklapokban", arra jó példa a legutóbbi botrány, amelyben kiderült, hogy Ausztráliában a Merck gyógyszercég éveken át az egyik legrangosabb szakfolyóirat kiadón, az Elsevier-en keresztül adott ki egy hamisított lapot, amely a megtévesztésig egy lektorált, szerkesztőség által szerkesztett szakfolyóiratnak tűnt, de valójában a Vioxx (halálos mellékhatásai miatt betiltott fájdalomcsillapító) és a Fosamax (folyamatosan támadott csontritkulás ellenes szer) reklámozására hozták létre. Az ilyen típusú mesterkedések jól ismertek, a pszichiáterek és orvosok közül csak az nem vesz erről róla tudomást, akinek fontosabb a lelki nyugalma. Még a legmanipuláltabb világban is mindenkinek van lehetősége meglátni, hogy a király meztelen, csak ennek kínos következményei szoktak lenni, amit a többség nem szívesen vállal. Különösen nem, ha ő is abból a csalárd működésből profitál, amit le kéne lepleznie - legalább önmaga előtt.

Az igazán hitelesen leleplező cáfoló elemzések azok, amelyek a gyógyszeres kezelés diadalát hirdető vizsgálatok újraelemzéséből származnak. Ezekre az elemzésekre ugyanis nem lehet azt mondani, hogy "ja, persze, mindenki olyan vizsgálatot csinál, amilyet ő akar". Nem, ezeket a vizsgálatokat arra készítették, hogy igazolják pánikban az antidepresszánsok vagy nyugtatók hatásosságát, de a vizsgálatok valójában csak szelektíven idézve és torzítva tálalva feleltek meg e céloknak. Vagy nem is publikálták őket, mert annyira rossz fényt vetettek volna a propagálni kívánt szerekre.

Vegyük rögtön a könyvemben is idézett Michael Otto és munkatársai 2001-es elemzését, amelyben kimutatták, hogy azokban az antidepresszáns vizsgálatokban, amelyekben az antidepresszánsok pánikellenes hatását próbálták igazolni, az antidepresszánsok hatásnagysága átlagosan 0.31 volt. Ezt Ottoék túlértékeltnek tekintették, mert köztudott, hogy a sikertelen vizsgálatok a gyógyszeripar nem publikálja, így ezekből átlagot sem lehet számolni. Ehhez tudni kell, hogy a hatásnagyság a gyógyszerkutatásban egy 0 és 1 közé eső szám, s a 0.3-es értéke gyenge hatásnak tekintik. Közepes hatásról beszélnek, ha 0.5 körüli az érték, de komoly hatásról, amikortól egy gyógyszerre azt lehet mondani, hogy ebbe vagy abban a kórképben hatásos, 0.8-től beszélnek. Hogy az elhallgatott vizsgálatok mennyire rontanák az összképet, azt megmutatja Philip Ninan 1997-ben közölt tanulmánya, amely a pánik kapcsán négy cáfoló, nem publikált fluvoxamin (Fevarin) vizsgálatról számolt be, ezekben a fluvoxamin antipánik hatásának a hatásnagysága 0,16 volt. A valóságban tehát az antidepresszánsok kb. 0.2-es hatásnagyságot képviselhetnek, ami azt jelenti, hogy az antidepresszánsoknak semmiféle specifikus pánikellenes hatása nincs, valószínűleg szinte bármelyik idegrendszerre ható gyógyszerrel el lehetne érni ilyen hatásnagyságot.

Furukawa és munkatársai 2006-ban a pánik antidepresszánssal, pszichoterápiával és a kettő kombinációjával történő kezelésére lefolytatott, színvonalában elemzésre méltó vizsgálatok összevont analízisét végezték el.
Az metaanalízis 11 elérhető vizsgálat 667 betegének adatait elemezve arra következtetett, hogy az antidepresszáns kognitív-viselkedésterápiával kombinálva 24%-al valószínűbben váltott ki 2-4 hónapos kezelés alatt terápiás választ, mint az antidepresszáns önmagában.
A terápia befejeztét követő időszakot vizsgálva a kombinált terápia 6-24 hónapos követéssel már 61%-al volt jobb, mint az antidepresszáns önmagában.
Amikor a pszichoterápia+antidepresszáns kezelést vetették össze a pszichoterápiával önmagában, a kombinált kezelés az aktív kezelés alatt 16%-al bizonyult hatásosabbnak. Azonban követve a pácienseket a kezelés befejezése után a kombinált kezelés csekély előnye is eltűnt.
A szerzők megállapítják, hogy az antidepresszáns kezelés önmagában komoly visszaeséshez vezet nem csak a kezelés befejezése, vagyis a gyógyszer elhagyása után, hanem már a kezelés alatt is. Ennek oka elég nyilvánvalóan az, hogy a kezdeti placebohatás elmúlik, és a beteg ugyanott tart, mint a kezelés megkezdésekor, hozzászámítva még az antidepresszánsok nem kívánatos mellékhatásait. A kombinált terápiákban a kimaradás a mellékhatások miatt sokkal gyakoribb. Hosszú távú hatásában nincs bizonyíték amellett, hogy a kombinált terápia jobb volna, mint a pszichoterápia önmagában.

Összességében ez a metaanalízis a maga visszafogott tudományos stílusában cáfolja az antidepresszánsok alkalmazásának értelmét, mert egyrészt a pszichoterápia messze hatásosabb, mint az antidepresszáns kezelés, továbbá még a kombinált kezelésben is a kiegészítőként használt antidepresszáns csak növeli a kezelésből való kimaradást, de hosszútávon semmi pozitív hatása nincs.

Furukawa és munkatársai 2007-es elemzése újabb csapást mér az antidepresszánsok használhatóságára a pánik kezelésében. A szerzők azt az érdekes kérdést teszik fel, vajon a pszichoterápia placebotablettával kiegészítve hatásosabb-e a pszichoterápiánál. Három vizsgálatot találtak, amelyek elemzésre alkalmasak voltak. Ezekben a pszichoterápia (kognitív viselkedésterápia) placebóval együtt alkalmazva 26%-al sikeresebb volt, mint a pszichoterápia önmagában. A kezelés végeztével a 6-24 hónapos követés eredményei szerint ez a placebo okozta fölény eltűnt, a kombinált és a pszichoterápiás kezelés azonos mértékben volt hatásos.

Ha összevetjük a pszichoterápia+antidepresszáns és a pszichoterápia+placebo elemzések eredményét, azt látjuk, hogy a két elemzés hajszálra megegyezik. Mind az antidepresszánsok, mind a placebo kiegészítő kezelésként 24-26%-os kezdeti előnyt jelentett, de ez az előny mindkét elemzés szerint hosszú távon megszűnt. A két vizsgálat összevetéséből egyértelműen adódik, hogy az antidepresszánsok PLACEBO-ként hatnak, ha kombinált kezelésben alkalmazzák őket. Mivel csak rontja a terápiában maradás esélyét, nem beszélve az egyéb káros hatásairól, pszichoterápia mellé antidepresszánst adni értelmetlenség és káros.

David Barlownak és munkatársainak 2000-ben lefolytatott vizsgálatának eredménye szerepelt Furukawa és munkatársai 2006-ban elvégzett elemzésében. Susan D. Raffa és munkatársai 2008-ban Barlowék 2000-es vizsgálatának számukra különösnek tetsző eredményét elemezték újra. Barlowék vizsgálatában a pánik kezelésében a klasszikus és hatékonynak tartott imipramint (Melipramin, Tofranil) vetették össze placebóval és kognitív viselkedésterápiával úgy, hogy minden kombinációra volt egy betegcsoport. Tehát volt kognitív terápia+imipramin csoport, volt kognitív terápia+placebo csoport, és volt kognitív terápia, imipramin és placebo magában. Mint tudjuk, a boxmérkőzéseken is, a végső eredményt az utolsó menet után hirdetik ki, a részeredmények nem sokat mondanak. A pánik vizsgálatokban az igazi kérdés mindig az, hogy érzi magát a páciens akkor, amikor már régen (ebben a vizsgálatban már hat hónapja) véget ért a kezelés. Nos, itt az derült ki, hogy a kognitív terápia önmagában és a kognitív terápia+placebo felülmúlta hatásában mind az imipramint magában, mind a kognitív terápia+imipramin kezelési ágat is. Mint Raffáék rámutatnak, a (számukra) legkülönösebb az volt, hogy a kognitív terápia+placebo csoportban hat hónappal a kezelés végeztével 26-ból 1 ember esett vissza (3.8%), míg a kognitív terápia+imipramin csoportból 24-ből 9 (37.5%)! Vagyis akik imipramint is szedtek a kognitív terápia mellett, azok tízszer valószínűbben estek vissza a pánikba, mint akik placebót szedtek a kognitív terápia mellett. A részletes elemzés azt mutatta, hogy a hatás nem abból fakadt, hogy ki miben hitt, ugyanis a placebocsoport tagjai közül húsz azt hitte, aktív gyógyszert kap. Hasonló arányban gondolták - ezúttal helyesen - az imipramin csoportban is, hogy aktív gyógyszert kapnak. A különbség tehát nem abból fakadt, hogy akik úgy tudták, aktív szert kapnak, azoknál a pszichés biztonságérzett veszett volna el, mert ugyanez a hatás a placebót kapó csoportban is visszaesést okozott volna. A visszaesés tényleges oka tehát valamilyen biokémiai hatás lehet, amit az imipramin okozott, s megvonása után a betegek nagy része ezért visszaesett. Ez messze alátámasztja Furukawáék azon következtetését, hogy az antidepresszánsok még kiegészítő kezelésben is csak kárt okoznak.

Furukawáék elvégezték a szorongáscsökkentőkre is a fenti elemzést, vagyis a pszichoterápia+ szorongáscsökkentő kombinációja szemben a pszichoterápiával magában. A korábbiakhoz hasonlóan, 25%-os kezdeti fölényt találtak, ami azonban ez az előny a vizsgálat után eltűnt. Mivel a kombinált terápiából és a csak pszichoterápiából kimaradtak aránya azonos volt, ezért önmagában a nyugtatók alkalmazását ez nem indokolja. A hosszú távú hatást elemezve kiderült, hogy a pszichoterápia önmagában hatásosabb volt, mint a nyugtatóval való kombinálása, sőt a kombinált kezelés hosszú távon károsnak bizonyult a csak magában alkalmazott pszichoterápiával szemben. A csak nyugtatóval folytatott kezelés egyértelműen alulmaradt a pszichoterápiával szemben.

Jól ismert jelenségről van itt szó. A nyugtatók addig hatnak, amíg szedik, de meg nem gyógyítanak semmit. A polgár hozzászokik, függővé válik, memóriazavarai, hormonzavarai támadnak, de nem gyógyul.

Könyvemben részletesen idéztem azt a két nagy vizsgálatot, amely célul tűzte ki, hogy a Xanaxot pánikellenes szerként mutassa be. Az eredmények katasztrofálisak voltak, amíg az emberek szedték a Xanaxot, addig tűrhetően voltak, amint azonban elhagyták, még ha fokozatosan is történt az elhagyás, a betegek többsége rosszabb állapotba került, mint volt. Otto és munkatársai 1993-ban azt vizsgálták meg, hogy akik hat hónapig szedtek Xanaxot vagy Rivotrilt, milyen sikeresen tudják elhagyni. Vizsgálatukból az derült ki, hogy még fokozatos elhagyás esetén is a betegeknek csupán 25%-a maradt továbbra is pánikmentes, a többi visszaesett. Akik 10 hetes kognitív viselkedésterápia segítségével hagyták el a szert, azoknak 76%-a pánikmentes maradt a gyógyszerelhagyás végére. El lehet azon gondolkodni, hogy ha a betegek csak kognitív viselkedésterápiában részesültek volna, akkor nem lehetett-e volna megspórolni egy hathónapos fölösleges gyógyszerszedést.

A kibicnek persze semmi sem drága. Aki még nincs benne nyakig pánikja sikertelen gyógyszeres kezelésében, az persze okoskodhat más rovására a különböző fórumokon, hogy "ne már, hogy a gyógyszerek mind rosszak". Sokan azzal érvelnek, hogy a pszichoterápia (pofátlanul) drága, így aztán nincs más, mint a gyógyszerek. Csakhogy, ha égne is a házam, hiába állna a házam mellett benzinkút, akkor sem gondolnám, hogy ha nincs víz, akkor jobb híján locsolom majd benzinnel. Ha valami árt, az akkor is árt, ha a megfelelő kezelés anyagi vagy egyéb okokból nem elérhető. Akik pedig a pszichológusokat szidalmazzák, hogy azok a drága magánpraxisban csak a gazdagokat kezelik, gondolkodjanak el azon, hogy is állt elő az a helyzet, hogy a hazánkban fellelhető több ezer pszichológusból alig néhány van klinikai állásban. Ha szabad a gazda, megmondom: úgy, hogy a mindig is orvosok vezette egészségügy, valamint a mentális egészségügyet az évek során egyre inkább a kezébe kaparintó biológiai pszichiátria fokozatosan annyira leépítette a pszichoterápiás hálózatot, hogy mára gyakorlatilag nincs TB alapon pszichoterápiás ellátás. Így aztán álnok érvelés, hogy ők is kényszerűnek tartják a csak gyógyszeres kezelést. Persze a mezei pszichiáter joggal érzékenykedik a pszichiátriát ért vádaktól, mert személy szerint nem ő hozta létre ezt a helyzetet, hanem vezetői. Ők csak közkatonák, de sajnos többségükben hű katonák, akik - akár mi is a privát véleményük - végrehajtják a "parancsot". S miközben a nyugati pszichiátriai kezelési protokollok, a fenti elemzésemmel összhangban, a kognitív viselkedésterápiát tekintik elsőnek választandó kezelési módszernek, addig a Magyar Pszichiátriai Társaság elsőnek és másodiknak választandó kezelési módszere az antidepresszánsok és a nyugtatók. Utóbbiakat a nyugati protokollok egyenesen ellenjavalltnak tekintik. Egy mai pszichiáternek el kell döntenie, hogy betegeihez és a tudományos igazsághoz hű, vagy a hivatalos doktrínához.

Irodalom

 

 

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

Google reklám

 















 

 

 

 
Szendi Gábor: Új vitaminforradalom. Szendi Gábor: Párbajok nélkül.
Szendi Gábor: Napfény vitamin Szendi Gábor: A Nő élete. Jaffa. 2012.
Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv 2. Szendi Gábor: Paleolit kezdőknek. Jaffa. 2012.
Szendi Gábor: Paleolit és korunk betegségei. Jaffa. 2011 Szendi-Mezei: Paleolit szakácskönyv. Jaffa. 2011
Szendi Gábor: Boldogtalanság és evolúció. Jaffa. 2010 Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás. Jaffa. 2009.
Szendi Gábor: Pánik - tények és tévhitek. Jaffa. 2009 Szendi Gábor: Isten az agyban. Jaffa. 2008.
Szendi Gábor: A Nő felemelkedése és tündöklése. Jaffa. 2008 Szendi Gábor: Depresszióipar. Sík kiadó. 2005.

Feliratkozás hírlevélre
Küldje el barátjának, ismerősének!