Gyakori kérdések pánikkal kapcsolatban

Olvastam honlapját, megnéztem interjút Juszt Úrral, leírnám a történetemet, szeretnék Öntöl tanácsot kérni, mert nem tudom, hogy mit tegyek? 32 éves vagyok. 8 évesen elhagyott minket apám, 14 évesen anyámat veszítettem el nagyszüleim neveltek fel. Őket is már eltemettem-egyedül csak a párom van 17 éve mellettem). Egészségügyben dolgoztam/háziorvos mellett/-psychiáterhez irányítva Dg.: Pánikbetegség. Mellette kb. fél évig jártam psychológushoz is- jó volt beszélgetni. Tünetek: Szorongás szinte állandóan, majd sírásos rosszullétek-nagyon sokat sírtam egyik pillanatról a másikra, alapszorongás nagyon felerősödött 2-3 napra, hányás-sokat hánytam, hasmenés, gyomorégés-amit a savcsökkentő gyógyszer napi 2x40mg Controloc nem mindig tudott lecsökkenteni. Fejfájás-migrénszerű jobboldali halántéktáji általában ezzel kezdődött, jött a hányás, sírás. Szapora szívverés. Kivizsgálás: mitralis prolapsus, Refluxbetegség. Sokat szenvedtem, de végig dolgoztam, 4 órában a rendelőben. Ekkor 30 mg Remeron soltab fokozatosan este 1-re emelve, 2x0.5 mg Xanax SR tabletta. Amivel éltem, eleinte elnyomott sokat aludtam, 10 kg-ot híztam, nem volt kedvem semmihez, kb. fél év után jobban lettem, de nem gyógyultam meg, időnként jelentkeztek a szorongások. Testi tünetek elmúltak, gyomorégés-nagyfokú diétával viszonylag rendeződött. Elkezdtem magamtól csökkenteni a gyógyszereket óvatosan. Negyed tbl. remeron maradt +0. 25 mg Xanax estére. Megpróbáltam elhagyni, de mindig megijedtem-elkezdtem sírni-így visszaszedtem. Jelentkeztem főiskolára-felvettek, magam is meglepődtem de nagyon jól teljesítettem. Tavaly tavasszal otthagytam a háziorvos melletti állásomat, úgy éreztem nem becsülnek meg, anyagilag-keveset kerestem. Mindig baj volt, hogy el kellett mennem 1 hétre Debrecenbe főiskolára. Tavaly ősszel megint jelentkeztek a tünetek-gyomorégés, szapora szívritmus, szorongás, sírás. Elmentem egy másik psychiáterhez-megint pánikbetegség negyed tbl. Remeron elhagyása /híztam tőle/-alig bírtam elhagyni-jöttek a sírások, helyette Jarvis 75 mg-bevettem, éjszaka felugrottam az ágyból-kértem a páromat vigyen az ügyeletre, mert meghalok, bőröm égett-ő elküldött zuhanyozni, mire visszaértem, átment rajtam, de a szorongás reggelig nagyon erős volt. Ilyen rohamom nekem előtte sohasem volt. Reggel felhívtam a psychiátert azt mondta vegyek be Xanax SR 0.5 mg-ot, a Jarvis okozta a rohamot. Próbálkoztunk Aurorix 150 mg-os tablettával attól meg a gyomrom fájt, égett, alig bírtam enni valamit. Ezért leálltunk. Így tavaly szeptember óta nem szedek antidepresszánst. Nem bírtam aludni éjszaka, izzadtam, többször felébredtem, fáradt voltam ezért éjszakára 1mg Xanax + Xanax SR 0.5 mg, tehát 1,5 mg Xanax-ezzel tudtam aludni. Nappalra nem voltam hajlandó semmit bevenni. Psychiátert ott hagytam, mert azt mondta, hogy vannak olyan emberek akiknek jól jön a betegség, direkt csinálják maguknak. Erre megmondtam neki, hogy én nem azért járok ide-oda, mert az nekem jólesik. Én meg akarok gyógyulni. Próbálkoztam kineziológussal, Hellinger therápiával (amik talán részben jók voltak-közben volt két alkalmi munkám amit teljesen jól elláttam, főiskolán 4,7 átlagom van-én akarok úgy érzem), hallgatok pozitív megerősítéses cd-t, ami jól lenyugtat. Most ott tartok, 1mg Xanaxot szedek estére-0.25-ből 4 db-ot (azért így, hogy majd le tudom apránként rakni). SR 0.5 mg-ot leraktam. Ahogy letettem az SR 0.5 mg Xanaxot- a 90/60 vérnyomás-rendeződőtt 120/80 körülire, de a pulzusom 90-100 körüli. Jelenleg nagyfokú fáradtságot, levertséget érzek, koncentrációképességem csökkent-bár tanulok a vizsgákra, szapora szívverés állandóan, szorongás is van, sírás. "Pánik"rohamom nincs. Nem dolgozom, nem találok munkahelyet-nincs kedvem semmihez, otthoni teendők elvégzése nehezemre esik. De nem fogok többet antidepresszánst szedni. Xanaxot is le akarom tenni. Rendeltem most Omega 3 capsulát, szedek multivitamint, iszom a citromfű teát, menstruáció alatt nagyon bevált a Naturland PMS teakeveréke, próbálok mozogni (bár nehezemre esik). Próbálok másként gondolkodni, valamikor sikerül, valamikor pesszimista vagyok nagyon. Egyébként ha elmegyek suliba, ott jobb az emberek között. Vannak napok, mikor viszonylag jól tudok gondolkodni, tervezni, tanulni. De vannak sírásos, pesszimista napok. Reggel állandó szemnyomásra ébredek, hányinger is gyakori. Úgy érzem, hogy rengeteget költöttem már psychiáterekre, különböző módszerekre, sokat tanultam ezen az úton, de nem tudom, hogy hogyan tovább, mi az én bajom? Pánikbetegség? Depresszió? Vagy valami más? Kérem ha tud, segítsen, nem akarom gyógyszerekkel leélni az életemet. Mit tegyek?

Köszönöm, hogy időt szakított levelem elolvasására. Köszönöm, hogy hitet ad, hogy gyógyszer nélkül is lehet élni. Várom válaszát. Előre is köszönöm.

Válasz

Kedves T!

A problémája véleményem szerint abból fakad, hogy gyermekkori hányattatásai miatt valószínűleg fokozott szorongáshajlam jellemzi. Életútja rendhagyó jellege (gyermektelen, nem házas, későn végzi a főiskolát) is arra utal, hogy a gyermekkori traumák feldúlták életét, és az életfeladatokat csak késve tudja teljesíteni. Ez önmagában komoly szorongást okoz, vagy okozhat. Ezek a tényezők általában nem kézzel foghatóak, hiszen egy globális szorongás mondjuk amiatt, hogy hátrányai vannak másokkal szemben, hogy "késve érkezik" élethelyzetekbe, nem elhárítható, nem kiiktatható tényező, hanem ez maga az Élet. Ugyanakkor a rendhagyó élet mindig sok elégtelenséget, konfliktust, keserűséget szül, amire csak az a gyógyír és megoldás, ha felismeri és vállalja traumatizáltságát és felismeri, hogy MÁS, mint a többi ember. (Ez ügyben figyelmébe ajánlom a Kudarcok, csalódások, traumák kötetben megjelent írásomat)
A pszichiátria teljes tévúton jár, amikor a tünetei alapján akarja besorolni bárhova is. A tünetek nem mutatják meg a szorongás eredetét, okát. Az emberek tünetek alapján való osztályozása olyasmi, mint a krumplik nagyság szerinti besorolása: semmit nem mond az egyedi ember életéről, szorongásai kialakulásának útjáról és a megoldásról.
Úgy vélem, szorongásai élethelyzetéből fakadnak, és egy új életfelfogás vagy életfilozófia segítene elrendezni élete tényeit olyan struktúrába, amely már nem okozna akkora szorongást. Az életút, az "el vagyok késve" érzés szorongást keltő hatása nem oldható meg gyógyszerekkel, csak az élet kérdéseinek és saját életértelmezésének újragondolásával. Szorongásaira tehát elsősorban pszichológiai-filozófiai segítség kéne, nem pedig pszichiátriai. Nem az agyával van baj, hanem az életével. Természetesen a relaxáció, légzésterápia, sport és a szedett vitaminok és omega-3 segíthet az aktuális szorongás csökkentésében, de teljesen meg nem oldja.

Köszönöm, hogy hozzájárult levele közléséhez.

Az alábbi levélváltást a blogomról idézem.

Kedves Szendi úr!
Én egy 26 éves nő vagyok, és "pánikbeteg". Olvastam a pánikról szóló könyvét, de nem ismertem "magamra", azaz a saját tüneteimre, esetemre. A könyvében ön a légzéssel és szívvel kapcsolatos rohamokról ír, én azonban "gyomros" vagyok. A történetem nagyvonalakban a következő:
Sajnos erősen szorongó típus vagyok, már fiatal koromban, körülbelül 12-14 évesen voltak pánikrohamszerű tüneteim, azonban akkor erről még mit sem tudtunk. Most visszatekintve gondolom úgy, hogy a légszomjjal, fulladásérzéssel járó rohamokat, amiknek hosszas kivizsgálás után sem találtak szervi okát, pánikrohamként lehetne leírni.Ez azonban egy időre (1-2 évre) elmúlt, hogy azután kicsit másképpen kezdődjön újra. Maximalista és szorongó tini voltam (vagyok), és (az orvosok szerint) ennek következményeként "csináltam magamnak" egy vastagbélgyulladást, ami 2 év kivizsgálás-kálvária után derült ki, mikor 17 éves lettem. Ez gyakran hasmenéssel járt, és a folyamatos rosszullétek miatt szépen lassan egyre kevésbé mertem elmenni otthonról, nehogy hasmenésem legyen idegen helyen. Bár a vastagbélgyulladást gyógyszerekkel és diétával sikerült megszüntetni,végül oda jutottam, hogy az otthonról való elmenésnek már a gondolatára is végletes félelemmel és hasmenéssel reagáltam, ami azután hiperventillációval, deperszonalizáció és kontrollvesztés érzéssel stb. párosultak. Megpróbáltam leküzdeni a félelmeimet, sajnos kevés sikerrel, és bár elmentem otthonról, a szüleimnek többször (szinte mindig) értem kellett jönniük, mert rosszul lettem, rohamom lett. Végül pszichiáterhez kerültem, aki felállította a diagnózist: pánikbetegség. Zoloftot írt fel, valamint Rivotrilt. Ezenkívül azt is megálapította, hogy neurotikus vagyok, krónikusan depressziós, és be kéne feküdnöm 2 hétre "pihenni" valamelyik intézetbe. Szerencsére ez utóbbit a szüleim nem engedték. Ekkor 17 éves voltam. A gyógyszereket szorgalmasan szedtem, és bár nem sikerült meggyógyulnom, valamennyit néha javultam, és voltak tünetmentes hónapjaim. Azóta ugyanez a helyzet, csak más gyógyszerekkel. Most pillanatnyilag Velaxint szedek, az időközben felírt Xanaxot csak végső esetben, rohamkor veszem be, és megpróbálok "öngyógyulni". Sokat olvasok a "betegségről", próbálom racionálisan felfogni, és folyamatosan azt magyarázom magamnak, hogy ezt én csinálom. Magánpszichiáterhez járok, de vele is csak 2 hónapban egyszer fél órára találkozom, azt is kriminális összegért. Számomra az a legérdekesebb az esetemben, hogy míg pánik-olvasmányaim során az bizonyult közös pontnak, hogy a pámikosok akkor lesznek rosszul, ha nincs velük egy ismerős,aki segítsen nekik, nálam ez pont fordítva van. A furcsa velem kapcsolatban az, hogy én akkor leszek rosszul, ha van velem valaki ismerős, és akkor leszek jobban, ha egyedül maradok. Ha nincs velem senki (egyedül utazom) akkor semmi bajom, vagy ha mégis, sokkal enyhébb "rohamom" lesz, könnyebben kezelem. Többek között 7 hónapot önállóan (egyedül)külföldön töltöttem, dolgoztam, rengeteget utaztam, és egyetlen egyszer sem volt rohamom.Vajon ez miért van?
Most ott tartok, hogy ha szórakozni szeretnék menni a barátaimmal, azt csak úgy teszem meg, ha 1. lehetőleg szabad téren van a hely. 2. lehetőleg kevés ember van. 3. Minimum 2 db női mellékhelységgel van ellátva 4. viszonylag közel van az otthonomhoz.Sajnos nem tudom teljesen elengedni magam, nem vagyok az a "vicces gyerek", aki a jobb periódusaimban szoktam lenni, és gyakran hazarohanok a buli közepén. És "természetesen" sok minden fel sem merülheta számomra, pl. egy buszos kirándulás, hosszú utazás, nyaralás szinte kizárt. Sok mindenből kimaradok, és bár a barátaim jól kezelik, azért érzem a "visszaesést" az emberi kapcsolataimban.Bár azt hiszem még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert habár rémesen nagy erőfeszítésembe telik, végülis elmegyek otthonról.
Kíváncsi vagyok a véleményére!
Üdvözlettel: egy "névtelen"

Válaszom:

Kedves Anonima!
A pszichiáter tévesen állította fel a pánik diagnózist, mert Maga nem pánikzavarban szenved. Könyvemben igyekeztem bemutatni, hogy a mai felszínes pszichiátriai diagnózisalkotás lényege, hogy minden akut szorongásos tünetre egyből rávágják, hogy "pánik", és aztán nyomatják a szokásos, de hatástalan antidepresszáns és nyugtató keveréket. Sajnálatos módon persze mindegy is, milyen elnevezést adnak a problémának, ugyanis így is, úgy is ugyanazt adnák. Praktikusan azonban, pl. a Maga szempontjából, egyáltalán nem mindegy, hogy korrekt diagnózist kap-e vagy sem. A pánik diagnózis akkor adható, ha a szorongásos rohamok váratlanok, bejósolhatatlanok. Erről a Maga esetében szó nincs, hiszen elég jól körülírható fóbiás helyzet váltja ki a fóbiás félelmeket. Azt minden pszichiáternek tudnia kéne, hogy a pánikot éppen az különbözteti meg a fóbiától, hogy a pánikban megjelenő pánikrohamnak nincs kiváltó oka, míg a fóbiában a fóbiás helyzet vagy a fóbiát kiváltó tárgy idézi elő a szorongásrohamot. Az antidepresszánsok és a nyugtatók a pánikot sem gyógyítják, ezt részletesen taglalom a könyvemben, de a fóbiát még annyira sem.
Fóbiája középpontjában a beszékeléstől való félelem áll. Minden olyan helyzet, amely a Maga számára fokozza a beszékelés, megszégyenülés kockázatát, erős szorongást kelt, ami ráadásul valóban kiválthat hasmenést, létrehozva azt, amitől fél. Kérdezi, a társaság Magának miért rossz, miközben "más pánikosoknak" kifejezetten segít. A magyarázat egyszerű: a Maga félelme éppen az, hogy nem szeretne mások előtt megszégyenülni egy esetleges "baleset" miatt. Titkolni a problémáját éppen, hogy egyedül tudja jobban. A pánikosok viszont attól félnek, hogy meghalnak szívrohamban, agyvérzésben, ezért nekik a társaság azért jelent védelmet, mert lesz, aki orvost hívjon.
A pszichiátriai félrekezelések jóvoltából lassan már 10 éve késik fóbiája megfelelő kezelése, ami a kognitív viselkedésterápia volna. Nem akarom elkeseríteni, de ennyi idő alatt eléggé erős beidegzések és reflexek alakulnak ki, amelyek fenntartják a tüneteket. Mondhatni, bizonyos tünetképződési utak alaposan bejáratódtak. Sajnos a félrekezelésnek ez a következménye: nem egyszerűen felfüggesztődik a probléma megoldása, hanem egyre súlyosbodik, kialakul az életvitelszerű elkerülő viselkedés. A beszékeléstől való félelem viselkedésterápiája elég nehéz, mert a viselkedésterápia logikája az, hogy "tedd azt, amitől félsz", aki viszont fél a beszékeléstől, az nem nagyon hajlandó azt kockáztatni, aminek a kivédésére az egész életét feltette. Egy pókfóbiást könnyebb rávenni arra, hogy végül simogassa meg a pókot, és lássa be, hogy nem hal bele. De egy beszékeléstől félő emberrel elfogadtatni, hogy "de csak kockáztassa meg" és élje át, hogy nem tragédia, ha bekövetkezik, nem könnyű. Pedig az ilyen típusú félelmek másként nem igen győzhetők le. Ezért is külön nehézség az eltékozolt 10 év, mert közben alaposan kiépültek a hasmenést kiváltó reflexek és mélyen beette a lelkébe magát a nyilvános megszégyenüléstől való félelem. Ennek ellenére ki lehet ebből gyógyulni, de nem gyógyszerekkel.

Kedves Szendi Úr!
Kicsit megkésve bár, de köszönöm szépen a válaszát. Nagyon sokat gondolkodtam rajta. Ezek szerint a "pánikrohamaim" nem is voltak igazi pánikrohamok, csak afféle túlzott félelmi reakció a fóbiámat ingerlő helyzetre. Ez valahol megnyugtat, hiszen így talán könnyebb lesz megfogni a dolgot, másképp fogok hozzáállni, valahol viszont újfent kétségbe ejt. Hiszen hogy lehet az, hogy Ön egy levélből, ismeretlenül meg tudta mondani hogy mi a problémám, mások pedig 10 évig félrediagnosztizáltak? Kétségbeejt, mert eddig megbíztam a diagnózisokban, megbíztam a gyógyszerekben, és most, az Ön könyvét és a válaszát olvasva teljesen elveszítettem a bizalmamat. Ez valahol jó, hiszen eddig a gyógyszerekben bíztam, és amellett "terápiáztam" saját magamat, de most át kell értékelnem és újraalkotnom a "kezelésemet". Ugyan minden jó dolog eredetileg valami káoszból alakul ki, a káosz most pillanatnyilag kicsit mégis megijeszt. De bízom benne, hogy most, ezzel a megváltozott nézőponttal sikerülni fog a gyógyulás. Köszönöm, hogy könyvével és válaszával felhívta a figyelmemet a téves hozzáállásra!
ui: szándékosan írtam nyilvános fórumra, hogy esetleg mások is magukra ismerjenek az esetemből. Mégegyszer köszönöm a válaszát!

Kedves Szendi Gábor!

Nagyon örülök, hogy rátaláltam a Pánik című könyvére. Az első "rosszullétem" két évvel ezelőtt volt, és kb 3-4 percig tartott. Ültem a buszon, elkezdtem izzadni, kalapált a szívem, és ájulásérzésem volt. Nagyon megrémültem. Elkönyveltem annak, hogy nem reggeliztem, biztosan csak a vércukrom esett le, már többször volt ilyen, de nem ilyen heves. Aztán aznap újra buszra szálltam, és újra elkezdett verni a szívem. Leszálltam, és onnan egy szörnyű félelem fogott el... Hogy ez bármikor, bárhol elkaphat, és nem tudom kontrollálni. Otthon rákerestem Interneten, mi lehet ez, és persze, hogy kidobta, hogy pánikbetegség. Megijedtem, nagyon. Elmentem pszichiáterhez, és felírt egy antidepresszánst, alig vártam, hogy elkezdjem, hiszen azt mondta, hogy ettől megszűnik a félelem, sokkal magabiztosabb leszek (említettem, hogy nem szeretem a nyilvános szereplést, sokszor zavarba jövök..., ezt önértékelési zavarnak titulálta). Úgy hagytam ott a rendelőt, hogy súlyos beteg vagyok... Elkezdtem szedni a gyógyszert, és még rosszabbul lettem. Szüleim kidobták, és mondták, csak magamon tudok segíteni. Aztán elmentem pszichoterápiás kezelésekre, nagyon jók, de nem hiszem, hogy ezek a tüneteknek valami köze lenne a gyermekkoromhoz. Senki nem nyugtatott meg, hogy ez egy természetes reakció, ettől nem fogok elájulni, nem kapok agyvérzést, mindenhol csak azt kaptam, járni kell. De nem láttam a végét. Annyit kell tudni rólam, hogy 25 éves vagyok. Az első heves szédülés szívverés, izzadáson kívül két év alatt csak kettő volt, mégis sokszor elfog a félelemérzet, nem érzem magam biztonságban. De vannak olyan napjaim, amikor úgy érzem olyan erős vagyok, hogy meg tudnám váltani a világot. A szerepléstől is félek. Nagyon szeretném elvégezni a **** Egyetemet, de ehhez újra buszra kellene szállnom, ráadásul metróznom is kellene. Egy nap betértem egy könyvesboltba és megtaláltam az Ön könyvét. Biztosan az égiek irányítottak oda.... Most már látom, hogy amit én súlyos dolognak tartottam, az nem is az. Elkezdtem a tünetelfogadásos módszert alkalmazni, és nagyon beválik, Ha elkezd verni a szívem, nem ijedek meg, Tudom, hogy elájulni meg végképp nem fogok, Biztatom magam, hogy pár perc és elmúlik, eddig mindig elmúlt. Sőt annyira rosszul sose voltam. Azóta folyamatosan keresem az olyan helyzeteket, ahol félni szoktam, még ha kellemetlenül is érzem magam pár percig. Azt nem értem, hogy miért van szükségem olyan sokszor pozitív megerősítésre, meg nem azonosultam kellőképp a tünetekkel? Miért van az, hogy valamit sikerül megtennem és újból és újból megerősítésre van szükségem, mert nem hiszem el, hogy meg tudnám tenni. Például ültem azóta a buszon és félek újra felszállni, mert lehet, hogy akkor sikerült, de nem biztos, hogy megint fog... így gondolkodom, sajnos. Most már tényleg nem félek annyira a tünetektől, de lehet, hogy még mindig megijedek tőlük vagy az lehet a baj, hogy annyira még sose voltam rosszul, és kicsit többet benn kellene egy ilyen szorongató szituációban, és direkt produkálni a tüneteket, amíg teljesen immun leszek rájuk? :) Még egy kicsit más jellegű kérdésem lenne. Voltam candida szűrésen pár napja, ami pozitív lett. Kaptam egy leírást, amin az állt, hogy a candida is tud idegrendszeri tünetek produkálni: félelem, pánik, homályos látás stb...) Ha például nekem ezeket a tüneteket a candida okozná, akkor ebből hogy tudnák kigyógyulni. Mert azt senki nem tudja konkrétan megmondani, hogy annak mi a gyógymódja. De akkor viszont hiába vagyok erős, és hiába látom be, hogy a tünetekért egyedül én vagyok felelős, tudom kezelni őket, és nem kell félni tőlük, mert ez csak egy ősi reakció, ha nálam a candida okozza. Vagy a candida betegség is csak egy üzleti fogás? Mert azzal is riogatják az embert, hogy veszélyes. Kérem, amennyiben lehetséges, adjon választ a kérdéseimre. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat köszönhetek Önnek a könyvben írtakért, egy nap alatt választ kaptam arra a kérdésemre, hogy mi bajom lehet. Előtte két évig csak súlyos pénzekért kutakodtak a múltbeli tragédiáim felől, hiába éreztem, hogy sok köze nincs a jelenhez.

Válaszom

Kedves ****!

Levelét szívesen feltenném név nélkül a pánikoldalamra, mert tanulságos és tipikus történet arról, hogyan lehet valakit megtéveszteni és megrémíteni.

A végén kezdem. Ez a candida dolog általában hisztéria. A candida csak rendkívül legyengült szervezetben (pl. végstádiumú rákos betegeknél) tud elszaporodni annyira, hogy tüneteket okozzon. Természetesen szinte mindenkiben ott van ez a gomba, de az immunrendszer féken tartja.
A buszozással kapcsolatos félelemkioltás lassan megy. És igazán akkor oltódik ki a félelem, ha a buszon is kialakulnak tünetek, de Maga helytáll és nem menekül el, hanem a buszon "oldja meg" a szorongását. Ezt a könyvben a forszírozott tünet részben írom le, amikor a tüneteket szándékosan előidézték a félelmet keltő helyzetben, éppen azért, hogy ne a véletlenen múljon. ez persze radikális módszer, nem biztos, hogy kell. A lényeg, hogy a félelem akkor szűnik meg, ha sokat utazik, és lesznek a buszon is tünetei, de ugyanúgy elfogadja őket, mint máshol.
Ha van kérdése írjon!
Na meg várom az engedélyét!

*** viszontválasza

Kedves Szendi Gábor!

Nagyon örültem a válaszának. Ami velem történt, tényleg nagyon tanulságos, és biztosan sokan hasznára lennének. Természetesen beleegyezem, hogy megjelenjen a honlapon. A könyvet folyamatosan olvasgatom, és alkalmazom a benne leírtakat. A buszozásig még nem jutottam el a sok munkám miatt, de jövő hónapban veszek bérletet. Nem értettem, eddig miért nem értem el javulást, mindig mindent csak megúszni akartam, meg épségben túlélni :). De miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy egy egy élethelyzetet nem túlélni, hanem megélni kell. Én is tanultam anatómiát az edzőképzésen, de nem nagyon értettem mi zajlik egy pánikolás közben ember testében. A könyv azért nagyszerű, mert egyrészt bemutatja a biológiai hátterét a pániknak, megnyugtat, hogy ez nem betegség, pedig tényleg mindenhol azt hallani, és nem történik semmi baj, ha az ember ezt átéli, néha belefér egy kis pánikolás. Én most arra törekszem, hogy újra félelem nélkül élhessek, megjegyzem a legjobb mankó, a könyv a kezemben, és nagyon jó úton haladok. A tünetektől már egyáltalán nem félek, át tudom őket élni, vagyis megélni :) a pillanatot, már csak vissza kell rázódnom a régi kerékvágásba, és amiket eddig kerültem, újra elmenni, megtenni. Nem tudom, hogy ez a nehezebb vagy a könnyebb része a dolognak, de menni fog... hála a könyvnek.
Már 3 ismerősömnek is ajánlottam, és nagyon hasznosnak tartják. Minden pszichológusnak, pszicháternek, sőt pszichoterapeutának e könyv szerint kellene beszélgetnie a páciensekkel, és nem arra törekedni, hogy minél tovább járjanak hozzá, és elhitetni, hogy úgyse gyógyul meg.

Köszönöm a segítséget! Ha esetleg megakadnék valahol, vagy valamiben nem lennék biztos, kérhetek tanácsot? Ui: a honlap is nagyon hasznos, és örülök, ha az írásom szerepelne rajta, akár ennek a levélnek a tartalma is.

Köszönettel:***

Kedves Gábor!

3 éve kerestem meg Önt hasonlóképpen e-mailben, akkoriban pánikbetegként diagnosztizáltak. A tanácsát kértem, mely úton járjak a gyógyulás végett. Azt javasolta akkor, hogy ne szedjek gyógyszert lehetőség szerint, mert azzal inkább csak ártok magamnak, és kognitív pszichoterápiát javasolt. Nos, én felkerestem egy pszichológust, aki inkább pszichoanalizált, és persze ez is hasznos volt, mert sok minden világossá vált számomra a múltból, ám kicsit sem járult hozzá a jelenbeli gyógyulásomhoz. Inkább csak megértettem, mennyi minden oka lehet annak, hogy pánikszerű tünetek kínoznak. Mindezt annak kapcsán írom, hogy most olvastam el Pánik című könyvét (is), és ebből értettem meg igazán, miért is nem jók a gyógyszerek. Mert nem használnak.
Visszatérve fentiekhez, én azért választottam akkor mégis a gyógyszert, mert tüneteim elviselhetetlenek voltak, és úgy gondoltam, csakis arra akarom használni a gyógyszereket, hogy stabilizálódjon az állapotom valamelyest, ahonnan el tudok indulni fölfelé. Persze tévedtem - immár tudom, miért -, és még azon a nyáron az OPNI-t is megjártam 3 nap erejéig. Azóta is szedek gyógyszert, amelyek a következők: Rexetin 1X1, Lamolep 2X1, Xanax SR 0,5 1/2X1. A Xanaxot letettem 3 hétre, majd ismét jelentkeztek haloványan a feszültség jelei, de én ezt annak tulajdonítottam, hogy kicsit túlhajtottam magam. Csak félig jutott eszembe a megoldás: elvonási tünet. Ugyanis szerencsére tünetmentes vagyok, ezért nem is változott a gyógyszeradagom, pontosabban a Xanax csökkent, mert ezt eleinte 2X1, majd 1X1 dózisban szedtem, és végül a 1/2 elég volt. Mivel hosszantartóan tünetmentes voltam, úgy gondoltam, hogy le is állítom, mert itt az ideje.
Az Ön könyvét olvasva azon gondolkodtam el, hogy vajon ebből van-e végleges gyógyulás, vagy mindössze csak tünetmentesség van? Mert az én célom az előző lenne, egyáltalán nem szándékozom "beteg" lenni/maradni. Egy helyen említi a könyvében, hogy nemigen lehet letenni a gyógyszert, vagy csak nagy nehézségek árán - éppen a megvonási tünetek okán. A mai napon pedig szintén olvastam egy interjút Önnel erről a könyvéről, ahol szintén azt említi, hogy még azoknak sem mindig sikerül a leszokás, akik nagyon lassan, és pici dózisonként teszik le a gyógyszert.
Szeretnék ebben tisztán látni, hogy mire is számítsak, ha elszánom magam a gyógyszer letételére. Nyilván nem fog nekem konkrét adagolást mondani, hiszen nem ismer, és etikailag sem lenne helyes, én mégis azt kérdezem, az Ön tapasztalatai alapján mekkora esély van letenni a gyógyszert? Mekkora adagolást célszerű választani az elhagyáskor - milyen mértékben szabad a gyógyszereket csökkenteni? Mire készüljek fel a csökkentett dózisokkal kapcsolatban - itt afelől vagyok nyugtalan kissé, hogy súlyosabb tünetek térhetnek vissza, mint amilyenek voltak - ?
A könyve alapján egyaránt volt spontán és szorongásos pánikrohamom is, minden tünetet beleértve, amelyeket Ön felsorolt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy önmagam hajszoltam bele magam a pánikba, és az, hogy most jól vagyok - stabilan, és hosszú ideje, az nem a gyógyszereknek köszönhető. A gyógyszerek egyfajta mankó voltak, ám én fel akarok állni és járni szeretnék. Önállóan, egyedül. És függőség-mentesen.

Válaszát előre is köszönöm!
És egyúttal hadd köszönjem meg a könyveit, melyeket én csak "Tanításoknak" hívok, mert valóban sokat tanulok belőlük - önmagamról, és az alkalmazott pszichológiáról, és persze a Tényekről és Tévhitekről. Ezek mind nagy erőt adnak - elsősorban ahhoz, hogy első célként állítsam le a betegségtudatot önmagamban.

Köszönöm!

Válaszom

Kedves ****!

Úgy tűnik, kicsit talán túl pesszimistára sikeredett a könyvemben meg az interjúban a gyógyszerelhagyás kérdése. Az elhagyás egyáltalán nem reménytelen, de kétségtelen, hogy járhat némi kellemetlenséggel és feszültséggel, tünetfelerősödéssel. A gyógyszerek elhagyása úgy optimális, ha először az antidepresszánssal kezdi, s hetente 10%-al csökkenti az adagot. Ha egy hét alatt nem szokja meg a szervezete a csökkent adagot, inkább várni kell még egy-két hetet. Ha már viszonylag jól van, újabb csökkentés következhet. A legrosszabb a legvégén szokott lenni, amikor az utolsó morzsát is elhagyja. Ezután érdemes akár hónapokat is várni, hogy teljesen regenerálódjon az agya, majd ugyanilyen lassan nekilátni a nyugtatók elhagyásához. Szintén 10%-os csökkentés javasolt. Érdemes inkább a napközbeni adag csökkentésével kezdeni, mert nappal inkább meg tudunk küzdeni a szorongásainkkal, s az álmát ne veszélyeztesse azzal, hogy az esti adaggal kezdi a csökkentést. Azt hagyja a végére.

üdv: Szendi Gábor

Kedves Szendi Gábor!

Először is, szeretném megköszönni, hogy megírta a Pánik c. könyvét! Így legalább már sokkal jobban és választékosabban meg tudom magyarázni a kétkedő rokonoknak/ismerősöknek, miért nem szedek gyógyszert a pánik...állapotomra. (Szándékosan soha nem is hívtam betegségnek, mert éreztem, hogy nem tesz jót, ha én is beteggé fokozom magam).
Kicsit írok magamról, ha megengedi. Huszonnyolc éves nő vagyok, hét éve volt először rohamom. Ültem a tv előtt, és lecsapott rám az érzés. A vérnyomásom több, mint 210 volt. Anyu tudta mi ez, azt mondta, kimerült vagyok, ne tanuljak annyit. Ez akkor igaz is volt. Rá egy hétre pontosan megismétlődött mindez.
Aztán öt tünetmentes és boldog év következett, megtaláltam a párom, aki ma már a férjem. Viszont az életem a főiskola és az elhelyezkedés miatt tele volt szorongással, de akkor ezt nem vettem tragikusan. Három évig szédültem, aztán a többi kettő már jól ment...hittem ezt.
Másfél éve jelenkeztek nálam furcsa rosszullétek utazás közben, a főiskolában, boltokban. Ennyi, nem több. Bár ez is elég volt, mert korlátozott a bevásárlásban.
A tanteremből előadásokon legszívesebben kiugrottam volna. Egy évig nem tudtam, mi ez, betudtam a stressznek. Próbáltam elterelő dolgokat csinálni, nem mentem be Pestre, csak ha nagyon kellett, boltba sem mentem, csak a férjemmel, nem ültem vonatra, metróra.
Aztán két hónappal ezelőtt elkezdődött a pokoljárásom. Rettentően csúnyán néztem ki, nyúzott voltam, lefogytam, mindenki csodálkozott, mi van velem.
Én pedig titokban sírva néztem azt a boldog és szép mennyasszonyt az esküvői képeken, aki tavaly nyáron még ÉN VOLTAM. Aztán egyik napról a másikra otthon a négy fal között rám törtek a rohamok...napi több ilyen volt, és majd' mindegyik tovább tartott, mint egy óra! Rettenetesen gyöngének éreztem magam, vártam, mi lesz velem. Azt hittem két-három hétig, hogy meghalok. Vártam, vigyenek be a kórházba és adjanak nekem egy altatót, amitől alszok néhány napot...
Teljesen kifordultam önmagamból. Sajnáltam magam, és azt akartam hinni, ez csak egy rossz álom. Ekkor mondtam el a szüleimnek. Apu nem hisz ebben, szerinte ez hiszti. Anyu tudja mi ez, őt "depivel" kezelték (FÉLRE), tehát rögtön mondta, irány a pszichiátria, egy jó nevű doktornőhöz - ismerősök ajánlották - aki nem töm semmivel.
A hölgy már biztos kiégett, mert végig sem hallgatott rendesen, már írta is fel a Xanaxot, Ataraxot, Anafranilt. Én mondtam neki, nem depis vagyok, hanem JELENLEG NAGYON SZOMORÚ, de csak e miatt a kálvária miatt. Jeleztem, hogy én nem szeretnék gyógyszert szedni, mert nem hiszek benne. Anyu is bejött velem, elmondta, ő hogy járt a "gyógyszeres kezelésekkel", de sajnos így sem értette a kedves doktornő, mi a "helyzet". Azt értette, AMIT AKART, hogy anyu családjában sok a depressziós ember, egy közeli ismerősünk öngyilkos lett, mert már marékszámra szedették vele a "bogyókat". Őt a doktornő rögtön lerokonozta, pedig mondtuk, hogy nem az, és közölte, hogy a depr. öröklődik, és "kémiai zavar van az agyamban", amit gyógyszerezni kell. Pszi.terápia szóba sem jöhet, mert hatástalan és sok időt elvesztegetnék vele.
Mondtam, nekem az van bőven. Se munkám, a leépítések miatt, se életem a pánik miatt, de időm..abból most van egy darabig. Nem baj, az nem kell, szedjem a gyógyszert, mert így nem tudom magam ellátni. (Én vezettem, anyu csak elkísért).
Anyut pedig leteremtette, "hogy képzeli azt, hogy magától elhagyta a gyógyszert, micsoda dolog ez". (Anyu iszonyatos elvonási tünetek árán szokott le róluk).
Néhány mondatban elmondtam neki, hogy kamaszkoromban sokáig anorexiás voltam, de soha nem voltam kevesebb, mint 50 kg a 165 cm-hez.
És ebből a betegségből orvosi segítség nélkül jöttem ki, magamtól. Még csak elismerően sem bólintott...pedig a soványságot nekik sem könnyű "gyógyítani", magamnak még nehezebb volt.
A következő doktor még rosszabb volt...
Szerintem valamitől begörcsölt a kezük, így akarták levezetni egy kis kéztornával = gyógyszer felírás. (Elnézést...vicceltem).

Egy világ omlott össze bennem...Találtam néhány "pánikos fórumot", EGY bevált, nagyon sokat segítettek, nem gyógyszerpártiak...A többi elriasztott, tele volt siránkozó, gyógyszert kéregető(!!!) munkaképtelen zombival. Bocsánat, de ezt így kellett leírnom. Elhatároztam, soha nem akarok oda jutni!
Elkezdtem pozitívan tekinteni a dolgokra, ami alapvetően nehéz, mert én pesszimista vagyok...VOLTAM.
Az alább leírt dolgok mérföldkövek, mert majdnem egy hónapig képtelen voltam ilyenekre.
Újra kimegyek az utcára. Kisebb bevásárlásokat egyedül intézek.
Vezetek, vonatozok, metrózok. Egyedül mászkálgatok.
Intézem az építkezésünk ügyeit. (Új életet kezdünk, a szülőfalumban).
Újból sportolok: egyedül járok uszodába. (2004 óta a férjemmel minden évben átússzuk a Balatont, ami egész évre feltölt minket).
Sajnos ez most nem fog összejönni, hacsak el nem halasztják egy héttel. (Nem a félelem miatt). Az úszás és a hajók látványa megnyugtat. No és persze, erős vagyok, csak hogy az eddig nem létező önbizalmam felélesszem.
Igyekszem pihenni, és változtatni azokon a dolgokon, melyek miatt ide jutottam.
A másik dolog, hogy nem kezelem magam betegnek. Azt mondom magamnak, ez egy állapot, amit a szervezetem idéz elő, érezteti, hogy változtassak a körülményeimen.
Ezen kívül szedek omega 3-at, Ca-t, Mg-t, B-vitaminokat. Nem az agyonreklámozott, szintetikus, fel nem szívódó "valamikre" gondolok itt, hanem természetes vitaminokra.

Időközben felvetődik néhány kérdés:
-Miért nem szedhetek fog.gátlót? ( A nőgyógyászom nem írta fel, mert "pánikosoknak nem javasolt"). Jó lenne, mert eddig is szedtem
négy évig, csak a férjem féltett "a hormonoktól".

-Miért kéne megvárni a roham kiteljesedését? Nálam bevált az elterelő technika. Jobb elkerülni, nem pedig kivárni, hisz tudom milyen,
szembenéztem már vele sokszor.

-Ha stresszes időszakom lesz, számíthatok arra, hogy újból visszaesek?

-Szeretnék olyan orvoshoz kerülni, akire számíthatok, és megérti, hogy én úgy félek a gyógyszertől, mint a tűztől.
Ezen kívül bármilyen más gyógymódot szívesen fogadok. Kihez fordulhatok?

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvasta a levelem!
Örülök a könyvének, mert megtaláltam benne azokat a dolgokat, melyeket nem hangoztatnak az orvosok.
És most először örülök a makacsságomnak, hogy nem hagytam magam begyógyszereztetni.
Köszönettel: ****

Válaszom

Kedves ***!

Levele egy részét szívesen feltenném, mert tanulságos, hogyan próbálták ráerőltetni Magára a teljesen hatástalan gyógyszereket. (Ha hozzájárul, megírhatná.) Finoman szólva eszméletlen, ahogy az orvosok működnek, Nem is értem, miért akar orvoshoz menni, mikor a Maga szemléletének és elvárásainak éppenséggel egy pszichológus tudna megfelelni. Na persze nem egy hagyományos lélekturkász, aki majd a gyermekkorát akarja analizálgatni.
A kérdéseire:
A fogamzásgátló erősen bele tud szólni a hangulati életbe. Ezek aktív hormonok, amelyek beleszólnak az agyműködésbe. Ráadásul komoly trombóziskockázattal és mellrák kockázattal jár a szedésük, csak ezt elfelejtik mondani.
A rohamot természetesen nem kell "kivárni", ha meg tudja előzni. A lényeg az, hogy ne elkerülő viselkedések alakuljanak ki. Ha aktív, elterelő vagy légzési technikákkal tudja a szorongást kioltani az jó.
A stresszes időszak persze, hogy ronthatja a szorongást és mivel a pánik nem más, mint szorongás, ezért rosszabbodhat. viszont a "kezelés" lényege mindig az, hogy a szorongást keltő helyzeteket az ember megtanulja megoldani, hogy azok ne legyenek többé szorongatóak. A hiedelmekről szóló rész pl. erről szól. amiért egy helyzet szorongató, az az aktivált hiedelmek miatt van. Más belehalna a félelemtől, hogy át kell úsznia a Balatont (ehhez külön gratulálok, szerintem nagy teljesítmény), Magának meg ez megnyugtató. Másnak meg az nem jelent kihívást, ami Magának stressz. A különbség az emberek közt a fejükben lévő hiedelmekben van. Ezen kell változtatni. Ezt kognitív terápiát folytató szakember tudja megtanítani, hogyan kell átértelmezni, de lehet, hogy a könyv alapján is menni fog. Sajnos vidéken úgy látom nagy hiány van pszichológusokból, vagy amolyan begyepesedett fejű kollégák vannak csak özönvíz előtti gondolkodással.

üdv: Sz. Gábor

**** újabb levele

Tisztelt Doktor Úr!

Természetesen engedélyezem.
Ha esetleg Ön is szokott pánikosokon olyan jellegű "kísérleteket" végezni, mint a könyvében leírja néhány kollégájáról, szívesen részt vennék benne. Kivéve, ha gyógyszert kell tesztelni:)
Az előző levelemből nem akartam regényt csinálni - bár így is az lett - ezért most pótolnék néhány gondolatot, amit kihagytam, "csak hogy teljes legyen a kép"
Másrészt nem akartam annyira szidni a kedves doktornőt.
Nos...A beszélgetésünk elején anyu közölte vele, hogy ő Anafranilt kapott, amitől két hónapig "majdnem megőrült". Utána picit jobban lett, de fokozatosan emelni kellett az adagon, hogy ne legyen egyre rosszabbul. A végén viszont már nem használt semmit, csak rosszabb lett. A dokinő mondta, hogy: "Ön valószínűleg rossz gyógyszert kapott".
"Amelyik gyógyszer beválik az anyának, jó lesz a lányának is, és fordítva". Utána gondolkodott, hogy éppen ezért Anafranilt mégsem ír fel nekem. Ez a kérdés itt nyitva maradt.
Majd más táma jött, elmondtam, hogy mit éltem át fél éven keresztül. Erre azt reagálta, hogy igazam lehet abban, hogy nem kéne rögtön gyógyszert kapnom, mert tényleg nagyon stresszes volt az elmúlt időszak számomra, és lehet hogy kipihenem majd. Pici szünet következett, majd váltott, aminek a lényege, hogy nálam a szorongás öröklött tényező, és ugye hát az a fránya zavar az agyban...Mindegy, felír nekem ...-t. (már nem emlékszem a gyógyszer nevére).
Szóba került az is, hogy még öt napom van az utolsó két vizsgámig, addig jó lenne picit helyrerázódnom. Kérdeztem tőle néhány dolgot -pusztán kíváncsiságból - bár ezekre tudtam a válaszokat.
Pl.: -Mikor fog hatni a gyógyszer?
- Másfél-két hét múlva. (Ezt én is így hallottam).
-Hozzá lehet szokni?
-Nem. (Itt már kezdtem dühös lenni).
Némi gondolkodás után közölte, hogy ha nekem még maximum egy hét van hátra a vizsgaidőszakból, akkor mégis inkább felírná az Anafranilt, mert az javítja a koncentrálóképességet, és sokat és jól lehet tanulni vele. És megnyugtat...és izé meg izé...(itt csupa pozitív dolgot mondott, de már nem emlékszem a felsorolásra).
Meg különben is, ő ezt adja GYEREKEKNEK IS, tanulási zavarra! Te jó ég!!!! Szerencsétlen gyerekek! Őket ki védi meg?!
Anyuval csak ültünk, és pislogtunk egymásra. Egyikünk sem szólt semmit, mert tudtuk, mit nem fogunk csinálni. Soha többet nem jövünk ide, és nem szedünk semmit.

A tények:
Először mondta, hogy nem ad semmit.
Aztán mégis javasolt vmi gyógyszert, "ami nem erős". Mert ugye "valamit mégis fel kéne írnom magának, mert ez így nem lesz jó".
A hatás másfél hét múlva várható, de azért nekem felírta az Anafranilt, mert már holnap jobban tudok tőle tanulni.
Eredetileg nem is ezt akarta adni. Annak ellenére írta fel, hogy az anya-lánya c. elmélkedése elhangzott.

Kérdem én, hol itt logika?
Hol a gyógyítási szándék?
És hol a jóakarat?
Gyerekek esetében hol az emberség? Még esélyt sem ad nekik hogy egészséges felnőttek legyenek! (Ennyi erővel akár drogozhatnának is, nem?)

A válasza alapján felvetődik bennem még kérdés a f.gátlással kapcsolatban.
Hat évig szedtem Mercilont, és hat éve hagytam abba. Igazából nem volt vele semmilyen problémám.
(Kb. két-három évvel az első roham kialakulása előtt kezdtem el szedni).
Én azért szeretném szedni, mert nagyon fájdalmas, ha megjön, és mindig akkor, mikor nem kéne. (Nyaralás, nászút, kirándulás, vizsga).
Általában a görcsök kihoznak egy rohamot, amit igyekszem nem túl komolyan venni, tehát "csak" néhány percig haldoklom...
F.gátlóval soha nem fájt semmim, és nem voltam hisztis sem a PMS ideje alatt. Az óvszer tiniknek való.
A nőgyógyászom nagyon jó fej, szegény csak annyit tudott mondani, hogy nekik azt tanították, ha nem muszáj, ne írják föl nekünk.

Más: pszichiáterre azért lenne szükségem, hogy az ún. kognitív-és egyéb hasznos terápiákat elsajátítsam. És természetesen jó lenne megtanulnom kezelni a stresszt.
Bár vidéki vagyok, Pest vonzáskörzetében élek, tehát nem okoz gondot az utazás. (Remélem, nem is fog).
Köszönettel: ****

Válaszom

Kedves ***!

Köszönöm az engedélyt és a kiegészítést. Látom, fogamzásgátló ügyben elszánt, természetesen Maga dönt, én csupán információt nyújtottam.
A pszichiáter és a pszichológus szakma közt mintha nem volna világos a különbség. Kognitív terápiát -jó esetben - a pszichológustól sajátíthat el. A pszichiáterrel úgy járhat, mint eddig.
Kísérleteket nem, de terápiát szoktam folytatni.

üdv: Szendi Gábor

Tisztelt Szendi Gábor Úr!

Tegnap reggel a párom hallott az Ön Pánik c. könyvéről, melyet már meg is rendeltem.
Aztán elkezdtem túrni a netet, s rátaláltam a Tények-tévhitek honlapjára, melyen már regisztráltam is magam, s máris sokat segített nekem.
Leírom a történetem, s Önre bízom a döntést, tudunk-e együtt segíteni.

A gondok nálam 1989. június 18-án, (nem tévedés: 20 éve!!!!) fiam születésével kezdődtek. Császármetszés után az intenzíven a megváltozottság érzésével, addig soha nem tapasztalt szorongással ébredtem, ami az idő múlásával csak fokozódott. Mikor pár nap után a szobatársaim is látták, hogy baj van, este volt- lehívták hozzám az ügyeletes orvost (nőgyógyászt), aki beadott egy nyugtató injekciót, majd viccesen közölte, hogy nem messze van innen egy temető, tele van olyanokkal, mint most én... Míg élek, nem felejtem a gúnyosságát. Azt mondták, hisztizek.
Mikor a kórházból hazakerültünk, kb 5 hétig bírtam, amikor anyukám is észrevette, hogy attól öklendezek, ahogy látom, hogy a picim nyeli a tápszert, mert én akkor már napok óta nem nyeltem le egy falatot sem. Ekkor berohant velem a kórházba, ahol közölték, hogy bármikor öngyilkos lehetek, ne hagyjanak egy pillanatra sem magamra, s felírtak egy csomó gyógyszert. Már nem emlékszem, miket. (jelentős javulás nem mutatkozott). 3 hónap elteltével a férjem kiakadt, eldobtam az összes gyógyszert és hazaköltöztünk. Pokoli kínok árán, de éltem az életem, elláttam a fiamat, a háztartást. A szorongások kezdtek ritkulni, majd amikor egy éves lett a fiunk, teljesen elmúltak. Újabb egy év elteltével megszületett a lányom, boldog és kiegyensúlyozott voltam. 6 hetes koráig, aztán kezdődött minden elölről. Pszichiátriai magánrendelés, több órás várakozás a két picivel, gyógyszer felírás. Ismét nem segített. Pár hónap után megint abbahagytam. Ma már biztos vagyok benne, hogy a "betegségem" is hozzájárult a házasságunk felbomlásához, amit 5 hét kórházi pszichiátriai kezelés követett. Infúziók, gyógyszerek töménytelen mennyiségben.....
3 és 7 évet jártam folyamatosan (átlag kéthavonta) pszichiátriai magánrendelésre.
A teljesség igénye és sorrend nélkül a gyógyszerek, melyek nevére emlékszem: Prozac, Anafranil, Effectin, Velaxin, Rivotril, Paroxat, Cipralex, Frontin... s még kb. még egyszer ennyi, aminek már a nevére sem emlékszem.
Voltak köztük olyanok, melyektől annyira felerősödött a szorongásom, s rosszul lettem tőlük, de az orvosok csak mondták, hogy folytassam, majd jobb lesz, reggel helyett este szedjem, növeljük az adagot.... Stb. Csak igazából nem oldódott meg semmi.
Az egyik gyógyszert 2 napja szedtem ismét, (rögtön rémálmok és alvászavar jelentkezett), mikor hallottam Önről. Nincsenek véletlenek. Letettem. Már nem hiszek bennük. A mellékhatásokról még annyit, hogy a szexuális vágyamat teljesen kitörölték belőlem, mikor szedtem. Ez meg véleményem szerint egyetlen párkapcsolatnak sem tesz jót....
Érzem, tudom, és hiszem, hogy Ön által rátalálok a helyes útra. Visszaadta számomra a REMÉNYT AZ ÉLETRE. Hálásan köszönöm.

Ismeretlenül is szeretettel üdvözlöm: ****

Válaszom

Kedves ****!

Köszönöm, hogy megírta történetét, fel fogom rakni a webszájtomra mások okulására.
Nem minden probléma oldható meg az életben, de a hamis megoldások akkor sem megoldások. Sokszor jobb elviselni dolgokat, mint tovább rontani rossz kezelésekkel.

üdv: Szendi Gábor