Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Na, most majd jól megváltoztatom az Életemet

Mindenki képes a változásra. Nincs reménytelen helyzet, csak reménytelen ember.

 

 

De jó, itt az Újév, megint meg lehet változtatni az Életünket. Ezentúl alapjaiban minden másként lesz. Lefogyunk, eldobjuk a cigit, lángra lobbantjuk kihűlt kapcsolatunkat, nagy dolgokba kezdünk, kinyílunk a világ felé, barátaink lesznek, egyáltalán: ezentúl boldogok és kiegyensúlyozottak akarunk lenni.
Oké, oké. De hogy is volt ez tavaly? Nem ugyanezt határoztuk el tavaly ilyenkor? Ja igen, tényleg. De az tavaly volt. Legyek undok pesszimista, aki bakancsával eltapos minden kis nyiladozó reményt, és mondjam azt: ugyan már, ne gyerekeskedj. Gondolod, hogy a Körülmények csak úgy udvariasan félreállnak és engedik, hogy Te megváltozz? Na ne.
Vagy álcázzam magam realistának? Akkor itt egy vödör hideg víz, Öntsd magadra, és mond utánam: ha tavaly nem sikerült, most miért sikerülne inkább?
Na jó, nem azért hoztam szóba az egészet, hogy elbölcselkedjek a világ megváltoztathatatlanságán. Ez önigazoló sopánkodás volna. Ezt hagyjuk meg az örök álmodozóknak és a kishitű fogadkozóknak. A világ olyan, amilyennek mi látjuk.

Ha nem megy, dobjunk rá még egy lapáttal!?

Vagyunk sokan, akik tényleg meg akarták és akarják változtatni életüket, de valahogy soha nem sikerül igazán. Sokan a lelküket kiteszik, és aztán joggal keserednek el, hogy minden hiába. De nem adják fel, újra nekiveselkednek, aztán megint, és mégis fejjel mennek a falnak. Ha változtatni és változni akarunk, meg kell értsük a Változás lényegét. Mi hát a Változás?
Sok évvel ezelőtt járt hozzám egy orvosegyetemista fiú. Mikor jelentkezett a Diáktanácsadóban, már kétszer megbukott és minden utóvizsga lehetőségét elhasználta. A fiú rendkívül intelligens és érdeklődő is volt. Mégis már harmadszor futott neki a második évnek, és az egyetem szabályai szerint, ha még egyszer megbukik, vagy akárcsak egyetlen utóvizsgája lenne, nem folytathatja az egyetemet. A helyzet tehát teljesen reménytelennek tűnt. Hogyan volna képes elvégezni a második évet, ha már kétszer megbukott és közben elhasznált több mint tíz utóvizsga lehetőséget is? Azért belevágtunk. Ő nagyon akarta, én meg azt gondoltam, miért ne? Szorgalmasan járt a terápiás ülésekre, s mindenféle trükkös dolgokat találtunk ki a tanulás és a vizsgák megkönnyítésére. Az első félévet csodásan fejezte be. De még hátra volt a neheze, a második félév. És aztán a csoda karnyújtásnyira került. Minden vizsgája sikerült. Azaz …egy még hátra volt, de ilyen sikerszéria után ez már gyerekjáték lesz. Kezdődött a nyár, azt mondta, ezt elteszi augusztusra. OK, legalább pihen.
Szeptemberben megkeresett megköszönni egy éves fáradalmaimat. Búcsúzott is egyben, mert kibukott az egyetemről. Azon a bizonyos utolsó vizsgán ugyanis megbukott. Hosszasan elbeszélgettünk. És akkor mellékesen elmondta, hogy az ő szemében az orvosok olyanok, mint az istenek, és ő sosem tudná magát ebben a szerepben elképzelni.
Változtatni akartunk, de valójában nem változtattunk meg semmit. Azt hittük, az a változás, ha még jobban tanul, ha még jobban szerepel a vizsgákon. De csak ugyanazt csináltuk, még nagyobb gőzzel. Egy férfi nem szerette a munkáját. Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha szeretné. Hosszas gondolkodás után azt felelte: olyan lennék, mint a kollégáim. A változás tehát nem az, hogy fedezze fel, milyen érdekes a munkája. A változás az, ha olyan emberek közt dolgozik, akikhez nem fél hasonlítani.

Ahogy a dolgok elromlanak

Az emberi problémák sokszor jönnek maguktól. De súlyosbodni azáltal szoktak, hogy meg akarják oldani őket. Rossz a gyerek? Rászólunk. Még mindig rossz? Ráordítunk. Még mindig rossz? Megverjük. Még mindig rossz? Az is marad.
Vagy vegyük a tipikus pánikbetegeket. Mindenáron teljesen tünetmentes akar lenni. Elege van a tünetekből, elege van a rosszullétekből. Szorong minden apró tünettől, mert a roham kezdetének tekint. És ettől van a roham, és a folyamatos rettegés. A pszichiátria készségesen a segítségére siet, gyógyszert ír fel a tünetek ellen. De a tünetek nem szűnnek meg. Akkor még erősebb gyógyszerek következnek. De a tünetek nem szűnnek meg, sőt: már a gyógyszer-mellékhatások is tünetek. Minél inkább a tünetmentességre koncentrálunk, annál súlyosabbá válik a helyzet. Így működik minden fóbia is: minél jobban igyekszünk elkerülni a szorongást kiváltó helyzetek számát, annál több dologtól kezdünk félni, s annál jobban beszűkül az életterünk.
Emberek hosszú éveket töltenek el abban a reményben, hogy majd a másik végre megváltozik. De az csak iszik, vagy nőzik, vagy veszekszik, vagy féltékeny, vagy továbbra sem kívánja a szexet, vagy rendetlen, vagy ... Mit teszünk annak érdekében, hogy megváltozzon? Szóvá tesszük, megbeszéljük, összeveszünk, elhidegülünk, elköltözünk...de a másik nem változik. Valójában mindig ugyanazt tesszük, csak egyre erőteljesebben, s ettől a dolgok egyre jobban elfajulnak.
Gyakori probléma az elalvási nehézség. Fontos volna elaludni, mert holnap nehéz nap vár rám. De már tíz perce nem megy. Mi lesz, ha nem tudok elaludni? Úristen, már egy órája fekszem, és még nem alszom. Egyre görcsösebben igyekszem elaludni. Látom magamat, ahogy holnap kóválygok, s nem látok ki a fejemből. Szívem hevesen kalapál. Tessék már elaludni! Na ugye, ebből nem szokott pihentető édes alvás lenni. Aztán jön a következő este az előző éjszaka borzalmas emlékével és ez így megy egészen a krónikus alvászavarig. Akkor jön az altató, majd a még erősebb altató...
Vagy itt vannak az örök fogyókúrások. Már százszor nekifutottak, olykor sikerült is lefogyniuk, de aztán mindig ugyanott tartanak. Minden fogyókúra, nullkalóriás orvosi fogyasztás, meggyűrűzött gyomor elhibázott, mert mindegyik csak ugyanazt akarja egyre durvább módon: fogyasztani.

Mi hát a Változás?

Gyerekkoromban beírattak egy úszótanfolyamra. Nem mertem felfeküdni a vízre, mert féltem, hogy elsüllyedek. Az edző ordított. Annál kevésbé mertem. Felfektetett a vízre. Ekkor már rettegtem. Büntetéseket helyezett kilátásba. Ez ment hetekig. Nem tanultam meg úszni. Tőle nem. De még azon a nyáron a strandon felfedeztem, hogy milyen érdekes nyitott szemmel a víz alatt lenni. Elkezdtem a víz alatt mászkálni, majd végül megtanultam víz alatt úszni. Többet már nem féltem ráfeküdni a vízre. Azóta tudok úszni. Az igazi változás nem az volt, hogy megtanultam fönnmaradni a vízen, hanem, hogy megtanultam a víz alatt lenni.
Pár éve megrándult a vállam, s nagyon fájt minden mozdulatra. Kenegettem, borogattam, de bizonyos mozdulatokra heves fájdalmat éreztem. Egyre jobban óvtam a vállamat, s egyre szűkült az a szög, ameddig még fájdalom nélkül fel tudtam emelni. Mikor végre elmentem egy orvoshoz, az szörnyülködve összecsapta a kezét. A gyógytornász sem sok jóval bíztatott. Lemondó arccal megmutatta, mit kéne csinálnom. Pofon egyszerű volt, de illogikus. Nem kerülni, hanem előidézni kellett a fájdalmat azzal, hogy tágítottam a karom mozgásterét.
A látszatváltozás mindig logikus, de ritkán vezet eredményre. A látszatváltozás lényege, hogy mindig ugyanazt tesszük egyre nagyobb erőkkel. Mint az oroszok Csecsenföldön, vagy az amerikaiak Irakban. Ezt a helyzet eszkalálódásának nevezzük.
A valódi változás útjára nem könnyű rájönni, mert sokszor illogikus, paradox. Sokszor az vezet el a változáshoz, ha azt csináljuk, ami elől addig menekültünk.
Az a pánikbeteg gyógyul meg örökre, aki elfogadja tüneteit, vagyis nem kezd el szorongani egy hevesebb szívdobogástól, egy szédüléstől, egy mellkasi szorító érzéstől. A pánik ugyanis nem más, mint egy rossz megoldási kísérlet eszkalálódása. A tünetmentesség túlhajtása. Egy nő pánikkal járt hozzám. Apja korán elhagyta őket. Most felnőtt fejjel mégis ő látogatta rendszeresen, de mindig pánikrohamot kapott az odafele vezető úton. Egy nap dugóba került, és olyan heves rosszulléte alakult ki, hogy úgy érezte ütött az utolsó perce. Ekkor hirtelen az jutott eszébe, hogy nem azért megy a papájához, mert kell, hanem mert szereti őt. A rosszullétek megszűntek. Nem a tünetet, hanem az érzést kellett megváltoztatnia.
Egy híres történet szerint egy közlekedési félelmektől szenvedő férfi egy nap úgy döntött, inkább öngyilkos lesz, de nem élhet tovább a lakásba bezártan. Azt gondolta, ha beül a kocsijába, már ott szörnyet hal. De nem történt semmi. Elindult, de semmi. Felment egy magas hegy tetejére, kiszállt, lenézett a mélységbe - és meggyógyult.
Kolleganőm egy konferencián készületlenül adott elő - a szorongásról. Persze már eleve szorongásai miatt halogatta a felkészülést is, de a végzet így is, úgy is beteljesült: ott állt a rémisztő szakértő tömeg előtt, és hangja egyre jobban elment. Ekkor végső kétségbeesésében elcsukló hangon azt suttogta: "mióta a szorongással foglalkozom, egyre jobban szorongok". A hallgatóságból kitört a nevetés, és kolleganőm innentől vidáman és könnyedén mondta végig mondókáját. Mert már nem volt mit veszítenie.
Aki szorong valamitől, ne kerülje, hanem menjen szembe vele. Aki fél az eleséstől, tanuljon meg esni. Aki éhezik, annak ne adományt, hanem munkát adjunk.
A védőoltások a valódi változás mintapéldái, csak nem gondolunk bele, milyen paradox is ez. Félünk a fertőzésektől, ezért - igaz csak enyhén - de megfertőzzük magunkat.
Valódi változás akkor történik, ha a dolog lényegét értjük meg. Korábban mindenki szembeszállt Napóleonnal, és veszített. Kutuzov úgy verte meg, hogy nem bocsátkozott vele csatába. Ha valaki fogyni akar, azt kell megértse, miért eszik annyit. Minden szenvedélyt és függést a körülmények és a körülmények kiváltotta viselkedés tart fenn. Nem az a változás, ha minden marad a régiben, csak mi "erősek" próbálunk lenni. A körülmények hatalma végül mindig erősebbnek bizonyul. Hanem változtassunk a körülményeken. A valódi változtatás mindig a dolgok jelentésére, üzenetére irányul, a látszatváltozás a dolgokra magukra. A látszatváltoztatás konzerválja, sőt súlyosbítja a problémát. Nem tud aludni? Ne akarjon aludni. Tanuljon meg relaxálni, és relaxáljon reggelig. Tuti, hogy közben el fog aludni. De csak mert nem akart. Le akar fogyni? Ne fogyni akarjon. Éljen érdekesebb életet, s majd alig jut eszébe enni. És merjen éhes lenni, hisz sok ember ettől fél, s ezt megelőzendő tömi magát. Fedezze fel a éhség új ízét.

Hogyan kezdjük az újévet?

Eddig mindig meg akartunk változni. Ezt általában úgy képzeltük, hogy most végre majd összeszedjük akaraterőnket, meg majd erősek leszünk, meg majd nem tűrjük tovább. De ami nem megy akaraterővel, az ritkán megy még nagyobb akaraterővel. Az igazi változás olykor a megváltozásról való lemondás.
Na jó, de akkor mi legyen helyette? Az elfogadás. Fogadjuk el, hogy lehet nikotinéhséggel is élni, hogy lehet éhesnek lenni, hogy lehet szorongani ("rosszul lenni", ahogy a pánikosok mondják), és fogadjuk el, hogy a másik olyan, amilyen. A nagy dolgok itt, vagyis ezután kezdődnek.

Amit eddig olvastál, azt kb. 8 éve írtam. Mit gondolok most, 2013 végén?

Mi okosat tudnék még hozzá tenni a fentiekhez? Okosabb lettem a 8 év alatt? Talán igen. Fontos elvem, hogy attól fogadjunk el tanácsot, aki már ki is próbálta a tanácsait, és láthatóan be is vált neki. Szerénytelenül most magamra gondolok. Ez a cikk annak idején amolyan ars poeticám volt arra, hogy kéne megváltoznom. E cikk megírása óta sok minden történt velem. Írtam tizenvalahány könyvet, feldühítettem a pszichiátriát, kirúgattam magam egy undok munkahelyről, elindítottam ezt a webszájtot, amelyet idén egymilliónál többen látogattak meg, s elindítottam Magyarországon a paleomozgalmat. Nemrég beteljesült régi álmom, megjelent a paleomagazin is. Szereztem sok hívet és még több ellenséget. Mindezt nem azért soroltam el, hogy dicsekedjek, hanem azért, mert nekem ezek bizonyítják, hogy valamit jól csinálhatok, ha mindaz sikerült, amit szerettem volna. Persze, mindenkinek mások a céljai, az én javaslataim azoknak valók, akik utálják a gondolatát is, hogy haszontalanul éljék le az életüket, ne bontakoztathassák ki magukból a bennük rejlő lehetőségeket, monoton, csak másoknak hasznot hozó értelmetlen munkával teljen az életük. Én is azt vallom Napóleonnal együtt, hogy mindenki a tarsolyában hordja a marsallbotot, csak merni kéne azt onnan kikotorni.

Na, most visszatekintve, mi volt az, amitől sikerült az álmaimat megvalósítani? Megjegyzem, ezt részletesen megírtam a Párbajok nélkül c. könyvemben, aminek címe nem egészen szerencsés, mert valójában arról szól, hogyan építsük fel önmagunkat és kapcsolatainkat. Ebben a könyvben azt írtam meg, ami 8 év alatt letisztult.

Az egyik nagyon fontos elv a "Viselkedj úgy, amilyenné válni szeretnél". Ez a változás ősi alapelve, valószínűleg sok formában már ezerszer megfogalmazták. Ez tűnhet akár csak egy jól hangzó lózungnak is, és aki nem próbálja következetesen és véresen komolyan alkalmazni, annak ez tényleg csak egy jól hangzó mondat marad.

Miért olyan nehéz ezt az elvet követni? Mert súlyos következményei vannak. Ha nulláról el akarod érni, hogy Valakivé válj, akkor el kéne hinned, hogy Te alkalmas vagy erre, hogy benned rejlik az erő és képesség, hogy végig menj a sok kudarccal és pofára eséssel járó úton. Amikor kezd elmenni a kedved az értelmetlennek tűnő küzdelmektől, akkor jön ez a szlogen: "Viselkedj úgy, amilyenné válni szeretnél". Azaz, a helyzetre lefordítva: "Csinálj úgy, mintha hinnél magadban!". Oké, mondhatod, de mi ebben a nehéz. Megmondom. Az, hogy induláskor még senki nem fog hinni benned, sőt! Ott akadályoznak "jótanácsokkal", ahol csak tudnak. Hitetlenek vesznek körül, akiknek nem sikerült Valakivé válni. Ösztönösen azt szeretnék, hogy ez másnak se, Neked se sikerüljön. Ezért meg akarnak óvni - szerintük a kudarctól, szerintem meg valójában attól félnek, hogy Neked sikerül. Ha Neked sikerülne, akkor az tükröt tartana nekik, hogy ezek szerint lehetséges felbukni a mélyből, csak bennük nem volt elég szufla. A hitetlen, kisszerű környezettel a legnehezebb megküzdeni. Beszélsz a barátaidnak az álmaidról, bekopogsz valahová az üzleti terveddel, a műveddel, a nem-tudom-middel, és kinevetnek, kiraknak az ajtón, beledöngölnek a földbe, hogy "Aha, majd pont Te fogsz itt nagyot domborítani". Elég csak bejelentened, hogy le akarsz szokni a cigiről, vagy le akarsz fogyni, vagy belefogsz a paleóba, a kudarcemberek máris körülvesznek a történeteikkel, hogy kár erőlködnöd, ők már százszor megpróbálták, meglásd, úgyse megy. És akkor még hol vagyunk az igazán nagyra vágyó tervektől? Aki kiszakad a nyájból, vákuumba kerül. Visszatérni már nem lehet, de elkísér a nyáj nyavalygása: "kár erőlködnöd, a középszerből úgysincs menekvés". Ez a lebegés, ez a vákuum ijesztő tud lenni, mert mindig szellemi magányt jelent, legalábbis egy ideig. Sokszor át fog futni az agyadon, hogy talán a többieknek van igazuk. Végülis él vagy hétmilliárd ember a Földön, miért pont Te lennél az, aki majd valami világraszólót, vagy akár csak valami eredetit fog produkálni? De, akkor megint eszedbe juthat a vezérlő elv: "Csinálj úgy, mintha hinnél magadban!" Azaz, csináld makacsul tovább, amit elkezdtél, mert semmi nincs előre megírva. Azt kell megértsd, hogy percről-percre Te magad írod az Életedet. Az lesz, amit Te csinálsz, ahogyan Te döntesz. Sok kincskereső egy ásónyomnyira a kincsesládától dühödten eldobja az ásót, hogy "nincs itt semmiféle kincs". Amikor el akarod dobni az ásót, mindig gondolj arra, hogy talán csak egy centire vagy már a sikertől.

Van egy fontos megjegyzésem a célokhoz. Sikerről beszélek, de ez persze mindenkinek más. Egy a közös minden sikerben. Az, hogy a siker mindig melléktermék. Aki csak sikeres akar lenni, az soha nem lesz az. Botrányhős lehet, a média bohóca lehet, mindenkin átgázoló vállalkozó lehet, de sikeres nem. Az igazi cél mindig a teremtés és a szolgálat. Mindig másoknak akarunk teremteni valamit és másokat akarunk szolgálni. A siker az emberek elismerése és hálája. Nem kell feltétlen nagy dolgokra gondolni. Kerékpár utamon van egy út menti feszület, s mindig friss virágok vannak körülötte. Egy névtelen, alázatos lelket az boldogít, hogy szolgálja az ő Istenét.

Mindig van egy kifáradási pont, amikor kezd a dolog reménytelennek tűnni. Amikor úgy érzed, na itt kéne abbahagyni. Tudod kik a sikeres emberek? Akik ezen a ponton túl is tudják folytatni. De vajon nekik mi ad erőt? Hogy hisznek abban, amit csinálnak és hisznek magukban, hogy képesek végigvinni a dolgot. Na, ja, de itt van a bökkenő. Ha mindenki tudna hinni magában, akkor mindenki sikeres lenne. A hit és önbizalom persze jó dolog, mondhatnánk adomány. Biztos van, aki ezzel születik. De sokan menetközben szerzik meg. Mondtam, nem kell hinned magadban, elég, ha úgy teszel, mintha hinnél. Ha elég sokáig így csinálsz, egy idő után elkerülhetetlenül hinni fogsz magadban. Mert az ember olyanná válik, ahogy viselkedik. Ha szerencsétlennek gondolod magad, akkor ezen fogsz dolgozni és szerencsétlenné is válsz. Ha sikeresnek gondolod magad, így fogsz viselkedni és sikeressé válsz. Hidd el, ugyanannyi munka leásni magad a gödör aljára, mint felküzdeni magad a sikerbe. Az emberi élet önbeteljesítő jóslat.

Ha tudsz úgy viselkedni, amilyenné válni szeretnél, akkor egy idő után olyanná is válsz. Mert egy idő után már nem emlékszel arra, hogy Te csak "olyan" szerettél volna lenni, egy nap azt veszed észre, hogy már "olyan" vagy.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre