Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A sómítosz

Megfellebbezhetetlen igazságnak tűnik, és minden orvos még kómában is tudja, hogy a túlzott sófogyasztás magas vérnyomást okoz. De tényleg?

 

 

 

   Az orvostudomány telis-tele van mítoszokkal, az egyik legnagyobb mítosz talán, amiben oly sokan hisznek, hogy az orvoslás tudomány. Nemrég a British Medical Journal tudományos szerkesztői összeállították ajánlásaikat korunk 60 "legnépszerűbb" betegségéről és ebben azt állították, hogy legtöbb esetben a "nem kezelés" a legjobb kezelés. Más elemzések arra mutattak rá, hogy korábban hatásosnak vélt kezelések ma már bizonyítottan hatástalanok, de amíg hatásosnak vélték őket, addig működtek. Számos placeboműtétet kreált az orvos tudomány története, amikor téves feltevésekre alapozott műtéti technikákkal egészen addig sikeres gyógyulásokat lehetett elérni, amíg ki nem derült, hogy az egész csak tévedés. Sokan azt hiszik, ez már a sötét múlt, de napjaink legmodernebb technikáiról, pl. a szív lézeres "újraerezésé"-ről is kiderült, hogy akkor is működik, ha csak "úgy csinálnak". A technika lényege, hogy ne hagyjak fehérfoltot kíváncsi olvasóim tudásbázisában, hogy a szívbe vezetetett lézer segítségével lyukakat "lőnek" a szívizomba, és a lyukakból új erek keletkeznek. Csakhogy a műtét akkor is sikeres volt, ha csak bevezették a katétert a szívbe és a beteg hitt a kezelésben. A javulás mértéke megegyezett a valódi kezelésen átesettekével. Szintén korunk népszerű műtétje az elkopott térdizületek műtéti "polírozása". Évente több százezer ilyen műtétet végeznek Amerikában, és erről is az derült ki, hogy ha altatásban csak egy vágást ejtenek a térden, majd összevarrják a sebet, a betegek ugyanolyan mértékben javulnak, mint valódi térdműtét esetén.
    Hasonló jókat mondhatunk némely gyógyszerről is, amelyek olykor csak a statisztikusok kezei közt képesek felülmúlni a placebot.
   Miközben Amerikában (és nyilván másutt is), a harmadik vezető halálok az orvosi műhiba és a gyógyszerek nem kívánatos mellékhatása együttesen, aközben az orvoslás egyre határozottabban követeli magának a jogot, hogy "tudományos" alapon diktálja nekünk életstílusunkat, meghatározza táplálkozási szokásainkat, és szűrővizsgálatokat és kötelező oltásokat írjon elő nekünk. Az orvostudomány, a közegészségügy, az egészségipar és a politika szoros összefonódása egyfelől lehetővé teszi, hogy az orvoslás korunk prófétájává válhasson, másfelől éppen ez a megkülönböztetett szerep teszi tudományát oly esékennyé a politikai és üzleti hatásokkal szemben.
   Az orvostudományi mítoszok üzleti és politikai okokból születnek és maradnak fent. A politika mindig lelkes, ha látványos intézkedésekkel tehet a "nép" egészségéért. A mellrákszűrési programról kiderült, hogy igen kétesek az eredményei, mert két szűrés közt már bele is lehet halni a közben kifejlődött rákba. Amerikában és Angliában nagy reményű szűrési kampányokat kezdtek. 1988-tól Angliában minden 50 és 64 közötti nőt háromévenként szűrésre hívtak be. 1995-ben a szervezők a mellrák-halálozásban már 11%-os javulásról számoltak be. Azonban Michael Baum, aki részt vett a szűrőhálózat kiépítésében, kijelentette, hogy a mellrákból eredő halálozás csökkenése már a program előtt megkezdődött, és a 11%-os csökkenés a tamoxifen nevű rákellenes gyógyszer bevezetésének köszönhető. Baum tiltakozásként lemondott a mellrákszűrő csoportot vezető testületi tagságáról és azt nyilatkozta, hogy "azt állítani, hogy ennek a 11%-nak akármilyen kis része is a szűrésnek tulajdonítható, becstelenség". Baum szerint rengeteg a téves rákdiagnózis, ami rengeteg fölösleges szorongást és szenvedést okozott az elmúlt években a nőknek. A szűrési program túl kevés életet mentett meg túl nagy áron. Ugyanezt a pénzt arra kellett volna költeni, hogy a nőket megtanítsák melldaganataik önvizsgálattal való felismerésére. Ám - mint Michael Fitzpatrick írja az "Egészség zsarnokai"-ban- a mellrákszűrő program nagy politikai presztízst szerzett: a parlamentben a szűrési programot kiváló egészségügyi prevenciós programnak minősítették. Valójában mell gyakori önellenőrzése az igazán hatékony. Öt évvel később egy dán kutatócsoport felülvizsgálta a svéd, a skót, a kanadai és az amerikai nagy szűrési programok eredményeit, és arra következtetett, hogy "nincs bizonyíték arra, hogy a szűrés csökkentené a mellrákhalálozást."
   A sómítosz hasonló népszerűségnek örvend politikai körökben, mert csuda jól hangzik, hogy napi 2-3 gramm sófogyasztás csökkenés 10-20%-kal csökkenti az agyvérzéses és infarktusos halálozást. Ez persze úgy igaz, mint a 11%-os mellrákhalálozás csökkenés, de a mítoszok igazolását a mítoszok fenntartói végzik, és ha valaki nagyon akar hinni valamiben, akkor igazolni is fogja. De innentől nem is tudomány a tudomány. A sócsökkentés, és ezen keresztül az "emberi életek megmentése" jól megfogalmazható cél. És ha van "cél", akkor van miért "küzdeni", és ha van "küzdelem", akkor be lehet a fejleményekről és eredményekről számolni. Akik pedig a nemes "célt" képviselik, azok jól meg is élnek belőle, kutatásaikra, programjaikra mindig lesz pénz, mert a "fontos dolgokra" mindig kell legyen. Megfellebbezhetetlen igazságnak tűnik, és minden orvos még kómában is tudja, hogy a túlzott sófogyasztás magas vérnyomást okoz. De tényleg?

A só és az élet

    Az élet a sós őstengerekben keletkezett, ezért minden élőlény testnedvei sósak. Egy átlagos testsúlyú ember kb. 250 gramm sót tartalmaz. Sok dolog utal arra, hogy az ember nem törzsfejlődése során volt egy 1-2 millió éves "vízikaland". Az összes afrikai ősember lelet ugyanis Dél-Kelet Afrikából származik, amely annak idején évmilliókig vízben ázott, vagyis szigetecskék és lagúnák tarkították. A vízimajom elmélet szerint az utómajom és az előember nem azért állt két lábra, hogy futni tudjon, mert futni négy lábon gyorsabban lehet, hanem azért, hogy át tudjon lábalni a sekély vizeken. A Kelet-Afrikában élő bonobó csimpánz, az ember közvetlen rokona, ma is imád a vízben hűsölni, míg a Nyugat-Afrikai közönséges csimpánz retteg a víztől. A vízi életmód mellett szól bundánk elvesztése, a vízi állatokra jellemző bőr alatti zsírpárnák kifejlesztése, és hogy témánkhoz visszakanyarodjunk, a sós izzadás és a sóskönnyek is vízi életünk maradványai. A szárazföldi léthez alkalmazkodott állatok nem izzadnak sót és jobban takarékoskodnak a vízzel is.
    A "csupasz majom" erős verejtékezése a só állandó pótlását és később a dezodorok felfedezését eredményezte. Egyes kannibál-elméletek szerint a hús és vér fogyasztása is a sóéhség csökkentésére alakult ki. Az ember ősidők óta kincsként kezeli a sót és gyorsan megtanulta, hogyan lehet sót bányászni, ill. a tengervíz lepárlásával sót előállítani.

A sómítosz születése

    A szervezet sótartalmát elsősorban a vese szabályozza. Ha kevés a só a táplálékban, a vese visszatartja a sót. De mi van, ha sok sót fogyasztunk? "Sok" alatt értem a modern ember 10-15 gramm napi sóbevitelét. A sok só benne van a kenyerünkben, a felvágottainkban, a főtt ételeinkben, a tartósított élelmiszerekben.
    Minden orvos az élettanórán kap egy patkányt, és azon megtapasztalhatja, hogy ha fokozza nála a sóbevitelt, nő a patkány vérnyomása. Utána élettanórán, majd belgyógyászaton a fejébe verik, hogy a magas sófogyasztás vizet tart vissza a szervezetben, ezáltal megnő a vér térfogata és így nő a vérnyomás. Egy orvostanhallgató ezeregy ilyen tételt megtanul, miért éppen ebben kételkedne? Az orvostudományi mítoszok az orvossá válás beavatási szertatásain keresztül ivódnak bele az orvosi gondolkodásba.
    Már a harmincas években felfigyeltek arra, hogy ha kiveszik a patkány fél veséjét, és sóval tömik, akkor magas vérnyomása lesz. De ezek az állatkínzások még csak a vese fontosságát hangsúlyozták. Talán George E. Meneely és munkatársai 1953-as "túlsózott" patkány-vizsgálata indította el a sólavinát? Szegény patkányoknál ödéma és magasvérnyomás alakult ki az extrém sok só fogyasztására. Derek Denton és munkatársai 1994-ben huszonhat szerencsétlen csimpánzt választottak kísérleti alanyul, mondván, hogy a csimpánz 98.6%-ban genetikai rokonunk. Milyen kevés kell ilyen nagy különbséghez! Tizenhárom csimpánzt két éven át egyre nagyobb adag sóval etettek, a végén annyi sót ettek már, mint egy átlagos ember (15 gramm naponta). Ettől alaposan felment a vérnyomásuk. Majd Dentonék szépen visszavették a sóadagjukat, és a vérnyomásuk ismét lecsökkent? A sómítosz-hívők szemében ez isten-érv. De ha kicsit belegondolunk, ezek a kísérletek csak arról szólnak, hogy a patkány és a csimpánz nem bírják a sót. Minek is bírnák; amióta a természet megalkotta őket, soha nem kellett sót enniük. Gondolom, hiába a 98.6%-os rokonság, mi meg abba betegednénk bele, ha fán kéne ugrálnunk és egész nap leveleket kéne ennünk. A patkány-stílusú csatorna-élet ártalmairól már nem is beszélve.
   Friedrich C. Luft és munkatársai egészséges személyeknek nagy adag sót adtak infúzióban, és a kísérleti személyeknek megnőtt a vérnyomása. Remekül egybevágott minden: vannak magas vérnyomású emberek, akik valóban sok sót fogyasztanak, és ezeknél bizonyítható volt, hogy szervezetük visszatartja a sót. E sovány kis tényekből, vesebetegeken nyert eredményekből, meg patkányok és csimpánzokon szerzett eredményekből kibontakozott egy világméretű orvostudományi mozgalom, amely azt hirdette, hogy a civilizált világban megfigyelhető magas vérnyomás egyik fő okozója a magas sóbevitel. A hiedelmek gyorsan állításokká alakultak át. A sómítoszt magáévá tette az egészségügyi politika, és évtizedek óta harsogja a média, hogy csökkentsük a sófogyasztást. Százmilliók gyötrődnek a drasztikusan lecsökkentett napi sóadag miatt, és kormányprogramokat szerveznek arra, hogy a népesség sófogyasztását akár azon az áron is lecsökkentsék, hogy az élelmiszercégeket támogatva, sószegény ételek kerüljenek forgalomba. Mindez rengeteg pénz.
    És vannak, akik másként gondolják. David A. Freeman és Diana B. Petitti 2002-ben a Journal of Epidemiology-ban azt írták, hogy bizonyos kutatók és az orvosi lapok egyszerűen politikai nyomásra favorizálták a só-hipotézist, miközben nemhogy semmi nem igazolja azt, de ráadásul a népegészségügyi programok által javasolt drasztikus sócsökkentés komoly egészségügyi veszélyeket képvisel. Miközben a sócsökkentésből nagy népegészségügyi programot csináltak, óriási propagandával és szinte vallásos megszállottsággal hirdetik, eközben minden ellentmondó tényt és vizsgálatot elhallgatnak, és háttérbe szorítanak, arra hivatkozva, hogy ne zavarjuk össze a közvéleményt.
    2004-ben az Amerikai Orvosok Szövetségének Lapjában (JAMA) a tudomány meggyalázásaként írták meg, hogy az amerikai Sótermelők Szövetségének Kutatóintézete a szabad információáramlást biztosító törvény alapján megszerezte a Nemzeti Egészség Intézet kutatásának adatait, és újraelemezve kimutatta, hogy a népességszintű sócsökkentés, melyet az intézet javaslatára nemzeti ajánlásként fogadtak el, egyáltalán nem indokolt, mert csak bizonyos betegcsoportoknál javítja a vérnyomást a sóbevitel csökkentése. Persze nem nehéz hangulatot kelteni a sóipar ellen, hiszen naná, hogy növelni és nem csökkenteni akarják a sóeladást. De a világ nem ilyen egyszerű, nem biztos, hogy minden rossz nekünk, ami a tőkésnek jó. A bortermelők is majdnem elájultak az örömtől, amikor vizsgálatok kimutatták, hogy a mérsékelt vörösbor fogyasztás egészségesebb, mint a nem-fogyasztás. Nagyon jó nekik most, de ettől még nem ők találták ezt ki. (Megjegyzem, természetesen ez sem igaz, csak "ez jött ki". Akik aztán utánaszámoltak, azokat már kevésbé idézik.)

A sómítosz porrá omlik

    Bár az emberi nem genetikailag meglehetősen egységes, adott klímához alkalmazkodott emberfajták között adaptív genetikai mutációk terjedtek el. 2004-ben a Chicagói Egyetem genetikai kutatócsoportja bizonyította, hogy a fokozott sóvisszatartásért felelős gén igen aktív típusa található meg az Egyenlítőhöz közel élő népek körében, majd az Egyenlítőtől távolodva egyre elterjedtebb egy olyan mutáció, amely már "hibás", vagyis nem szolgálja a sóvisszatartást. Az Egyenlítő vidékén élők körében ez az inaktív gén mindössze 6%-ban fordul elő, Kelet-Ázsiában már az emberek 55%-ában, a japánok körében 77%-os elterjedtséget mutat, és az európai emberek körében az arány 80-95%-os.
    Mi történik egy afrikai emberrel, ha őseit kétszáz évvel ezelőtt Amerikába hurcolták rabszolgának? Egyrészt rossz véleménye lesz a fehér emberről, másrészt megőrzi az Afrikában előnyös genetikai tulajdonságát, ami viszont veszélyes számára egy sok sót fogyasztó "fehér" táplálkozási kultúrában.
   Egy 1990-ben megjelent afrikai vizsgálat is azt mutatta, hogy a Nairobiba felköltözött vidéki kenyaiaknak a városi táplálkozástól megnő a vérnyomásuk. A sómítosz hívei Amerikában olyan vizsgálatokat végeztek, amelyben feketéket és fehéreket vegyesen vizsgáltak, majd kiátlagolták az eredményeket. A sómítoszt olyan vizsgálatok igazolták, amelyek pár naposak, esetleg néhány hetesek voltak, a vizsgálat elején sokszor jócskán megemelték a sóadagot, majd lecsökkentették, és eredményül persze, hogy átmeneti vérnyomáscsökkenést kaptak. Nem vizsgálták azonban, hogyan alkalmazkodik az ember szervezete egy életen át kultúrája sófogyasztási szokásaihoz.
   1984-ben az amerikai Nemzeti Szív, Tüdő és Vér Intézet nagyszabású vizsgálatot indított, 52 népcsoportnál, vizsgálták meg egzaktul a napi sófogyasztást és nem találtak kapcsolatot a sófogyasztás és a vérnyomás között, pedig volt, ahol igen sok sót fogyasztottak. Az 52 népcsoport gyakorlatilag felölelte az egész világot, kezdve a brazíliai őserdőkben élő indiánokkal és befejezve pekingi lakosokkal. A vizsgálat csapás volt a sómítoszra, de vallásos hiedelmet nem lehet érvekkel megdönteni.
   Julian P. Midgley és munkatársai 1996-ban 56 vizsgálat adatait elemezték, és a sófogyasztás drasztikus csökkenésével magas vérnyomásúaknál 3.7 Hgmm-es (higanymilliméteres) szisztolés és 0.9 Hgmm-es diasztolés vérnyomáscsökkenést hoztak ki.
    Niels A. Graudal és munkatársai 1998-ban 112 vizsgálat összevont elemzését végezték el. A magasvérnyomású embereknél drasztikus sócsökkentésre a szisztolés vérnyomás átlagban 4, a diasztolés vérnyomás 2 higanymilliméterrel (Hgmm) csökkent. Egészséges személyeknél a szisztolés vérnyomás 1.2 Hgmm-el csökkent, a diasztolés pedig nem változott. A szerzők következtetése: a sófogyasztás csökkentésének minimális a hatása.
    Hugh Tunstall-Pedoe és munkatársai a Skót Szív Vizsgálatban 10 000 embert követtek 7 éven át, és azt a számukra váratlan eredményt kapták, hogy a sófogyasztás mindennemű -így a szív és érrendszeri eredetű halálozással szemben is-, védőfaktornak bizonyult. Michael H Alderman 1998-ban közölte eredményeit, 21 000 ember sófogyasztását és halálozását vizsgálva egy öt éves időszakban. Azt a meglepő eredményt kapta, hogy minél kevesebb sót fogyasztott valaki, annál valószínűbben halt meg. Külön elemezte a szív és érrendszeri betegségekből származó halálozást, és itt is ugyanazt kapta: a csökkent sófogyasztás fokozza a szívhalál valószínűségét.
    Shah Ebrahim és George Davey Smith 1999-ben nyolc olyan hosszú távú vizsgálatot elemzett, amelyben sócsökkentéssel kísérelték meg a vérnyomást csökkenteni. A sófogyasztás komoly csökkentésével átlagosan 3 Hgmm-el csökkent a vérnyomás.
   David A. McCarron 2000-es, egy amerikai táplálkozástudományi lapban megjelent összefoglalóját így indította: "Régóta tartja magát a feltevés, hogy a só a magas vérnyomást okozó táplálkozási mumus...de ezt a hipotézist teljes mértékben soha nem igazolták sem a kutatók sem az adatok." Majd: "Bizonyító tények hiányában is széles körben elterjedt hiedelemmé, ill. szélsőséges ortodox tanná vált".
   Jaakko Tuomilehto és munkatársai 2001-ben közölték 13 éves követéses vizsgálatukat, melyben 2300 finn férfit és nőt vizsgáltak sófogyasztás szempontjából. Ez különösen érdekes vizsgálat, mert Finnországban extrém magas a sófogyasztás. A szívhalálozás csak az elhízott férfiaknál függött össze a sófogyasztással, a normál súlyú férfiaknál és a nőknél nem függött össze a sófogyasztás a halálozással. Más vizsgálat is az elhízottság és a szív és érrendszeri halálozás közt talált kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy e vizsgálatokban az elhízottság és nem a só fokozta a halandóságot.
    Lee Hooper és munkatársai 2002-ben 11 hosszú távú vizsgálatot elemeztek. Eredményük szerint a szisztolés vérnyomás átlagosan 1, a diasztolés vérnyomás pedig 0.6 Hgmm-el csökkent. A sófogyasztás csökkentése nem függött össze a vérnyomáscsökkenéssel! Shigeki Yamada és munkatársai 2003-ban közölték 109 ezer ember 10 éves követésének eredményét. Vizsgálták, mivel függ össze az agyvérzés kockázata, és meglepő módon a sófogyasztással nem találtak összefüggést.
   Lee Hooper és munkatársai 2004-ben a Cochrane független tudományos szervezet felkérése ismét elvégezték az elérhető hosszútávú vizsgálatokat, és ismét arra következtettek, hogy a sócsökkentés hosszú távon minimális hatást fejt ki és a sócsökkentés mértéke nem állt kapcsolatban a vérnyomáscsökkenéssel, ami egyébként átlagosan kb. 1 Hgmm volt.
   Mindegyik elemzés és vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a sófogyasztás népességszintű csökkentése, mint általános prevenciós technika, semmi előnnyel nem jár, ellenben számos kockázatot hoz magával. Kinek jutna eszébe a mogyorós csokit betiltani, csak azért mert egyesekben súlyos allergiás reakciót vált ki a mogyoró?

Terhesség és sófogyasztás

   Gyakori tanács terhes nőknek, hogy csökkentsék sófogyasztásukat, elkerülendő a terhességi magasvérnyomást és pre-eklampsziát. 1993-ban az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Kollégiuma nem javasolta a sócsökkentést, mert haszontalan és még veszélyes is lehet. A magzat és az anya kapcsolata terhesség alatt közel sem olyan harmonikus, amint ahogy képzeljük. Anya és magzat közt érdekellentétek vannak, és ez biológiai csatározásokhoz vezet.
   Egyrészt pl. korán örül az, aki hányinger és hányás nélkül megússza az első három hónapot, ugyanis a terhességi hányás és bizonyos ételek kerülése az evolúció során kialakult védekező mechanizmus, amely megvédi a magzatot a romlandó élelmiszerektől származó toxikus ártalmaktól. Számos vizsgálat igazolja, hogy akiknek nem volt "felhőtlen" az első három hónap, azok valószínűbben szülnek időre, és a megszületett babák egészségesebbek és nagyobbak. Minél "simább" az első három hónap, annál nagyobb a veszélye a korai vetélésnek, koraszülésnek és egyéb kockázatoknak.
   A terhességi magasvérnyomást az evolúciós medicina úgy tekinti, mint a magzat azon való igyekezetét, hogy a magasabb vérnyomással több oxigént és tápanyagot kapjon a placentán át. A magzat ezért olyan anyagokat termel, amelyek megnövelik az anya vérnyomását. Ha válaszként az anya lecsökkenti a sófogyasztását, lényeges vérnyomáscsökkenés nem várható, viszont a szervezetét megfosztja a nátriumtól, ami a szervezet egyensúlyának felborulását eredményezheti.
   Hasonló a helyzet a terhességi cukorbetegséggel, amelyet szintén a magzat idéz elő. A magzat-trükkje, hogy megemeli az anya inzulinszintjét, hogy több cukorhoz és fehérjéhez jusson, és ez arra érzékeny anyákban a hasnyálmirigy kifáradásához és következményes cukorbetegséghez vezet. Ez a sófogyasztás szempontjából azért is érdekes lehet, mert vannak arra utaló adatok, hogy a sófogyasztás csökkentése rontja a sejtek inzulinérzékenységét, ami szintén fokozza a cukorbetegség kialakulásának kockázatát.

Felvirradt a só napja?

    Na azért nem egészen. Bár az idézett vizsgálatok és még sok nem idézett, egyértelműen kimondja, hogy a sófogyasztás csökkentése népesség szinten értelmetlen, sőt veszélyes, vannak érzékeny személyek, akiknél káros lehet a sok só. Általánosságban azonban számos itt nem elemzett káros következménye van a csökkentett sóbevitelnek, amely abban érhető tetten, hogy a vizsgálatok szerint a magasabb sófogyasztás egészségvédő hatásúnak bizonyult és védelmet jelentett bárminemű halálozással szemben. Ugyanakkor a vesebetegek és a sóérzékenyek mégsem tobzódhatnak a sóban, ahogy a cukorbetegek a cukorról kénytelenek részlegesen lemondani. Az azonban bizonyos, hogy egészséges emberek semmit nem előznek meg a csökkentett só-diétával, sőt, esetleg bajt okozhatnak maguknak.
    Persze a sómítoszt porrá zúzhatjuk, kristályaiból mégis újjászületik. Annyi baj legyen. A vallásokat nem lehet és nem is szabad betiltani.Sajnos még egy ok, hogy ne higyjünk orvosunknak, gyógyszerészünknek. És úgy általában a "hivatalos" álláspontoknak, mert ezek gyakran érdekeket és nem a tudományos igazságot tükrözik.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre