Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Pénz, pénz, pénz

Amióta pénz van, az emberek azóta imádják és átkozzák. A pénz mágikus hatalmú tárgy, hisz egy fém- vagy papírdarabért szinte bármit meg lehet kapni. Közgazdaságilag persze egyszerűen csak általános csereeszköz, mit lehet ezen imádni vagy utálni? Mindazt, amit belelátunk és belevetítünk. Ha meg akarjuk érteni a pénz és ember viszonyát, természetesen az emberek egymáshoz való viszonyát és az emberek gondolkodását kell tanulmányoznunk.

 

 

Egy találó kísérletben azt kérdezték emberektől, melyik világban szeretnének élni:

A, ahol ők 50 000 dollárt keresnek, míg a többiek 25 000-et, vagy

B, ahol ők 100 000 dollárt keresnek, a többiek meg 250 000 dollárt.

A többség az "A" verziót választotta. Vagyis nem a többet, hanem az anyagi fölényt. A kísérlet rátapintott az ember lényegére. Miért sikeresebb a gazdag kopasz törpe, mint a daliás csóró? Azért, mert a birtokolt pénz mennyisége határozza meg a társadalmi hierarchiában betöltött pozíciót, a többiekre gyakorolt befolyást, azaz a hatalmat, és az eltartó képességet. Mindez csokorba szedve ez a szaporodási siker és túlélés képlete. Most persze a férfire koncentrálunk, mert a pénz neki fontos. A nőnek nem a pénz, hanem a pénzért megszerezhető javak a fontosak. A férfi a pénzzel hódít, a nő a szép ruhákkal, ékszerekkel, parfümökkel, kozmetikumokkal. Mindenki arra vágyik, ami a piaci értékét növeli.

Visszatérve a kísérletre, a férfiak nőkért folytatott versenyében nem a mennyiség, hanem a különbség a döntő. Ha mindenkinek van háza, az a kérdés, kié a legnagyobb. Az abszolút értelemben vett mennyiség érdektelenségét bizonyítja az, hogy a növekvő gazdagság egyáltalán nem arányosan növeli az emberek boldogszintjét. Ahogy szokás mondani, semmi pénz nem elég: minél többet keresnek az emberek, annál többet költenek, így relatíve mindig pénzhiányban szenvednek.

Természetesen a szaporodási sikeren túl valamivel el is kell tölteni az időt itt a Földön, és az emberek szeretik ezt élvezetesen művelni. Az unalomnál még a szenvedés is jobb. Az élet élvezetéhez szükséges kellék az agyi jutalmazó központ és ennek minőségi ingerléséhez kell sok pénz. Előbbi mindenkinek van, utóbbiért folyik a hajsza.

A pénzhez való viszonyunkat tovább árnyalja, hogy agyunkban a balféltekei jutalmazó központhoz gyárilag csomagoltak egy jobbféltekei büntetőközpontot is, és a személyiségünk alapvonásait a két ellentétes rendszer aktivitásának aránya adja ki.

A pszichopatákról nem csak azt tudjuk, hogy nem jó velük sötét külvárosi utcán találkozni, hanem azt is, hogy velük születetten alulműködik a büntetőközpontjuk, ezért eléggé érzéketlenek a büntetésre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem tanulnak kudarcaikból, újra és újra ugyanazokat a hibákat követik el. Egy vizsgálatban manipulálták a játékgép nyerési-vesztési esélyeit. Kezdetben hagyták a pszichopatákat sokat nyerni, így érthető volt a lelkesedésük. Azonban amikor már zsinórban veszíteni kezdtek, akkor is odaadóan játszottak tovább, mert a jutalom reménye erősebb volt, mint a folyamatos veszteség. Természetesen nem mindenki pszichopata, aki anyagi biztonságát is kockára téve túlzottan nagylábon él, költekezik, vagy szerencsejátékok rabja; a kísérletet csupán a pénzszórás modelljeként említettem. Az azonban biztos, hogy aki a pénzzel könnyű kézzel bánik, annak a jutalmazó központja a büntetőközponthoz képest igencsak túlműködik. A jutaloméhség magyarázza a vásárlási kényszert, az élet habzsolását, a sikkasztókat, a nagy kockázatú pénzügyeket vállalókat és persze a bankrablókat.

Az emberek egy másik jelentős csoportja, akikben túlteng a büntető központ. Ők a garasoskodók, a fösvények, az ok nélkül is állandóan aggódók. Az ilyen embereknek van aztán bűntudata, amikor pénzt fecsérelnek egy fagyira, és életük legnagyobb döntése, amikor kéz alatt vesznek egy sezlont. Ők azok, akik rettegnek adósságba keveredni, félnek kölcsönadni, rémülettel gondolnak minden változásra, és a nyugdíjba menetelt az éhenhalás első fázisának képzelik. (Ami olykor azért nem alaptalan.)

A pénzhez való viszonyunkat mára kutatók hada vizsgálja, már csak azért is, hogy kifürkésszék, milyen trükkökkel lehet minket vásárlásra késztetni. Minden ember fejében van egy rá jellemző szabályok szerint működő mentális könyvelés. A mentális könyvelés arról szól, hogyan gondolkodunk a pénzről, a dolgok értékéről, a jövőnkről. A "könnyen jön, könnyen megy" elv szerint, ha lottón nyerünk pénzt, azt hajlamosabbak vagyunk elszórni, mint amit kubikolással kerestünk. Ennek az az oka, hogy mentális könyvelésünkben ugyanaz a pénzmennyiség megszerzésének módjától függően mást és mást jelent. Van tehát a várt bevételen túli "ajándékpénz", ami felelőtlen költekezést indíthat el, és van véres verítékkel áztatott pénz, amit nehezen adunk ki a kezünkből. Vannak, akik napi, heti könyvelést vezetnek, vannak, akik havi bontásban, és vannak, akik egy életben gondolkodnak. A heti könyvelők könnyen elverik a nyert pénzt azon a héten, amikor nyerték, de ha maradt még valami belőle, a következő hétre már kijózanodnak. Aki egy életre könyvel, az minden pénzt félre fog rakni "öreg napjaira". A könyvelési elveket meghatározzák az otthon tanultak és a racionális(nak ható) érvek. Lehet valakinek elv, hogy inkább ritkábban, de csak márkás cuccot érdemes venni, mások meg azt gondolják, a használati érték számít nem a presztízs. Vannak, akik a táplálkozást tartják a legfontosabbnak, mások meg ezen spórolnak, hogy divatos dolgokat vehessenek. Előbbinek a hosszútávú egészség, utóbbinak a pillanatnyi siker a vezérelv. Megfigyelték, hogy emberek könnyebben vesznek meg egy értékes festményt, ha befektetésnek gondolják, mintha csak luxusként vásárolnák meg nappalijukba. Van, ami leértékelve is drága, az emberek mégis nyereségként könyvelik el a vásárlást. A vásárlókat hipnotizálja, ha valaminek az ára 590 és nem 600.

Alapvetően irracionális a viszonyunk a pénzhez, ugyanis a fejünkben sokféle pénz van. Gazdasági értelemben a pénz csak egyfajta pénz lehet, lelki értelemben azonban forrásától és elköltési módjától függően más-más kategóriába tartozó pénzek vannak. Másféle pénz a váratlan örökség, és másféle pénz a munkabér. Hitelkártyával hajlamosabbak vagyunk többet költeni, mintha a markunkból kéne kipengetni a kasszánál a pénzt.

A mentális könyvelés stílusát természetesen alapvetően meghatározza a jutalom és büntetőközpont aktivitásaránya. Ha valami megvásárlása oly nagy szorongást idéz elő, mellyel nem áll arányban az elnyert kielégülés, akkor az illető inkább lemond a vásárlásról. Úgy is fogalmazhatunk, hogy vannak veszteség-érzékeny emberek, akiknek a pénzhez való viszonyát a veszteségek vagy költségek elkerülésének igyekezete határozza meg, és vannak a nyereségorientáltak. Egyik a fogyatkozó pénzén aggódik, utóbbi a felhalmozott javak felett örvendezik.

Hasonló a helyzet a kockázatos pénzügyi döntések esetében. Nem feltétlen a valóságos kockázatfelmérés vezérli a döntést, hanem a kockázattól való félelem, vagy a kockázat élvezete. Az un. ingerkereső embereknek pl. a kockázat izgalma önmagában sok pénzt megér, mentális könyvelésükben a veszteség egyfajta fizetség az izgalomért. A szorongó embernek viszont a kockázat bizonytalanságot jelent, a veszteség pedig a vakmerőségért járó büntetést képviseli.

A költéshez, kockázathoz való viszonyunkat alapvetően befolyásolja, mennyire vagyunk optimisták vagy pesszimisták, mennyire bízunk önmagunkban és másokban. Az optimista azt gondolja, majd jön valahonnan megint pénz, a másokban megbízó ember gondolkodás nélkül fizet. A pesszimista azon szorong, hogy nem lesz majd utánpótlás, és a bizalmatlan mindenhol átverést szimatol.

Az emberek hajlamosak azt gondolni, mások is úgy gondolkodnak a pénzről, mint ők. A hamis konszenzus elve alapján pl. azt gondolhatjuk, a kölcsönadott megtakarított pénzecskénk ugyanolyan érték adósunk szemében is, mint a mienkében. Aztán, amikor nem adja meg, akkor jövünk rá, hogy az ő mentális könyvelésében a mi kiadásunk neki könnyen jött bevétel volt.

Külön elemzést érdemel a mostani deviza alapú hitelekből kialakult válság. Nem segít az embereknek a tanulságot levonni, ha a jelenlegi kormány politikai nyereségvágyból a bankokat és az előző kormányt vádolja az emberek eladósodásáért. Ezzel csak elfedi számukra a saját magukban keresendő belső okokat, amelyek rossz döntésekhez vezettek. Miért is került nehéz helyzetbe deviza alapú hitelei miatt egymillió család? Nem azért, mert a gonosz bankok direkt ki akartak szúrni velük, hiszen ha a bankok látták volna ezt a helyzetet előre, hanyatt-homlok menekültek volna a devizahitelek elől. Melyik banknak van szüksége bedőlt hitelekre, tömeges árverezésekre és a bankokkal szembeni gyűlöletre? Ma, 6 fővel számolva egy átlagos családot (gyerekek, szülők, nagyszülők), hatmillió ember utálja a bankokat. Jó ez a bankoknak?

És ugyan nem keltett volna-e közfelháborodást, ha mondjuk annak idején, amikor rendkívül kedvezőnek látszott felvenni, rendeletileg betiltották volna a deviza alapú hiteleket?

Ebben a helyzetben nem felelősöket kell(ene) keresni, hanem megoldást és tanulságot.

A megoldás keresése nem az én dolgom. A tanulság viszont az emberek hitelekhez való hozzáállásában rejlik. A hitel olyan kísérleti felállásnak felel meg, ahol az azonnali jutalom hatása elnyomja a későbbi büntetés rémképe keltette szorongást. Az emberek jó része a pillanatnyi, rövidtávú jóérzései által vezérelt, s nem tud hosszú távú kockázatokban gondolkodni. Ez áll a hitelfelvételre, a táplálkozásra, a dohányzásra, a házastárs megcsalására, a játékszenvedélyre, stb. A közös bennük, hogy a rövidtávú jutalom elvakít. Ez az elv okozta azt is, hogy egymillió család, amikor választaniuk kellett a nagyon kedvező, de kockázatos hitel, vagy a kevésbé kedvező, de kiszámítható hitel között, a pillanatnyilag nagyon kedvező feltételek elhomályosították a tekintetüket a jövőbeni kockázatokkal szemben. Tetézi a bajt, hogy sokan a pillanatnyilag legkedvezőbb feltételekkel kalkulálva maximálisan megterhelték jövedelmüket. Ha nem a legeslegjobb kimenetre tettek volna fel mindent, akkor talán sokaknak még a legrosszabb kimenet is vállalható volna ma is. Amit ugyanis a korábbi előnyökön nyertek, azt most veszítik el. A devizahitel mellett ugyanis lehetett volna racionális okokból is dönteni. Ezt teszik a tőzsdézők, amikor nagy kockázatú, nagy nyereséggel kecsegtető döntéseket hoznak. A jó tőzsdéző ilyenkor számol a veszteséggel is, azaz kalkulál a legrosszabb kimenettel is. A mindent a legjobb verzióra feltenni olyan, mintha egy hidat úgy terveznének, hogy épp csak elbírja a rajta haladó átlagos forgalmat. Aztán ha véletlen egyszerre 5 kamion hajt át a hídon, az leszakad. Más példával élve, csak a naiv ember hiszi, hogy ha a vállalkozó 20 milliós árajánlatot adott a felépítendő házra, akkor az annyiba is fog kerülni. A realisták tudják, hogy egy 20 milliós árajánlat 30 millióba fog kerülni.

Persze, ne bántódjon meg e sorokon senki. Világos, hogy az emberek többsége nem a harmadik lakását, vagy a luxusautóját vette devizahitelre, hanem az élethez szükséges minimumot akarta megteremteni, túlnyújtózkodva a takarón is. Van a hitelfelvételben kényszerítő elem is. Ennek ellenére, ha fájdalmas is a tanulság levonás, elkerülhetetlen, mert kerülünk még életünk során újabb döntési helyzetekbe. Ha nem élünk a fájdalmas önismeret szerzés lehetőségével, legközelebb megint lépre megyünk.

A pénzhez való józan viszonyt nem könnyű kialakítani, hiszen a pénzzel való bánásmódunkban benne van egész személyiségünk, múltunk, rejtett vágyaink. Egy nap talán lesz pénzpszichológiai tanácsadás és önismereti terápia is. Itt majd nagy bukásainkat, leküzdhetetlen pazarlási szokásainkat, s a fejünkben zsongó mentális könyvelési szabályokat és pénzzel kapcsolatos szorongásainkat analizálgatjuk ki. Persze pénzért. De amíg úgysincs ilyen, jó sokat spórolhatunk máris, ha mindezt mi magunk gondoljuk át - ingyért.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre