Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A szingliség

Vajon miért terjed egyre jobban a nyugati társadalmakban a szingli életmód? Ez egyfajta életérzés kifejezése, vagy kényszerű választás, netán a szingliség csupán egy szociológiai kategória, amelyben aztán ahány szingli, annyiféle élettörténet és személyiség rejlik? Egyáltalán, miért van manapság annyi szingli? Persze, azt is kérdezhetné valaki, mit kell ezen annyit filozofálni, van és kész.

 

 

Amiért mégis magyarázatra szorul, az azért van, mert az összes eddigi emberi társadalmakban az emberek általában a házasság valamilyen formájában éltek, gyermekeket vállaltak és neveltek. A tradíciók persze nem érv semmi mellett, de a tradíciók azért mégsem véletlen alakultak úgy, ahogy. Az emberi fajt evolúciója tette naggyá, az evolúció motorja pedig a sikeres szaporodás volt. Mind az állatokra, mind az emberi fajra erős szaporodási ösztön a jellemző, s a szexuális és természetes szelekció abba az irányba hatott, hogy mindenkit az az elv mozgasson, hogy maximalizálja szaporodási sikerét, azaz génjei elterjesztését. Ebbe a képbe sehogy sem illik bele a szingli életmód, amely burkoltan magában rejti azt a lehetőséget is, hogy a szingli soha nem fog megházasodni, soha nem fog gyermeket vállalni. Angliában manapság a 45 év feletti nők 20%-a, a német nők 27%-a gyermektelen. Ők nem biztos, hogy mind egyedül élők, de gyermektelenségük azt jelzi, hogy ez az opció ma már nem ritka kivétel, hanem terjedő gyakorlat. Amerikában a gyermektelenséget tudatosan vállaló párok pedig már kezdenek mozgalommá szerveződni.

Oda szeretném kifuttatni a dolgot, hogy a 20. század második felétől valami olyan folyamat szemtanúi lehetünk, ami alapvetően más, mint amit az emberi evolúció során tapasztaltunk. Az állatvilágban a szociális életet élő állatok közt nincsenek magányos, a szaporodásról önként lemondó egyedek, mert ha lettek volna az evolúció történetében ilyenek, már régen kiszelektálódtak volna a génjeik. Érvényes ugyanez az emberre is. Persze, a magány genetikai vizsgálatai, amelyeket együtt és külön nevelt egypetéjű ikreken folytattak le, azt mutatja, hogy a magányos életforma 48-55%-ban genetikailag meghatározott, tehát öröklődő vonás. Na, de akkor százezer évek alatt a magányosság génjeinek is ki kellett volna rostálódnia, nem? Ha viszont manapság ki lehet mutatni a magányosság génjét, akkor nem szelektálódott ki. A gének általában bizonyos személyiségvonásokat, hajlamokat örökítenek át, s ha mostanság találunk olyan géneket, amelyek predesztinálnak a magányra, akkor csak arról lehet szó, hogy ezek a gének a mai társadalmi viszonyokkal interakcióban vezetnek magányhoz. Korábban ezek a gének nem voltak akadályai a párkapcsolatoknak és a szaporodásnak. Ez is azt támasztja alá, hogy komoly változások következtek be az elmúlt 50-100 évben, amitől mintegy megteremtődött a "magányosság gének" hatásához szükséges feltételrendszer. A szingliség természetesen nem homogén jelenség, egészen biztosan sokféle magány létezik. Vannak eredendően magányra született emberek, akik nem is akarnak társat maguknak, vannak olyanok, akik párkapcsolati kudarcaik miatt magányosak, vannak, akik karrierjük vagy munkájuk miatt tudatosan vállalják a magányos életformát, vannak, akik valamilyen szociális vagy fizikai hátrányuk miatt szorultak ki a párkapcsolati piacról, s bizonyára vannak olyanok is, akiket valami szerencsétlenség, pl. szerelmük halála, vagy válás taszított örök magányba.

Mivel a 20-40-es éveikben férfiak és nők nagyjából azonos létszámban vannak jelen a társadalomban, minden magányos nőre egy magányos férfi jut. Ami azt jelenti, hogy a magány nem férfi vagy nőhiányból fakad, hanem abból, hogy a pártában maradtak nem találnak vagy nem akarnak egymásra találni.

A nemiség forradalma a 20. században

A 17-18. századi felvilágosodásban megszületett az individualizmus, azaz az egyének egyenlőségének, szabadságának és az egyén boldogsághoz való jogának az eszméje. Ennek talaján született meg a kapitalizmus, amely hatalmas munkaerő szükségletével bevonta a nőt is a munka világába. Mind a nő munkába állása, mind az egyéni boldogulás eszméje a fogamzásgátlás szabályozását sürgette, hiszen a munkaerő szabad felhasználását gátolta a nők termékeny éveik alatt bekövetkező 5-10 gyermekszülés és a növekvő egyenlőség igény is azt diktálta, hogy a nő szexuális értelemben is szabaduljon fel, azaz ne kelljen a nem kívánt terhességtől rettegnie, ha szerelmeskedni akar. A fogamzásgátlást homályos erkölcsi érvekkel természetesen a férfiak ellenezték a legjobban. Az igazi ok nyilvánvalóan a birtoklás volt, hiszen a nő félrelépését éppen a teherbe eséstől való félelem akadályozhatja meg. A harc az 1820-as évektől kezdődött, de csak 1961-ben engedélyezték az első hormonális fogamzásgátlót. Az engedélyezés utáni robbanásszerű terjedés jelezte, az igényekhez képest mennyire megkésett a bevezetés. Persze, tűnhet úgy, hogy a hormonális fogamzásgátlás akadálya korábban az volt, hogy még nem sikerült megfelelő vegyületet előállítani. Ez az érvelés azonban azért sántít, mert a fogamzásgátlók bevezetése körüli időre esett a két Kinsey-jelentés a férfi és a nő nemi szokásairól, ekkoriban robbant ki a szexuális forradalom, és a fogamzásgátló bevezetése után könnyítették meg egyre inkább a válást is. Szóval sokkal inkább úgy néz ki a dolog, hogy az ötvenes évekre valami nagyon beérett, s a változásokat nem lehetett tovább feltartóztatni. Akkoriban ennek a többség csak a pozitív oldalát látta, aki meg ellenezte, az sem a valódi problémákat ismerte fel.

Belepiszkáltunk az evolúcióba

Miféle probléma származhat abból, ha mindenki szabadabbá válik? Természetesen nem önmagában a szabadság növekedésével volt a baj. A nő és a férfi kapcsolatát évmilliókon át a szaporodás törvényszerűségei szabályozták. A nő többet invesztált a szaporodásba, ezért többet is várt el a férfitől. A férfit hajtotta a szex utáni vágy, ezért hajlott a röghöz kötésre. A női szervezet úgy van "kitalálva", hogy tartósabb kapcsolatban valószínűbben születik épkézláb gyermek. Így aztán a nőt és a férfit a gyermek összekötötte. A gyermekek pedig jöttek, csak az aktuális terhesség vagy szoptatás lehetett akadálya. Ebbe a szisztémába nyúlt bele az ember, amikor feltalálta a hatékony fogamzásgátlást. Ha a szex nem törvényszerűen jár együtt a gyermekkel, ha a gyermekvállalás tervezhetővé válik, akkor a nő szabadabban dönthet arról, hogy tanuljon-e, vállaljon-e munkát. És természetesen tanult és munkát vállalt, és a gyermekvállalás kitolódott. De addig is, a szerelemnek nem lehet útját állni, vagyis kialakult az a rendszer, hogy nők és férfiak rövidebb-hosszabb párkapcsolatokat alkottak. Egyre gyakoribbá vált az együttélés, a házasság elvesztette egyetemes intézmény jellegét, már többé nem a társadalom alapja volt, hanem csak egy lehetséges - sokak szemében konzervatív- együttélési forma. A szent kötelék jellegét is elvesztette, a modern házasság az individuális szükségletek kielégítésének a terepévé vált, és ha a házasság elromlott, már nem volt kielégítő, könnyedén el lehetett válni. Ebben a légkörben nő és férfi kapcsolatának egyre kevésbé volt a célja a gyermekvállalás, a nők egyre későbbre tolták ki a szülést, és inkább a karrierjük építésével foglalkoztak. A férfiak minden elkötelezettség nélkül jutottak szexhez, s ettől a szemükben a nő egyre jobban devalválódott. Ma már egyre több nő panaszkodik arra, hogy a férfiak nem akarnak elköteleződni, nem akarnak tartós kapcsolatot, nem akarnak összebútorozni, mert félnek, hogy "komolyra" fordul a kapcsolat, és még a végén egy házasságban találják magukat.
A magányos-nő szindrómának az egyik fő oka tehát az, hogy megszűnt a házasság, mint a rendszeres szexet nyújtó egyedüli kapcsolatforma kizárólagossága.

A szingliség és a személyiség

Enyhe túlzással mondhatjuk, hogy az ember sorsa a kötődési stílusa. A biztonságosan kötődővel minden rendben szokott lenni, de ő a legritkább. Ő olyan családban nő fel, ahol a szülők szeretik egymást is, a gyermekeket is. Az elvált szülők gyermekei, a rosszul működő családokban felnőtt gyerekek általában vagy kötődést kerülő, vagy bizonytalanul kötődőkké válnak. Mivel korunkban a széthulló család a jellemzőbb, generációról-generációra egyre több a kötődést kerülő vagy kötődésében bizonytalan nő és férfi. A bizonytalanul kötődők gyakran hűtlenek, mert bizonytalanok önmaguk és partnerük érzéseiben, s ez a felállás sem segíti elő a tartós párkapcsolatok kialakulását. Összességében egyre több a sérült ember, aki nem akar, nem tud vagy nem mer elköteleződni. A szingliség ezért is válik korjelenséggé.

A látszat megtévesztő

A szingli életmód persze kitermeli az önigazoló ideológiáját is. Nem mindenki szereti rosszul érezni magát a bőrében olyanért, amit nem akar, vagy nem tud megváltoztatni. Igazolás mindenre található, lehet hivatkozni a karrierre, a modern életfelfogásra, lehet hangsúlyozni a szabadság és függetlenség fontosságát. És az is kétségtelen, hogy a szingli életmódnak számos olyan előnye van, amit, ha valaki megízlel, egy idő után már valóban nem akar változtatni, mert egy balsikerű kapcsolatot rosszabbnak lát, mint a tartós magányt.
A szingliség azonban, bármilyen jól el is barikádozza magát valaki, bármilyen jó filozófiát is gyárt az egyedüllét igazolására, mégis csak szembe megy az emberi természettel. Az emberi evolúció vakvágányra tévedt, egy civilizációt nem a technikai fejlettsége minősít igazán, hanem az, hogy mennyire emberbarát világot teremt, mennyire teszi lehetővé, hogy az emberi természet szerint éljünk benne.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre