Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Kétes ujjlenyomatok

A Hullámot verő fodrok. Új kételyek az ujjlenyomat ügyben. HVG. 2005, 27(41):85-86. cikk szerkesztetlen változata

 

 

 

2002 júniusában a 46 éves, gyilkosság áldozataként azonosított las vegasi Kathleen Hatfield hamvait már felravatalozták, mikor kiderült, hogy az asszony él, s a sivatagban talált, oszlóban lévő tetemről vett ujjlenyomat csupán meghökkentően egyezett egy tőle korábban vett mintával. A 2004 májusában 14 napos előzetes letartóztatásából szabadult portlandi Brandon Mayfield 37 éves amerikai ügyvéd rémálomba illő története akkor kezdődött, amikor a 2004-es márciusi madridi vonatrobbantás után az FBI a több millió ujjlenyomat elemzésére alkalmas Integrált Automatizált Ujjlenyomat Azonosító (IAFIS) rendszer segítségével ujjlenyomatát "minden kétséget kizáróan" azonosnak találta egy robbanószeres táskán talált ujjlenyomattal. A gyanút csak növelte, hogy felesége egyiptomi származású, s Brandon áttért az iszlám hitre. Brandont a súlyos vád alól végül csak az mentette fel, hogy az ujjlenyomatot a spanyol hatóságok időközben egy algíri terroristáéval találták megegyezőnek. Az ujjlenyomat bizonyító erejébe vetett hitet különösen megingatják azok az esetek, amikor - mint Brandonnál is- négy független szakértő egybehangzóan téved. A nemrég DNS-vizsgálattal tisztázott, s hat és fél év után szabadult bostoni Stephan Cowanst a helyszínen talált - négy szakértő által neki tulajdonított- ujjlenyomat alapján ítélték el gyilkosság vádjával harminc évre. Az ujjlenyomatot újraelemzők most egyértelmű tévedést állapítottak meg. Még legalább további húsz eset vált az évek során ismertté, amikor embereket ártatlanul ítéltek el, s töltöttek éveket börtönben egyetlen perdöntő bizonyíték - a bűntett helyszínén talált ujjlenyomat alapján.

Az olyan esetek, mint a norvég Adolf Becké, akit az állítólag általa becsapott nők tanúsága alapján ítéltek el ártatlanul Angliában 1895-ben szélhámosság vádjával hét évre, majd szabadulása után két évvel, 1904-ben -a valódi bűnössel való végzetes hasonlósága folytán- másodszor is elítéltek, bizonyították, hogy a bűnözők azonosításához és nyilvántartásához szükség volna egy objektív adatokra épülő módszerre. Alphonse Bertillon 1879-ben kifejlesztett antropológiai méréseken alapuló rendszere volt az első, ám kudarcba fulladt kísérlet. Az eljárás bonyolult volt, a mérések pontatlanok. Közhivatalnokokra nem lehetett rábízni, hogy pontosan mérjék meg a fej hosszát, átmérőjét, a fül méretét, az ülő törzs magasságát, stb., pláne nem, ha az elítélt szabotálta a méricskélést. Ezért az érdeklődés egyre inkább az ujjlenyomat alkalmazása felé fordult, amely többek közt Sir Francis Galton munkássága folytán, egzakt módszernek tűnt. A polihisztor Galton, aki az eugenika megalapítója és számos tudományág -mint statisztika, antropológia, pszichometria- avatott művelője volt, Darwintól, nagybátyjától kapta meg a Japánban missziós tevékenységet folytató Henry Faulds skót orvos levelét, melyben az leírta, miként kezdett foglalkozni az ujjlenyomat etnológiai és kriminalisztikai jelentőségével, s leírta az ujjlenyomatvétel máig használatos "tintás" módszerét. Fauld felismeréseiről 1880-ban a Nature-ben is beszámolt cikkében, de Galton csak akkor "harapott rá" a témára, amikor elolvasta Sir William Herschel, bengáliai megbízott egy hónappal későbbi válaszcikkét, melyben a szerző leírta, hogyan használta személyazonosításra az ujjlenyomatot a brit kormány nyugdíjasai körében. Galton az ujjbarázdákon megfigyelhető jellegzetes minták -mint hurkok, ívek, örvények, stb. - alapján három fő típust írt le, amelyet mára kilencre egészítettek ki. Számításai szerint 64 milliárd ember esetében fordulhat elő egyszer, hogy a tíz ujj lenyomata két személynél megegyezzen. Eredményeit 1892-ben jelentette meg "Ujjlenyomatok" című könyvében, amely akkora hatást gyakorolt Sir Edward Henry-re, a bengáli rendőrfőnökre, hogy az Galtonnal konzultálva kialakított egy máig használatos, a róluk elnevezett Galton-Henry tízujjas ujjlenyomat osztályozási rendszert, melynek bonyolultságát jelzi, hogy a nyomatokat 1024 főosztály, s megannyi osztály és alosztály egyikébe sorolják be. A fő sajátosságokon kívül az ujjlenyomat azonosításban kitüntetett szerepe van az un. "minutia"-knak, vagyis sajátossági pontoknak, pl. zárvány, megtört barázda, zárt delta, stb., melyekből egy ujjpercen megközelítőleg száz is lehet. Amikor egy szakértő azonosnak ítél két ujjlenyomatot, valójában csak azt állítja, hogy a két nyomat osztálybasorolásban, valamint rendszerenként és országonként változó számú sajátosságpontban egyezést talált. A daktiloszkópia tudományosságát kétségbevonók szerint ez azonban csak valószínűségi ítélet és nem bizonyosság.
A daktiloszkópia történetének érdekessége, hogy az Argentínába kivándorolt horváth Juan Vucetich -olvasva a Nature-ben megjelent írásokat, köztük Galtonét is- ugyancsak kifejlesztette a maga - a Galton-Henry rendszerhez nagyon hasonló - osztályozási szisztémáját, és ez terjedt el egész Dél-Amerikában. Hazánkban az ujjlenyomat-nyilvántartást Pekári Ferenc vezette be, s az első látványos sikert 1907-ben aratták a dánosi négyes rablógyilkosság felderítésében.
A későbbiek során - mivel a bűnözők ritkán hagynak hátra "tízujjas" bűnjelet, kialakították az egyujjas nyilvántartási rendszert, majd a 90-es évek informatikai fejlődésének fejleményeként megjelent az automatizált ujjlenyomat azonosító (IAFIS) rendszer. Ám - mint az amerikai ügyvéd esete is mutatja- a gép is tévedhet.

A téves ítéletek nyomán kialakult tudományos kétely egyik oka, hogy az ujjlenyomat egyedisége tapasztalati, de tudományosan soha nem igazolt állítás, s két ujjlenyomat azonosságának megállapítása valójában -bármilyen alaposan is végezzék az elemzést- mégiscsak szubjektív ítélet, melynek tévedési aránya nem ismert. Így az ujjlenyomatok bizonyítási eljárásban való alkalmazása ellentmond az Amerikai Legfelsőbb Bíróság által 1993-ban kimondott Daubert szabálynak, mely szerint csak tudományosan igazolt, ismert hibaszázalékú eljárás alkalmazható, állítja Somin E. Cole, a Kalifornia Egyetem professzora. Stephen Meagher FBI szakértő 50 000 ujjlenyomat hasonlított össze egymással, és a lehetséges hibaarányt 1: 1097-re becsülte. Szakértők ennél pesszimistábban, 0.8-4.4%-ra becsülik a tévedés kockázatát, ami optimista becslés szerint is csak az USA-ban évi 2000 téves azonosításhoz és ítélethez vezethet. A nagy eltérés oka az, hogy a nyomozati munka során szinte soha nem tiszta és teljes ujjlenyomattal, hanem töredékes, sérült, elmosódott nyomatokkal dolgoznak a munkájuk során számos külső hatás által is befolyásolt szakértők. Itiel E. Dror a Southampton Egyetem kutatója és munkatársai 2005-ben az Applied Cognitive Psychology-ban megjelent vizsgálata szerint az ujjlenyomatok azonosításakor a szakértők -különösen az érzelmileg megterhelő ügyekben igencsak hajlamosak elfogult döntést hozni. A szakértőket befolyásolja az elkövetés módja, az áldozat kiléte, sőt a kollégák véleménye is. Több -utólag feltárt- tévedést az eredményezett, hogy a gyanúsított feltételes szabadlábon lévő bűnöző volt, s ez nyomelemzőket elfogulttá tette az elemzés során. Egy másik ügyben egy sorozatos nemi erőszaktevőt véltek elfogni, és az ujjlenyomat szakértőkre várt a vidéket felkavaró ügy megoldása.
Simon E. Cole a Kalifornia Egyetem professzora 2005-ben a Journal of Criminal Law & Criminology-ban publikált tanulmányában egyenesen mítosznak nevezi az ujjlenyomat-azonosítás tévedhetetlenségébe vetett hitet, máshol kifejtett véleménye szerint a daktiloszkópia áltudomány.

Hasonló aggályokat fogalmaznak meg szakértők a szoftveres személyazonosításban alkalmazott ujjlenyomat-, írisz- vagy arcfelismerő rendszerekkel szemben is. A digitális identitás annál megbízhatóbb, minél több biometrikus adatra épül. Az angol kormány 2005 júniusában kiadott Identity Project tervezete szerint a távoli jövőben minden személy egy azonosító kártyával rendelkezik majd, melyen digitálisan rögzítik tíz ujjának, két íriszének és arcának adatait. Már a puszta terv is óriási vihart kavart, részben adatlopási félelmek, részben a horribilis költségek miatt, hisz minden azonosításkor három berendezést kell majd alkalmazni. Ráadásul a három analízis eltérő eredményt produkálhat, s naponta akár tízezrek nem jutnak majd hozzá pénzükhöz, nem léphetnek be irodájukba, nem adják ki nekik gyereküket az óvodából, stb. A műszerek és felismerő algoritmusok ugyanis bármilyen pontosak is, mechanikusan működnek. Az ujjnyomat barázdái az életkorral vagy kétkezi munkától kopnak, két azonosítás közt mechanikusan vagy vegyszerek által sérülhetnek, bőrbetegségtől, égési sérüléstől eltorzulhatnak. Sőt, mint Gus Hosein angol szakértő, az Identity Project Report egyik szerzője nyilatkozta, az emberek 2%-ának ujjai nem is alkalmasak digitális szkennelésre. S ha minden tökéletesen is működik, a futurisztikus jövőben is bárki rácsaphatja véletlen az ajtót az ujjára. Az íriszen az életkorral és betegségek révén újabb és újabb foltok jelennek meg, a szem is sérülhet, s mi több, minden 75 000-ik ember írisz nélkül születik. Fizikai értelemben az arc is változik: az emberi szem még ötven év múltán is felismer egy rég nem látott arcot, míg egy arcelemző szoftvernek ez az arc már egy idegen emberé. A biometrikus adatok ráadásul ellophatók vagy speciális ujjbevonattal, kontaktlencsével, élethű maszkkal hamisíthatók. A jövő kétségtelenül a biometrikus azonosításé, de mint az Identity Projectet készítő The London School of Economics kutatói felmérték, az emberek kijátszhatónak, becsaphatónak és megbízhatatlannak látják a rendszert, félnek attól, hogy személyes adataikkal a hatóságok vagy illetéktelenek visszaélhetnek. Az emberi sajátságok egyediségében alapvetően a szkeptikusok sem kételkednek, annál inkább abban, vajon lehetséges-e teljes bizonyossággal az azonosságot vagy különbözőséget megállapítani. És ez nagyon is húsbavágó kérdés.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre