Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A rák és a lélek

Régi vita, hogy a rákos megbetegedésekben szerepet játszanak-e a lelki tényezők, és ha igen, hogyan. A vitába sok tudományon kívüli szempont is beszüremlett az évtizedek során.

 

Sokan hisznek a független, önzetlen, objektív tudomány létezhetőségében. Ilyen valószínűleg sosem létezett, de manapság, amikor a tudomány egyre szorosabban fonódik össze piaci érdekekkel, ezt egyszerűen el kell felejteni. Egy tudományos vizsgálatnak ma nem elég megnézni az eredményét, meg kell vizsgálni, kik végezték, milyen anyagi, ideológiai elkötelezettségek torzíthatják az eredményeket. Egyre több komoly szaklap követeli meg ma már, hogy a szerzők sorolják fel, milyen gyógyszercégeknek szakértői, hol igazgatótanácsi tagok, mely cég ösztöndíjasai, a kutatást milyen szponzor támogatta, stb. Mellékesnek tűnő információk, de amikor mondjuk egy rákellenes gyógyszer hatékonyságáról van szó, egyáltalán nem megnyugtató, ha azt csak a gyártó cég szponzorálta kutatás bizonyította. Napjainkban egyre-másra vonnak vissza gyógyszereket, melyeket a gyógyszercég bevizsgált, majd piacon tartott évekig és végül kiderült, hogy -olykor a kezdetektől- tudta, a szer aránytalan nagy kockázatot jelent a betegek számára. Mondjuk azért az infarktust kockáztatni, hogy ne fájjon a derekam, nem biztos, hogy jó szedni egy gyógyszert, mint az a nemrég visszavont Vioxx kapcsán kiderült.
E megváltozott tudomány ismeretében kell értékelnünk azokat a törekvéseket, amelyek rendre igyekeznek kimutatni, hogy mondjuk a stressz és a rák között nincs kapcsolat. Túl naiv és igazságtalan volna az az elképzelés, hogy ezért az eredményért gyógyszercégek titkosügynökei pénzt csúsztatnak a kutató zsebébe. Nem ez az általános. Sokkal inkább arról van szó, hogy emberek különböző meggyőződésben nőnek fel; aki pl. orvosnak tanul, az nyilvánvalóan a biológiában hisz elsősorban, és a betegségeket testi elváltozásoknak tekinti, melyeket olyan szerekkel kíván kezelni, amelyek visszafordítják ezeket az elváltozásokat, ill. rák esetén elpusztítják a tumorokat. Kutatóként e szellemben fog kutatni. Ha temperamentumos, ellentmondást nem tűrő típus, esetleg kardoskodni fog a pszichés faktorok rákban feltételezett szerepe ellen is. Akik viszont a test-lélek egységében gondolkodnak, azok pl. a pszichoneuroimmunológia, vagyis a pszichés, hormonális és immunológiai folyamatok kapcsolatát vizsgáló tudomány talajáról szemlélik a test működéseit, és az a rögeszméjük alakul ki, hogy a stressznek igenis kell legyen immunológiai hatása, következésképen lelki tényezők igenis kapcsolatban kell álljanak a rákkal. Ha kutatna, de erre pénzügyi támogatók híján egyre csekélyebb az esélye, akkor nyilván e kérdést vizsgálná. A tudomány halad előre, de nem egyforma elánnal vizsgál minden kérdést: amire adnak pénzt, azt vizsgálja. Így a pénzügyi források fölött rendelkezők gondolkodása alapvetően meghatározza, hogy ne mondjam, torzítja a tudományt.

 

 

A Krebiozen sztori

A történet régi, talán sokan ismerik is, én is írtam már róla, de annyira tanulságos, hogy nem árt feleleveníteni.
Az eset 1957-ben történt a Kaliforniai Egyetem kórházának onkológiai osztályán. Mr. Wright limfoszarkómában szenvedett teste tele volt mandarin nagyságú daganatokkal. Az orvosok szerint három nap volt hátra még életéből. Oxigénsátor alatt feküdt, katéteren keresztül lehetett már csak táplálni. Haldoklása utolsó napjai egybeestek a Krebiozen nevű nagyreményű gyógyszer hatástani vizsgálataival, és épp azon az osztályon is ki akarták próbálni kevésbé súlyos betegeken, ahol Mr. Wright feküdt. Mikor fülébe jutott a hír, hogy a híres Krebiozent éppen itt akarják tesztelni, könyörögni kezdett Dr. Klopfernek, akinek volt beleszólása abba, ki kapjon és ki ne a szerből, hogy próbálják ki a szert őrajta is. Klopfer, mint később írta, úgy vélte, a beteg a hét végén úgyis meghal, a szerrel már ártani nem fog, s legalább a beteg abban a tudatban hal meg, hogy mindent megtettek érte. Így aztán kapott egy Krebiozen injekciót. Hétfőn, mikor Klopfer ismét munkába állt, nem hit a szemének, mikor megpillantotta a folyosón sétálgató, betegtársaival csevegő Mr. Wright-ot. Daganatai mérete a hétvége alatt a felére csökkentek. Klopfer hirtelen azt gondolta, megtalálták a csodaszert. Ám amikor a többi beteg állapotát ellenőrizte, azoknál semmi változást, vagy éppen állapotromlást talált. Klopfer tovább adta -hetente háromszor- az injekciót Mr. Wright-nak, és a halálos beteg 10 nap múlva saját kis repülőgépén távozott otthonába. Mr. Wright két hónapon át teljesen tünetmentes volt, de ekkor a sajtó hírül adta, hogy a klinikai vizsgálatok szerint a Krebiozen hatástalan a rák gyógyításában. Mr. Wright súlyos depresszióba zuhant, és testében a daganatok szinte azonnal ismét kifejlődtek. Visszakerült a kórházba. Klopfert ekkor már a tudományos kíváncsiság is hajtotta, s azt mondta betegének, hogy a korábbi Krebiozen szállítmány a szállítás során hatóanyagában károsodott. De most már van egy új, kétszer hatékonyabb Krebiozen. A pár napi várakozás tovább fokozta Mr. Wright lelkesedését. Természetesen semmiféle új szállítmány nem volt, Klopfer ezúttal tiszta vizet adott be neki injekció formájában. Mint beszámolójában írta, a hatás hihetetlen volt. A daganatok még gyorsabban szívódtak fel, eltűnt a tüdővizenyő is, és Mr. Wright hamarosan ambuláns betegként kapta az injekciókat, s a kezelésekre repülőjével járt. Teljesen tünetmentessé vált. Ekkor azonban hivatalos szervek leállították a Krebiozen-kutatást, mert a szer hatástalanak bizonyult. A hír természetesen elterjedt, s néhány nap múlva Mr. Wright ismét visszakerült a kórházba és két nap múlva szédületes tempóban kiújult betegségében meg is halt.
Tanulság? A hit gyógyít? Igen. Kicsit tudományosabban: a pszichés jelenségek igen nagy hatással lehetnek az immunfunkciókra.

Anekdotikus történetektől a "rákra hajlamos" személyiségig

Az ilyen, akár még dokumentált történeteket is, a tudományban elszigetelt és kontrolálatlan, anekdotikus eseteknek szokták tekinteni. Persze, ha több száz ilyen "csodás" gyógyulást összegyűjtünk és kielemzünk, mint az tette néhány kutató, akkor némiképp megalapozottabb az az állítás, amire jutottak, hogy emberek a legkülönfélébb diétákra, meditációra és egyéb alternatív kezelésekre meggyógyulhatnak, ha megvan bennük egy erős, gyógyulásba vetett hit. A hithez azonban az szükséges, hogy a betegek valamiféle szimbolikus kontrolt szerezzenek a rák fölött, s ezt nyújtja a rák sok alternatív kezelési módja. (Ezzel természetesen nem minősítjük le a kezelések esetleges valódi hatását.)
Egy patkánykísérletben tumorsejteket ültettek be a kísérleti állatokba, és vizsgálták a stressz hatását sejtek szaporodására. Az egyik patkánycsoport elkerülhetetlen áramütéseket kapott, esetükben mindössze 27%-nál tapasztalták a tumorsejtek kilökődését, vagyis az állat gyógyulását. A stresszmentesen tartott patkányok esetében a gyógyulási arány már 54%-os volt. Az elkerülhető áramütés kapó patkányok esetében a gyógyulási arány azonban 63%-os volt. Mivel az emberek gyakran bonyolultabb lények a patkánynál, sok kutató idegenkedik az állatkísérletek eredményeit általánosítani. Az azonban világos, hogy vannak ellenállóbb patkányok, akik még elkerülhetetlen stressz esetén is meggyógyulnak. Még érdekesebb az az aspektusa a kísérletnek, hogy a stresszmentes életet élő patkányok kisebb arányban gyógyultak, mint a kontrolálható, befolyásolható stressznek kitett patkányok. Ez felveti azt a gondolatot, hogy a "megküzdés", a "kontrol érzése" nem jár-e olyan biológiai következményekkel, melynek a végeredménye egy sokkal aktívabb immunrendszer. (A kontrolálatlan és kontrolálható stresszingerek amúgy óriási karriert futottak be az állat és humán vizsgálatokban, és tudjuk, hogy az agy egészen másként reagál a kétféle ingerhelyzetre.)
Több olyan vizsgálatot ismerünk, amely a "megküzdés" hatását vizsgálta rákbetegek diagnózistól számított életidejére (ebbe természetesen benne vannak a gyógyult esetek is!). Greer 5, 10, majd 15 éves követéses vizsgálatában azok a nők mutattak rövidebb túlélést, akik tehetetlenséget, és/vagy reménytelenséget éreztek, szemben azokkal, akiket egyfajta megküzdési szellem, vagy a betegség tagadása jellemzett.
Pettingale és munkatársai mellrákkal műtött betegek 10 éves követéses vizsgálatában azt találták, hogy a műtét után reménytelenséget mutatók 90%, míg a "küzdők"-nek csak 30%-a halt meg.
Jól tudjuk az agy, a stressz és az immunrendszer kapcsolatának kutatásából, hogy egyrészt a balfélteke serkenti, a jobbfélteke elnyomja az immunrendszer működését, másrészt a sikeres megküzdés (másként kontrolálható stressz) a balféltekét aktiválja, míg a reménytelenség a jobbféltekét. Máris előttünk áll egy lehetséges magyarázat a megküzdés immunserkentő hatására!
Mások azt találták, hogy a rákbetegek visszaemlékezéseikben szüleiket sokkal gyakrabban írták le elutasítónak, hidegnek, formálisnak. Vagyis a rákbetegek személyisége sajátos családi légkörben alakul ki?
Lassan megfogalmazódott az a feltevés, hogy kell legyen egy személyiségtípus, ezt nevezték cancer prone (rákra hajlamos) vagy C típusú személyiségnek, amely hajlamosít a tumoros betegségekre. Legtöbb kutató egyetértett abban, hogy ezt típust a fokozott megfelelni vágyás, konfliktuskerülés, a negatív emóciók (pl. harag) elfojtása jellemez. Mások ezt úgy fogalmazták meg, hogy ez az antiemocionális és túlzottan racionális gondolkodás.
Két kutató kérdőívet is szerkesztett, amellyel állításaik szerint többek közt a C típust is szűrni tudták. Több ezer embert mértek fel kérdőívükkel a hetvenes években Jugoszláviában és Heidelbergben. Eredményeik szerint tíz év múlva valóban azok haltak vagy betegedtek meg rákban, akik korábban C típusba lettek sorolva. Az ellenpróbát is elvégezték: sok C típusú személyt rövid pszichoterápiában részesítettek, hogy segítsék negatív érzéseik szabadabb kifejezését, és tíz évvel később e személyek ugyanolyan védettek voltak a rákkal szemben, mint más, nem C típusú személyek.

C típus és orvostudomány

A fenti eredményeket nem szokták idézni. A vizsgálatoknak számos gyengéjét mutatták ki, ami kételyeket ébresztett a "túl szép" eredményekkel kapcsolatban. Ezzel persze a kérdés közel sem volt elintézve, de az onkológiai kutatás mára azt az álláspontot vette fel, hogy "márpedig C típus nincs". Az igazság az, hogy az onkológusok sosem hittek ebben. Nem is lehetne ezt elvárni tőlük, hisz tanulóéveik során a pszichológiai kérdések egyfajta kiegészítő érdekességként részei csupán tananyaguknak. Messzire vezetne annak elemzése, hogyan is kéne tervezni és levezetni egy rákbeteg gyógykezelését, ha "volnának meghatározó pszichés tényezők". Erre az egészségügy a világos sehol nincs felkészülve. A gyógyszergyári és az orvosi technikát szállító ipar szempontjából pedig nem lenne jó, ha megszűnne az az egyeduralkodó szemlélet, hogy "vágás, besugárzás, kemoterápia".
A medikális álláspontot támogatják az olykor meglepően primitíven tervezett vizsgálatok is, melyben mondjuk, megkérdeznek ezer mellrákos és ezer egészséges nőt, hogy a daganat kialakulását megelőzően érte-e őket komoly stressz, aztán a kutatók közlik az eredményt, hogy semmi kapcsolatot nem találtak a stressz és a rák között. Az ilyen típusú vizsgálatokat valójában be kéne tiltani, mert több kárt okoznak, mint amennyi hasznot. A stresszkutatás mai állása szerint a stressz egy szubjektív élmény; ami az egyik embernek stressz, az esetleg a másiknak megkönnyebbülés. Pl. szoros kapcsolatot találtak a megözvegyülés és a tumoros betegségek között. De aztán kiderült, hogy ez csak azokra az özvegyekre igaz, akik házastársuk halálátkövetően depresszióba esnek. A stresszre való fogékonyság a másik alapvető kérdés, ez erősen személyiségfüggő dolog, s itt van a C típus problémája is elásva. Aki eleve pesszimista beállítottságú, az ugyanakkora stressz hatására hajlamosabb lesz a lelki összeomlásra, a depresszióra és szorongásra, mint aki optimista alkat.
Aztán azt is számos vizsgálat jelezte, hogy az un. "elfojtó" személyiségtípus kevesebb stresszre emlékszik, mint a nem elfojtó kontrolok, miközben az "elfojtó" típusnak sokkal rosszabb az immunműködése. Úgy hat rá a stressz, hogy nem is tud róla.
Az alapmentalitás is meghatározó. Méhnyakszűrést megelőzően pszichológiai teszttel felmérték a betegek optimista/pesszimista attitűdjeit, és ennek alapján igen nagy valószínűséggel bejósolható volt, kinél lesz majd a diagnózis "rosszindulatú elfajulás". Más kutatók melldaganat esetén tudtak a pszichés jellemzők alapján jóslatot tenni arra, hogy a diagnózis jóindulatú vagy rosszindulatú daganat lesz-e.
Újabb vizsgálatok a személyiségtesztek "szociális megfelelni vágyás" skálája és a lecsökkent immunműködés közt találtak szoros kapcsolatot, vagy ugyanezen skálán adott magas érték egy másik vizsgálatban a rövidebb túlélési időt jelezte előre. Kapcsolatot találtak a D-típus (a stresszt fokozottan átélő típus) és a rákos megbetegedések között is.
Pusztán a vizsgálatok tervezése és végeredménye alapján azt is meg lehet mondani, mi a kutatók eredeti végzettsége. Akik kapcsolatot találnak a pszichés működések és a rák között, azok általában pszichológusok, vagy a pszichoneuroimmunológiai kutatásokban érdekeltek.
A személyiség pszichobiológiai alapjainak kutatása, az immunrendszer és a pszichés működését vizsgáló kutatások, vagy a stressz szervezeti hatását feltáró eredmények fényében egyfajta tudományos vakságnak tűnik a rák és a személyiség, a rák és a stressz kapcsolatának tagadása. Ellentmond a józanésznek, a napi tapasztalatoknak, és az emberi szervezet működési logikájának.
A pszichés hatások jelentőségét jelzi az, hogy különféle pszichoterápiás eljárások, vagy pl. a Simonton terápia, rákbetegeknél igazoltan a duplájára növeli a túlélési időt. Ám mutasson valaki egy onkológiai osztályt, ahol ilyesmivel rendszeresen (és nem kísérleti jelleggel) próbálkoznak. Tizenöt éve ismert David Spiegel tíz éves követéses vizsgálatának eredménye, melyben egyéves hipnoterápia hatására mellrákos nőknek megduplázódott a túlélési ideje. A világ legolcsóbb beavatkozása a csoportterápia! Az a baj vele, hogy egyedül a beteg érdekelt benne.
A látszólag elvont tudományos vita, amelynek egyoldalúságát a tudományos vizsgálatok szelektív gyógyszergyári szponzorálása garantálja, valójában csökkenti a megelőzés és a gyógyulás esélyeit azzal, hogy a hamis racionalizmus jegyében kiöli az emberekből azt a hitet, hogy ők is tehetnek valamit egészségükért és életükért. Fontos volna, hogy újra hinni tudjunk magunkban, és a bennünk rejlő gyógyító erőkben. A hit valóban gyógyít. Ez ma már nem misztikum.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre