Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor: Vízimajom

   Az ember származásával kapcsolatban sok elmélet született és dőlt meg. A jelenleg elfogadott nézet, hogy ősünk a vadállatokkal teli szavannán próbált megállni a saját lábán, több dologban sántít. Bár első hallásra meghökkentőnek hangzik, de sok tényező mutat arra , hogy az ember eredendően félig-meddig vízi élőlény volt.

 

 

   Még be sem mutatkoztam: Szendi Gábor vagyok, és nagyon szeretem a vizet. Bizonyára Ön is így van ezzel, úgyhogy a továbbiakban jól meg fogjuk érteni egymást. Gyerekkoromban gyakran már nyitáskor ott voltunk a Palatinuszon, és addig maradtunk, amíg el nem kezdték leengedni a nagymedence vizét. A gyerekek általában megőrülnek a vízért, ugrálnak, fröcskölnek, úsznak, labdáznak. A lényeg: benne lenni a vízben. Persze, ahogy öregszünk, talán csökken a strandolási hév, a tömegnyomor és a fonnyadt virslik a büfében elveszik a kedvünket, de továbbra is szeretünk otthon a kádban ücsörögni, vagy élvezni a zuhany csiklandozó sugarait, miközben őrülten pörög a vízóra. Vagyonokat költünk arra, hogy víz mellett nyaraljunk, és a gazdagság egyik legirigyeltebb luxusa a saját medence.
   Tulajdonképpen miért vagyunk annyira oda a vízért? Végülis a majomtól származunk, s egy csimpánzt semmivel sem lehetne jobban kihozni a sodrából, mint hogy belelökjük egy bármilyen sekély vízbe. Ebből olyan hiszti lenne, hogy ezt már csak úgy lehetne fokozni, ha közben még a banánját is kitépnénk a kezéből.
   A csimpánzok a fákon élnek, még a földre is ritkán jönnek le, hiszen a földön járás nekik olyan, mintha mi kézen járnánk. A vizet meg kifejezetten kerülik. Ezzel szemben az összes ősi kultúra a vizek mellett alakult ki, s az ember mély és különös vonzalmat érez ezzel a folyadékkal szemben, amit prózai egyszerűséggel H2O-nak nevezünk.

Sir Hardy mellszőrzete

   Évmilliók alatt ki tudja hány szerelmes nő túrta fel, majd simította el szerelmese mellkasán a szőrt, s talán néha meg is csodálta, milyen szabályos és érdekes alakzatban nőnek a szőrszálak. Sir Alister Hardy, vízi biológus egy nap, talán zuhanyozás közben, szintén felfigyelt erre, s mivel víziállatok tanulmányozásával töltötte addigi rövid életét, hirtelen egy bizarr ötlet cikázott át agyán: "Well, ez teljesen olyan, mintha a vízben, úszás közben a test körül keletkező áramlatok irányában nőnének a szőrszálak". Aztán gondolom jó hidegre állította a zuhanyt, hogy lehűtse magát, és kiverje fejéből ezt a badarságot. Elvégre egy lord és professzorságra vágyó kutató ne gondoljon ilyen sületlenségeket. Vagy harminc évig hallgatott is. Ám egyszer - még az ötvenes évek végén - meghívták egy búvárklubba előadást tartani, és ott a szűk körben, az oldott hangulatban, önkontrollját elvesztve kifecsegte, hogy neki az a benyomása, hogy az ember egykoron vízben élő állat volt. "De ugye köztünk marad?"
   A média mindenhol ott van, ahol valami szenzáció hangzik el. Hardy ötletét is szertekürtölték a világban apró hírecskékben, amiknek a felét újságírók szokták kitalálni. Az érdeklődés - ahogy lenni szokott - egy-két hétig tartott, aztán az újságok a papírgyárakba kerültek, vagy ablakot pucoltak velük, és később már ki emlékezett arra, mit olvasott a múlt héten, reggeli közben.

   Hardy végül 1960-ban pironkodva megírta elképzeléseit a "The New Scientist"-ben, s ezzel számára kifújt az egész. Néhány kutató azonban komolyan vette az ötletet, s Desmond Morris a "Csupasz majom" című könyvében 1967-ben meg is említette ezt. Az egész bizonyára ennyiben maradt volna, ha tíz évvel korábban egy angol szakos, kétgyermekes családanya, rá nem unva a háziasszonykodásra, fejébe nem veszi, hogy írni fog. Megnyert egy-két irodalmi pályázatot, majd szerelmes történeteket kezdett gyártani magazinoknak. De ebből is elege lett, és sikeres tévéjátékokat kezdett kiagyalni a BBC-nek Elaine Morgan művésznevén, amit azért könnyű megjegyezni, mert teljesen megegyezik rendes családi nevével. A hatvanas években járunk, Morgan ebbe is beleun, és akkor a kezébe kerül Morris könyve. Kezéből kiesik az írógép, s nem akarom tovább fokozni: Morgan beleszeret a vízimajom elméletnek nevezett őrületbe, amit tudományos körökben szóba hozni olyasminek minősül, mintha a Lordok Házában valaki a királynőt becsmérelné. Morgan elolvas egy-két könyvet az ember evolúciójáról, és rádöbben, hogy Darwin "Az ember származása" című klasszikus művében egy férfisoviniszta evolúciós tant hirdetett meg: e szerint a férfi elmegy vadászni, a nő meg otthon üldögél és várja őt. Megírja hát "A nő származása" (The Descent of Woman) című könyvét, merőben új evolúciós felfogásban, ami 1972-ben a hónap könyve lesz az Egyesült Államokban. 1980-ban készül el "Vízimajom" (The Aquatic Ape Hypothesis) című műve, melynek legfrissebb összefoglalása 1997-ben jelent meg. Az elmélet a megélhetési kutatók körében osztatlan ellenszenvet váltott ki, hiszen ahogy Thomas Kuhn is megjósolta a tudományos forradalmakkal kapcsolatban, az új elméletek győzelme soha nem a régi elméletek cáfolatával, hanem képviselőik kihalásával válik véglegessé.

A csupasz majom


   Visszatérve Sir Hardy mellkasához, az ember maradék kis testszőrzete valóban úgy nő, ahogy a víz áramlik a vízben úszó ember körül, szemben az emberszabású majmokkal, akiknek szőrszálai teljesen szimplán, függőlegesen lógnak, védve őket az esőtől. Ez valóban szembeötlő különbség, de mielőtt teljesen elmerülnénk a szőrzetek száz éve folyó összehasonlítgatásában, még izgalmasabb kérdés: hova is tűnt a bundánk? Sőt! Hova tűnt a testünkről a szőr, és miért van a fejünkön hajkorona?
   Ez az egyszerű kérdés olyan, mint a dominóépítő versenyeken az első dominó megpöccintése: az egész jelenlegi hivatalos evolúciós történet szépen kacskaringózva összedől.
   A szavanna-hipotézis tankönyvi, akadémikus álláspontja szerint, hol volt, hol nem volt, egy napon közös ősünk lejött a fáról, és olyan csuda jónak találta a kézenjárást és a vidám kergetőzést az éhes kardfogú tigrisekkel, hogy többé nem is volt kedve visszamenni. Pár millió évet persze belefeccölt, hogy a lába átalakuljon a felegyenesedett járáshoz, de a fogócskára mindig kapható társaság megérte. S ha már felszabadult a két keze, nosza, vadászszerszámokat kezdett készíteni, és mert együtt jobb vadászni, gyorsan megtanult beszélni is.
   Mesének remek, tudományos elméletnek azonban sántít.
   Az evolúció kegyetlen dolog, minden kis előny a túlélést szolgálja, mint a futóversenyeken, ahol századmásodpercek döntik el az elsőbbséget. Ha mi 7-10 millió éve a szavannákon tréningeztünk a túlélésre, akkor alkalmazkodásunknak tökéletesnek kellene lennie, ahogy tökéletes a teve, a jegesmedve, a hal és a bélbaktérium alkalmazkodása a saját életteréhez.
   Csupaszságunkkal az a fő gond, hogy majd minden szavannai állat bundát visel. Az ugyanis - bármily meglepő - napernyőként véd a tűző nap melegétől. A vízhez alkalmazkodott emlősök viszont, mint a delfin, a bálna, a fóka, vagy a víziló, mind csupaszok. Ugyanis vízben a bunda inkább akadályozza a haladást, és csak azok a vízhez alkalmazkodott állatok szőrösek, akik hivatalos ügyekben sokat tartózkodnak a szárazföldön is. Pl. a hód, a vidra és társaik. Na jó, mondhatná erre Ön, de ott van például az elefánt, nem mondhatni, hogy nagyon szőrös lenne; akkor ő is víziállat volt egykor? Pontosan ez a helyzet. Dr. Ann Gaeth és Dr. Robert Short ausztrál kutatók kimutatták, hogy az elefántembriónak kezdetben olyan veséje van, mint a víziállatoknak, s régi szabály, hogy ami a magzati életben egy időre megjelenik, az egy korábbi evolúciós kaland maradványa. Fosszilis maradványok és DNS vizsgálatok is megerősítik, hogy az elefánt kb. 30 millió éve hagyta el a vízi életet. A genetikai vizsgálatok szerint az elefánt legközelebbi rokona a tengeri tehén, csak nem ápolják a kapcsolatot. A rejtélyes ormány eredeti célját mutatja, hogy a mai ázsiai elefánt, aki jó úszó, ormányát periszkópként feltartva veszi a levegőt úszás közben.
   Ezzel természetesen arra szeretnék utalni, hogy a bundánkat mi is azért veszítettük el, mert egykoron a vízi élethez alkalmazkodtunk. A haj (a fodrászok nagy szerencséjére) itt lép be a képbe: míg a testi szőrzet lassítja a vízben haladást, a haj véd a tűző nappal szemben, hiszen úszás közben csak a fej lóg ki a vízből.
   A bunda más célt is szolgált. Hogy egyszer majmok voltunk, arra utal az ún. Moro-reflex, vagyis, hogy a baba ösztönösen tud kapaszkodni. A majomanya nem sokat foglalkozik azzal, hogy kölyke le ne essen a hátáról olykor; le is esik, így végzi munkáját a természetes szelekció. Mozgó anyán tessék kapaszkodni! Viszont, ha a bunda ilyen fontos volt akár a fán, akár a szavannán, akkor csak arra gondolhatunk, hogy valamiért nagyon-nagyon előnyös volt elveszteni a bundánkat, és ez nem veszélyeztette utódaink létét, különben nem volnánk itt.
   Ez az előny a vízben való könnyebb úszás, ahol a babának elég nehéz nagyot esnie! Ez ellen nem a kapaszkodás, hanem az úszás véd, s szemben az emberszabásúak víziszonyával, az embercsecsemő születése pillanatától feltalálja magát a vízben. A vízimajom elmélet szerint egyébként a nőknek pont azért hosszabb a hajuk, mert a kapaszkodást szolgálja a vízben a mamával utazó bébinek.
   Még egy futam elvesztett bundánkról; a szavanna hipotézis szerint bunda helyett tudunk izzadni a meleg ellen. Csakhogy a szavannában, ahol a víz az aranynál is többet ér, napi tizenöt liter vizet elpárologtatni a világ legnagyobb luxusa, különösen azért, mert az ember teste víztartalmának tíz százalékos elvesztésére már kómába esik, míg a szavannai állatok húsz százalékos veszteséget is kibírnak.
   Kockáztassuk meg tehát a feltevést, hogy az Ember talán nem a szavannára lett kitalálva.

Az izzadó majom


   Az ember tehát rengeteget izzad, és eközben sok sót veszít. Ha egy szerkezet célját a funkciójából akarjuk megérteni, azt kell mondjuk, hogy az emberi verejtékmirigyek arra lettek kitalálva, hogy megszabaduljunk a sótól. De hol van itt sófelesleg, amikor már az ősember is bányászta a sót, mert valahogy kompenzálnia kellett azt az evolúciós deficitet, amit az állandó sóvesztés jelentett neki? Ennyire rosszul lettünk megcsinálva? Vagy nem a szavannára lettünk tervezve!
   S miért az ember az egyetlen szárazföldi emlős, aki sírni tud? Na jó, persze könnyezni minden állat tud, ha muslica megy a szemébe, de bánatában, örömében csak az ember sír. Ha a szavannai állatokkal hasonlítjuk össze magunkat, vizelet-kiválasztásunk sem valami gazdaságos, .
   A magyarázat az, hogy a tengeri táplálékkal igen sok sót vesz magához minden víziállat, illetve halakkal táplálkozó madár. Mindegyik állat a maga módján megszabadul a rengeteg fölösleges sótól, a teknősök és sok vízimadár például a szemében lévő sajátos miriggyel választja ki a fölös sót a testéből.
   Mármost, ha mi a vízi életmódhoz alkalmazkodtunk, akkor nagyon is pazarlóan bánhattunk a verejtékünkkel, könnyeinkkel, vizeletünkkel, mert víz volt bőven, és muszáj volt megszabadulnunk a sótól, különben egy idő után kikristályosodtunk volna.
   Aztán, amikor egyszer csak a víz helyett a szavannán találtuk magunkat, már késő volt mindent visszacsinálni, hát izzadtunk tovább. Erre feltaláltuk a dezodort.

A kövér majom

   További rejtély vagy méltánytalanság, amivel annyi nő küzd nap mint nap: a bőrünk alatti zsírréteg. A szavannai állatok, vagy a majmok nem rendelkeznek jelentős bőr alatti zsírszövetekkel, viszont a vízi emlősök mind vastag zsírréteget fejlesztettek ki az évmilliók során, hogy megvédjék magukat a víz állandó hűsítő hatásával szemben. A szavannán zsírréteget kifejleszteni, amikor amúgy is meleg van? Hogy még többet izzadjunk? Hogy lassítsuk a futást? Egyáltalán nem jó ötlet.
   De vajon nem egyszerűen az eltunyult élet következménye csupán a bőrünk alatt rejtőző zsírraktár? A helyzet az, hogy a bálna is le tud fogyni, akárcsak az ember, de mindkettőnek ott maradnak a zsírsejtek a bőre alatt, míg a "többi" szavannai emlősnek nincs ilyenje. Az embernek tízszer több zsírsejtje van, mint bármelyik emberszabású majomnak.
   A hájnak tehát van valami oka, és mivel csak a vízi emlősökre jellemző, ismét arra kell következtetnünk, hogy hajdanán vízi életet folytattunk.
   S hogy milyen finom rendszerek ellenőrzik, vajon eléggé felszerelkezett-e az anya a gyermek kihordására: meddőségi vizsgálatokból tudjuk, hogy ha a nő teste pubertáskorban nem tartalmaz legalább 15-20% zsírt, akkor nem jelenik meg, vagy éveket késik a menstruáció; ez a helyzet pl. a világ szegényebb részein. A fogyókúra, a csökkent kalória-bevitel, vagy mit ne mondjak, az anorexia nervosa tartós menstruációs zavarokat, átmeneti meddőséget idézhet elő.
   Nem véletlen tehát, hogy sokáig a rembrandti elpuhult, elomló női test volt az ideál, mert a termékenység kapcsolatban áll a zsírszövetekkel.
   Az sem véletlen, hogy az anyukák ösztönösen vonzódnak a pufók babákhoz, akiknek gömbölyű pofikája, nagy tokája van, hasán és combjain össze lehet csippenteni a hurkákat. Az anyukák olykor büszke számháborúba kezdenek, hogy kinek hány kilóval született a bébije. Ha egy majom- és egy embercsecsemőt összehasonlítunk, szembeötlő a különbség; arra gondolhatnánk, milyen sovány szegény kis majom. Ám sem a fán ugrálva, sem a szavannán rohangálva nem előnyös egy dagadt babát cipelni, mert ez lassítja az anya mozgását. A háj minden értelemben luxus a szavannán és az erdőben. Az anyai büszkeség gyorsan átértékelődik egy érdeklődő oroszláncsapat nyomására.
   Szóval a szavannán a háj kész életveszély, de a vízben nélkülözhetetlen! Ez védi a babát a lehűléstől, és ha egy dundi csecsemőt a vízbe teszünk, egyből világossá válik a háj eloszlásának sajátossága: a baba, mint egy keljfeljancsi, mindig a hátára fordul és arccal felfelé lebeg a vízben.

Vizes őshaza

   Talán most jött el az a pillanat, amikor muszáj megmondani, mégis hogy gondolják a vízimajmosok ezt az egészet. Lejönni a fáról és a vízbe ugrani legalább olyan zűrös, mint lemászni és futkosni kezdeni a szavannán. A magyarázat hiányzó láncszeme a "körülmények hatalma".
   Elfogadott nézet, hogy 6-7 millió évvel ezelőtt a családfánkon egy közös ős ugrándozott. Majd 2-3 millió év hiányzik a családi albumból , ezt nevezzük fosszilis lelethiányos időszaknak, s aztán már ott vannak az emberszabásúak, és a két lábon járó előember. Lucy nagynénénket Donald Johanson találta meg Kelet-Afrikában, Hadarban. A hölgy kb. 3-4 millió éves. Lucy már két lábon jár, de köré szavanna helyett erdőcsoportokat és sok-sok vizet képzeljünk el. Csontjait ugyanis halcsontvázak és krokodiltojások közül kellett kibányászni. Földtörténeti kutatások is azt bizonyítják, hogy Afrika ezen vidéke, ahol az összes emberszerű rokonunkat megtalálták, részben víz alatt állt, és tulajdonképpen a táj képét sok-sok szigetecske és a köztük hullámzó tenger alkotta. Szavanna meg sehol. Na, most szavanna hipotézis szavanna nélkül nem hangzik valami biztatóan.
   A vízimajmosok álláspontja igen kézenfekvő: amikor Afrika keleti része a felmelegedés miatt víz alá került, a szigetcsoportokon rekedt közös ős választhatott a kihalás vagy a vízundor leküzdése között. Utóbbit választotta, vagyis ráfanyalodott, hogy egyre többet gázoljon a vízben. Világos, hogy a vízben nem túl hatékony négykézláb mászkálni, viszont a hátsó két lábon való felegyenesedett járás igen előnyös, hiszen sokkal mélyebb vízen is át lehet lábalni, főleg, ha egy kölyök csimpaszkodik az anyán. Hogy mindez nem spekuláció, jól mutatja, hogy például a Borneó partjain élő nagyorrú majom élőhelye ma olyan, mint Lucy-é volt anno, vagyis erdők és vizek váltogatják egymást, és a nagyorrú majom igen gyakran gázol át két lábon egyik száraz területről a másikra, és jól tud úszni. Ha megzavarják, akár húsz métert is úszik a víz alatt, bár általában víz fölé tartott fejjel szeli a habokat.

   Az elméletet még inkább alátámasztja a bonobok esete. Genetikai vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a bonobok elődei mind a csimpánzoknak, mind az embernek, mind a gorillának. A bonobokat tekintik a legemberszerűbb emberszabású majomnak. Meghökkentő módon ők nem félnek a víztől, előszeretettel mászkálnak benne, szeretnek a vízben hűsölni, sőt olykor teljesen alá is merülnek benne. A bonobok igen sokat járnak két lábon, és hátsó lábaik hosszúak és erősek.
   Visszatérve a családfánkhoz, a víz kb. 3-4 millió évvel ezelőtt levonult, Afrika ismét kiemelkedett, s ott állt a vízimajom szárazra vetve. De már nem majom volt, hanem ember. 2002 nyarán jelent meg az a tudományos közlemény, amely genetikai vizsgálatokkal kimutatta, hogy az emberszabásúak és az ember útja kb. 3 millió évvel ezelőtt vált szét végérvényesen. Ha ehhez hozzávesszük a családi album hiányzó oldalait 7 és 4 millió év között, akkor a valódi szakítás ezen időszakban következett be, csak erről egyelőre nincsenek csontleletek. Ez időszak alatt ősünk annyira megbarátkozott a vízzel, hogy ma már meg sem tud lenni nélküle. A víz volt az a kényszerítő körülmény, ami miatt felegyenesedett.
   Hogy mi most emberek vagyunk, és nem csimpánzok, az végül is annak köszönhető, hogy ősünk jó időben jó helyen volt. Akik ugyanis az idő tájt Afrika nem lesüllyedt területein tanyáztak, azok megmaradtak majmoknak.

A búvár majom

   Még a XIX. században Paul Bert azzal foglalkozott, hogy kacsákat dugdosott be a víz alá, hogy megnézze, mi történik ekkor. Észrevette ám, hogy a gyorsan dobogó kacsaszív egészen lelassult, amikor a kacsa feje a víz alá merült. Kiderült, hogy a kacsa a lelassult testi funkciói miatt a víz alatt háromszor olyan sokáig bírja ki egy adag levegővel, mint normálisan. Hasonló funkció emlősöknél is megfigyelhető.
   Amikor az embert vizsgálták, megfigyelték, hogy pusztán az arc vízbemerítése reflexesen lelassítja a szív működését. A funkció kiváltódását az arcon található hidegreceptorok közvetítik, ezért van az, hogy a felhevült arc és a víz találkozása a nagy hőmérséklet-különbség miatt olykor drasztikus szívlassulást, vagy szívmegállást eredményezhet.
   Emberszabásúakkal is próbálkoztak, de a kísérlet reménytelen. Nem csupán azért, mert az emberszabásúak félnek a víztől.
   Elszánt kutatókat az állat tiltakozása nem szokott visszarettenteni a kísérlettől, erről az állatjogi aktivistáktól lehet bővebb felvilágosítást kapni. A fő gond az, hogy az emberszabásúak nem tudják akaratlagosan szabályozni a légzésüket. Mi emberek, tudunk egy nagy levegőt venni, és azt sokáig visszatartani. Ugyanerre képesek a vízi emlősök és a vízi életre berendezkedett állatok. Egy emberszabású azonban nem tudja megállni, hogy a víz alatt ne lélegezzen, vagyis egyből megfullad. Az embert és a vízi élethez szokott állatokat különféle mechanizmusok segítik, hogy a víz ne hatoljon be az orrukba, szájukba. Az ember orrlyukai, szemben a majoméval, lefelé néznek, vagyis vízbemerüléskor egy-egy légbuborék torlaszolja el a víz útját. Ha az arcot víz éri, automatikusan bezárulnak a "légzőnyílásaink".
   Vízi múltunkat bizonyítják azok a meglepő tapasztalatok is, hogy a vízben szülés jó a babának is, a mamának is. Képzeljük csak el, hogy egy újszülött a víz alatt jön a világra, és rögtön tudja, hogy neki most nem szabad levegőt vennie! Ugyanis a merülési reflex része a lélegzetvétel automatikus szüneteltetése. A babák a víz alatt később is minden félelem nélkül, vidáman úszkálnak, játszanak, s időnként felbukkannak a felszínre levegőért, mintha született delfinek lennének.

A beszélő majom

   Gorillától csimpánzig igen sok majomkölyök nevelkedett fel emberi környezetben családtagként, számos bizonyságát adva annak, hogy képes egy nyelvet megtanulni, és képes azt nem gépiesen használni. Általában süketnéma nyelvre, vagy valamilyen jelnyelvre szokták a majmokat megtanítani. Onnan tudjuk, hogy ez a nyelvhasználat nem egyszerűen két jel összepárosítása, pl. a banán süketnéma jele és a gyümölcs "összetanulása", hogy soha nem "hallott" mondatokat tudnak alkotni, pl. ugyanazt a szót igeként és főnévként is képesek használni, tudnak hazudni, és tudják a nyelvet átvitt értelemben használni.
   Két együtt nevelkedett gorillakölyök például versengett a gondozó kegyeiért, és amikor az egyik meglátta, hogy a másik a gondozón csimpaszkodik, rábökött, majd azt mutatta süketnéma jelbeszéddel, hogy "disznó". Egy másik, családban felnőtt gorillalány, Kokó kedves barátja egy cica volt, aki idővel elpusztult. Vagy egy évre rá, Kokó megpillantotta a macska fényképét, és párás szemekkel azt mutogatta, hogy ő most szomorú.
   Még a vadon élő gorillák is képesek felfogni olyan elvont dolgokat is, mint a birtoklás! Egy gorillák megfigyelését űző kutatónővel esett meg, hogy miközben feküdt a fűben jegyzetfüzetével és ceruzájával, odasündörgött hozzá egy féltonnás gorillaleányzó, kíváncsian kivette a kezéből a ceruzát, megszagolgatta, majd visszaadta!
   Egy szó, mint száz, erre mondjuk, hogy az emberszabásúak épp csak meg nem szólalnak. De sajna, nem is fognak! Persze forszírozta néhány kutató, de a sóhajtásnál tovább nem jutottak. Először is, a beszédhez az akaratlagos légzésszabályozás szükséges, ami az emberszabásúaknál nincs meg. Mi ezt a vízi élethez való alkalmazkodás során szépen elsajátítottuk. Ha valaki víz alá merülés előtt, vagy a vízből felbukva egy jó nagy levegőt akar venni, azt praktikusan szájon át teszi. Vizsgálatok bizonyítják, hogy ha a delfinnek különböző mélységben és távolságban lévő tárgyakat kell felhoznia, akkor eltérő mennyiségű levegőt szippant be, vagyis kikalkulálja, mennyi levegőre lesz szüksége.
   A második nehézség, amivel egy emberszabású szembe néz, hogy a gége, a nyelő- és légcső elrendezése egészen más, olyan, mint az összes többi szárazföldi emlősé - leszámítva az embert. A fölösleges anatómiai részleteket mellőzve, az emlősöknél a nyelőcső és a légcső funkcionálisan el van zárva egymástól, az emlősök a szájukkal táplálkoznak és az orrukon át lélegeznek. Ha egy kutya ugat, akkor gégéje alább száll a hangképzés kedvéért, majd visszatér eredeti pozíciójába. Az embernek viszont folyamatosan "lent" van a gégéje.
   Már Darwin is sokat tépelődött ezen: mire jó, hogy az ember nyelő és légzési apparátusa "össze van nyitva", hiszen emiatt tudunk félrenyelni, vagy balesetekkor gyakori halálok a hányás visszalégzése.
   Ez az ára a beszédkészségnek. Az akaratlagos légzés és a leereszkedett gége alkotja azt a lehetőséget, melynek talaján a beszéd a későbbiekben kialakulhatott.
   Kezdetben a babának olyan a gégeelrendezése, mint az emlősöknek, ezért tud egyszerre teli szájjal szopni és közben az orrán át lélegezni. A fejlődés során később a gége lassan kezd leszállni, s ebben az átmeneti időben történik a legtöbb hirtelen csecsemőhalál is; egyesek szerint ennek oka éppen a kétféle légzési technika közti átmeneti időszak bizonytalansága. Hátha életeket mentek, ezért megjegyzem, hogy a hirtelen csecsemőhalál drasztikusan lecsökkent azokban az országokban, ahol bevezették a csecsemők háton altatását.
   A szavanna-elmélet természetesen tisztában van annak az anatómiájával, hogy miért tudunk mi, és miért nem tudnak ők beszélni. De hogy ez a különbség miért alakult ki, azt nem magyarázza meg, pedig az emberszabásúaknak ugyanannyi idejük volt rá, mint nekünk. Van éntudatuk, képesek a nyelvi gondolkodásra, fejlett szociális életet élnek, a csimpánzok összehangoltan tudnak páviánkölykökre vadászni. Minden együtt van ahhoz, hogy a mind jobban artikuláló és ezért előnyökre szert tevő majmok határozhassák meg a fejlődés irányát. Mégsem így történt.
   A vízimajom elmélet szerint a beszédkészség anatómiáját a vízi élethez való alkalmazkodás teremtette meg; elsősorban az akaratlagos légzésszabályozás és a szájon át való légzés kikényszerítésével, amely jellemez minden víziemlőst, sőt olyan, és csakis olyan madarakat is, akik a vízi élethez alkalmazkodtak, mint például a pingvineket. A mai értelemben vett beszéd és a leszállt gége ugyanakkor pár százezer éves lehet; a neandervölgyi ősember koponyájához sehogy sem illeszthető egy mai ember gégéje és hangképző rendszere, mert a gége a mellkasban érne véget. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a víziemlősök mind vokális kommunikációt folytatnak, mivel a vízben a mutogatás és vicsorgás nem elég célravezető. Természetesen a delfinek magas szintű csicsergése, vagy a bálnák összetett ultrahang kommunikációja nem tévesztendő össze a szárazföldi emlősök eléggé sztereotip és kötött vokális jelzéseivel és indulati hörgéseivel.

Az okos majom és az omega-3

   Nem mindig a nagyfejűek az okosabbak, de kétségtelen, hogy a testtömeghez képesti relatív agyméret növekedése előnyös a tudatosság és az intelligencia fejlődéséhez, legalábbis az emberi evolúcióban egy folyamatos agytérfogat-növekedés figyelhető meg. Az emberi agy a szavannai létfeltételekhez méretében és energiafelhasználásában gazdaságtalan, egyfelől olyan problémákat vet fel, mint a modern nagysebességű processzorok hűtése, másfelől rendkívül fehérjeigényes a felépítése. A rendkívül gyors gepárd speciális hűtőrendszert fejlesztett ki, nehogy vágtázás közben felforrósodjon az agya. Ilyen okokból is, a szavannai állatok agymérete az evolúció során éppen hogy csökkent. A nagyfejű ember viszont könnyebben kap napszúrást, ami az agy túlmelegedésének következménye, ilyenkor legjobb vízzel hűteni magunkat.
   A korai, vízhez adaptálódott őseinktől nem várható, hogy azonnal látványos agynövekedést mutassanak, viszont a víziállatok fogyasztásának jó szokása ekkor alakult ki. Az agy méretének növekedése ugyanis szükségképpen rengeteg fehérjét igényelt, és evolúciós értelemben ez csak akkor volt biztosított, ha áttértünk a növényevésről a vegyes étrendre. A szavannákon az élelmiszer-ellátás igencsak akadozik bizonyos évszakokban, s szinte az összes szárazföldi állat számára fontos a teherbeesés jó időzítése. Szerencsére ehhez nem kell számolgatniuk, a természet megoldotta, hogy csupán a megfelelő, igen rövid időszakban termékenyek. Ezzel szemben az ember egész évben folyamatosan termékeny, ami vagy határtalan önbizalmat, vagy folyamatos fehérje-ellátottságot jelentett.
   A neves Science folyóiratban 2002 májusában jelent meg egy beszámoló az Amerikai Fizikai Antropológusok Társaságának éves gyűléséről, amely az emberi agy evolúciójára koncentrált. A tudósok egyetértettek abban, hogy az emberi agy méretének drasztikus megnövekedése nem képzelhető el másként, mint hogy elődeink nagy mennyiségben fogyasztottak halakat és egyéb tengeri élőlényeket. Ennek oka, hogy az agy fejlődéséhez nélkülözhetetlenek az omega-3 és omega-6 esszenciális zsírsavak; olyan mennyiségben azonban, amennyire az emberi agynak szüksége van a kifejlődéséhez, szárazföldi állatok húsából vagy növényi táplálékból nem fedezhető, a halak és más vízi állatok viszont bőségesen tartalmaznak ilyen zsírokat. ebből a kutatók arra következtettek, hogy a korai ember elsősorban halászatból és nem vadászatból fedezte hússzükségletét, szemben a szavanna-hipotézis feltevéseivel.

   Az emberi szervezet nagymértékben adaptálódott az ilyen összetételű táplálékra, hiánya keringési zavarokat és fejlődési rendellenességeket eredményez. A már idézett összefüggés az eszkimók táplálkozása és a szív- és érrendszeri megbetegedésekkel szembeni védettsége közt pontosan ebben leli magyarázatát. Az eszkimók gyakorlatilag csak tengeri állatokkal táplálkoznak. A japánok szintén sok tengeri herkentyűt fogyasztanak, és a szívbetegségek száma náluk is jóval alacsonyabb. A tengeri eredetű táplálékban az omega-3 és az omega-6 zsírsavak aránya azonos, s évmilliók alatt szervezetünk erre állt rá. Ezzel szemben az európaiak és az amerikaiak, akik közt a szív- és érrendszeri megbetegedések az egyik vezető halálok, tulajdonképpen egy valószínűsíthető szavannai étrenden élnek: a növényevők húsát és növényeket fogyasztanak (antibiotikummal és mérgekkel átitatva). Ebben a táplálék-összetételben a szervezet és az agy normál működéséhez szükséges omega-3 huszada/ötvenede található csak meg!

   Szeretném megerősíteni Önben, hogy a jó elnyeri jutalmát, kitartásával Ön kiérdemelte ingyenes evolúciós diétás tanácsadásunkat: az omega-3-hiányos táplálkozás alacsony születési súlyt, koraszülést, gyermekkori hiperaktivitást, diszlexiát, allergiát, rákot, szívbetegséget, depressziót, memóriaproblémákat okozhat, és fokozza az Alzheimer betegség kialakulásának kockázatát. A vizsgálatok szerint az emberek 60%-a omega-3 hiányban szenved, és 20%-ukban pedig kimutathatatlanul alacsony az omega-3 vérszintje. Az omega-3 legjobb forrása a tengeri halolaj és a lenmagolaj. Az okos majmok és az okos emberek tehát pótolják omega-3 hiányukat.
   Végül, igazán csak az omega-3 hiányából fakadó memóriaproblémák miatt bocsátkozom ismétlésbe: ha mi a szavannai életre adaptálódtunk, miért egészségesebbek azok a népcsoportok, akik olyasmit esznek, ami a szavannákon soha nem is létezett?

A következtető majom

   A vízimajom elmélet sok olyan dolgot megmagyaráz, amit a szavanna-hipotézis meg sem próbál. Az ember imádja a vizet, és kínkeservvel alkalmazkodik a szavannai léthez és szárazsághoz. A vízimajom elmélet érdemben ad választ arra, miért jött le ősünk a fáról, miért kezdett el két lábon járni, hogyan vesztette el testszőrzetét, miért van a bőre alatt zsírréteg, hogyan alakult ki a beszédet előkészítő akaratlagos légzésszabályozás, és miként jöhetett létre az emberre jellemző relatíve nagy agyméret.

A beteg majom

   A vízi élethez való alkalmazkodás a szárazföldi létünk során bizonyára okozhat problémákat, amelyeket betegségnek hívunk. A vízi élőlények fogyasztásának elhagyása, mint láttuk, szív- és érrendszeri megbetegedésekhez, rákhoz és agyi rendellenességekhez vezethet. (lásd Omega-3 cikkek )
   Marc Verhaegen kutató ezenkívül számos egyéb problémát ír egykori vízi életünk számlájára: az asztmát, az ízületi és különféle bőrbántalmakat, mint például az aknét, és egyéb betegségeket. Ezek taglalása úgy vélem kimerítené az olvasó-kínzás fogalmát. Helyettük két ismertebb problémát említenék meg, a fóbiákat és a pánikbetegséget.
   Ha a majomtól származunk, és annak idején vidáman szökdécseltünk ágról ágra, elvárható volna, hogy ne féljünk a magasságoktól; mégis, az egyik leggyakoribb fóbia a mélységiszony, vagyis amikor az ember - akár kis magasságban is - erős szorongást él át. A szavanna-hipotézis felkent apostolai persze mondhatják, hogy ez éppen a szavannákhoz való adaptáció során alakult ki: aki fél fára mászni, az biztonságban érzi magát a földön. Ez azonban több okból sántít. Egyrészt egyre többen vannak az ún. agorafóbiások, vagyis a nyílt térségektől, ill. a biztonságos otthon elhagyásától rettegő emberek. Ez nem lehetett valami előnyös feltételezett szavanna-korszakunkban. Érdekes viszont, hogy a vízfóbia a legritkább fóbiák közé tartozik a felnőttek körében, amit el is várhatunk vízi előéletünk ismeretében. Úgy tűnik, fóbiáink gyakorisága is abba az irányba mutat, hogy leszoktunk a fára mászásról, nem ügettünk naphosszat a szavannákon, viszont sokat lubickoltunk a vízben.
   Beszédes terápiás tapasztalat az is, hogy amikor az emberek a relaxáció tanulása során egy pihentető képet választhatnak, a leggyakrabban egy tengerparti képet képzelnek el morajló tengerrel, forró homokkal, meleg napsütéssel. Az erdőt viszont jellegzetesen a veszély megjelenítésére szoktuk használni. Logikai úton nyugodtan gondolhatnánk azt, hogy az erdő nyújtja a biztonságot, s a tengerből jöhetnek elő mindenféle szörnyek. De az emberek képzelete nem így van huzalozva.
   A pánikbetegség is érdekes kapcsolatot mutat feltételezett vízi életünkkel. Donald Klein pszichiáter, aki az ötvenes években elsőként írta le a pánikbetegséget, munkatársaival izgalmas pánikelméletet alkotott, melyet számos vizsgálat támaszt alá. elméletét "téves fulladásos riasztás modell"-nek nevezi, ugyanis a valódi pánikrohamok leggyakrabban pillanatnyi légzésmegállással kezdődnek, amit aztán kapkodó légzés követ. A ziháló légzés reflexes úton lép fel, s ez, illetve a túl sok belélegzett oxigén okozta tünetek (szédülés, mellkasi szorító érzés stb.) rémítik aztán halálra a beteget.
   A vizsgálatok szerint a pánikbetegek valóban fokozottan érzékenyek az oxigénhiányra. Klein szerint az agyi légzőközpontokban lévő túlérzékeny receptorok olykor indokolatlanul, vagy legalábbis túl nagy hévvel nyomják meg a vészcsengőt. Ennek hatására átmeneti légzésmegállás, menekülési késztetés, majd ziháló légzés következik be. A betegségeknek, így a pániknak is megvan az evolúciós értelme. Kein és tanítványai kicsit homályos evolúciós ismereteik alapján úgy képzelik, hogy ez a mechanizmus akkor lépett működésbe, amikor az ősemberre mondjuk rászakadt a barlang, vagy beszorult valahová. A dolog ott sántít, hogy ilyen események a szavannán nem fordulhattak olyan sűrűn elő, hogy kialakulhatott volna ez a védekező mechanizmus. Ám ha vízi életet feltételezünk, bizony igen gyakori jelenség lehetett, hogy a víz alatt elfogyott a levegő; ilyenkor az átmeneti "légzésbénulás" meggátolta a víz belégzését, és a menekülési késztetés a felszínre hajtotta ősünket, ahol aztán gyorslégzéssel állította helyre oxigénhiányát. Ezt a feltevésemet alátámasztják azok a vizsgálatok, melyek szerint vízbefulladásos élmények után az embereknek ugrásszerűen megnő a kockázata a légzési problémákkal járó pánikra, ill. a dél-afrikai börtönökben fojtogatással kínzottak is fokozott kockázatot mutattak később erre a fulladásos pánikra.

A szerelmes majom

   Tizennyolc éven felüli olvasóinknak szeretnék további érveket is idézni a vízimajom elmélet alátámasztására. Férfi és nő általában szemtől szemben szeretkezik, leszámítva a plusz izgalmakra vágyókat. Ennek oka a nemi szervek irányszögének alakulása. Ez szorosan összefügg a két lábon járással, és az ennek során bekövetkezett medencecsonti átalakulásokkal. Ennek az érdekessége, bár sokan kétségbe vonják, a biológusoknak mégis rendkívüli marad, ugyanis az emberen kívül csak két szárazföldi állat párosodik így: az egyik a vizet kedvelő bonobo, a másik az orangután. Amilyen ritka ez a póz a szárazföldön, olyan gyakori a vízi emlősök körében. A delfinek, a bálnák, de még a hódok is szemtől szembe szaporodnak.
   Ez a fajta szerelmi együttlét, bár a víz alatti élettel és a két lábon járással alakult ki, megváltoztatta a szex jelentését, érzelmekkel és kötődéssel töltötte fel. Ez nem csak az embernél van így! Dr. Frans de Waal éveken át kukkolta a bonobokat, és azt tapasztalta, hogy azok nem csak szaporodási, hanem örömszerzési és szociális (pl. békülés, megnyugtatás) célból is szeretkeznek. A dolog úgy indul, hogy a nőstény felkéri a hímet, hogy az feküdjön a hátára, majd az együttlét során a hím és a nőstény folyamatos szemkontaktust tart. ha valamelyikük arcán zavaró érzések, figyelmetlenség, vagy elkalandozás jelei figyelhetők meg, a szeretkezésnek vége szakad. Mindez merőben más, mint a közönséges csimpánzoknál megfigyelhető kutyatartásban, közönyös pofával lezavart szaporodási aktusok.

A vízimajom kérdésről olvashat még a Nő felemelkedése és tündöklése könyvemben

 

(Köszönöm Páder Rezsőnek cikkemen végzett hasznos stiláris javításait!)

Megjelent: IPM 2003.március 16-25.old

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre