Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Guldberg:
Nem a korai gyermekkor alakítja az embert

Beszélgetés John Bruer-rel az első három életév mítoszáról

Fordította:Szendi Gábor

Forrás:Helene Guldberg: Early Childhood Maketh Not the Man. John Bruer talks about the myth of the first three years being pivotal. Psychology Today, Reclaiming Childhood, May 29, 2014

A pszichológusok örök mantrája, hogy a felnőttkori problémák megoldásáért a gyermekkorban kell traumák után bányászni. Ez manapság nem csak elterjed nézet, hanem tananyag is. A terméketlen pszichoterápiák biztos ismérve a múltba révedés a jelen problémáinak megoldása helyett. Ez sajnos még a pszichoanalízistől maradt eltakarítatlan romként hátra. Ezt az interjút azért adom közre, mert John Bruer-hez hasonlóan szeretném ezt a tévhitet eloszlatni. Ez a tévhit sokakat megbénít a cselekvésben és a változásban, mert elhiszik, hogy sanyarú gyermekkorukat nem lehet jóvátenni.

 

Google hirdetés

 

Az elképzelés, hogy a gyermek életének első három éve sokkal fontosabb, mint más életszakaszok, egyre inkább dominálja a politikát és a médiát. John Bruer, a missouribeli James S. McDonnell alapítvány elnöke nemzetközi figyelmet keltett azzal, hogy megkérdőjelezte ezt a determinista nézetet. Könyve, az "Első három év mítosza: a korai agyfejlődés új szemlélete és az élethosszig tartó tanulás" (első kiadás 1999) lerombolja azt a népszerű elképzelést, hogy a korai élményeknek minden vagy semmi hatása van a gyermek agyára és fejlődésére. Kérdéseket tettem fel Bruernek a könyvéről, és hogy mi változott az első megjelenése óta.

Helene Guldberg: A könyvet 15 évvel ezelőtt írta. Mi változott, ha változott egyáltalán valami is, amióta elkezdett írni a kisgyermekkori determinizmusról? Az oktatók, szakmabeliek, egyetemi kutatók és a közvélemény jobban vagy kevésbé nyitott az Ön véleményével szemben 15 évvel ezelőtti állapothoz képest?

John Bruer: A könyv szándéka az volt, hogy a kora gyermekkori fejlődést kutató idegtudományok kiegyensúlyozott nézetét mutassa be és korrigálja azokat félreértelmezéseket és túlzó általánosításokat, amelyeket az idegtudományokra hivatkozó, a korai beavatkozás szükségességét hirdetők és az újságírók hangoztattak. Nem gondolom, hogy a könyvem az én "elképzeléseimet" mutatná be. engem az érdekel, hogy a politikában és az egyetemi és tudós világban a tudományt pontosan és megfelelően alkalmazzák

.A könyvnek volt hatása. Abban az időben az idegtudományi kutatók azt gondolták, minden média megjelenés jó megjelenés. Sokan nem voltak tisztában azzal, hogy eredményeiket félreértelmezik és rosszra használják. Így az egyik eredmény, hogy számos idegtudományi kutató sokkal érzékenyebbé vált arra, hogyan mutatják be és használják kutatásait.

1999-ben, amikor a könyv megjelent, a korai élmények idegrendszeri hatásainak életre szóló kihatása elsősorban olyan dokumentumokban jelent meg, amelyet közvéleményt formáló csoportok és magánalapítványok publikáltak (pl. a "Kiinduló pont",amit a new yorki Carnegie Corporation adott ki, vagy Rima Shore "Az agy újragondolása" könyve). Természetesen néhány idegtudós is támogatta ezeket a nézeteket. Azonban, válaszként a könyvemre, számos egyetemi kutató, köztük Charles Nelson (a gyermekgyógyászat, idegtudományok és pszichológia professzora a Harvard Medical School-ban), sőt Jack Shonkoff (a gyermekgyógyászat professzora a Harvard Medical School-on és a korai élmények fontosságát hangsúlyozó "Nullától háromig" bizottság tagja) írtak cikkeket arról, hogy a politikai irodalom feltevéseit nem alapozzák meg tudományos bizonyítékok.

Úgy gondolom, a könyvem arra késztette a nézetek szószólóit, hogy kicsit visszavegyenek állításaikból. Általánosságban nézve, a könyvet jól fogadták az idegtudományi tudósok és a pszichológusok, de kevésbé jól fogadták a pszichiáterek, a kötődési teoretikusok és a politika szószólói. Sir Michael Rutter, aki a fejlődési pszichopatológia professzora a Pszichiátriai Intézetben, és egy nagy vizsgálatot vezetett az Angliában örökbefogadott romániai árvákkal kapcsolatban, akik súlyos hiányokat szenvedtek el korai éveikben, írt egy cikket, amelyet én úgy tekintek, mint remek megfogalmazását annak, milyen veszélyeket rejt magában az "evangélizáció" (azaz a dogmává merevítés. Sz. G. megj.). E cikk támogatta könyvem állításait. (Rutter vizsgálatai azt bizonyították, hogy 9-10 éves korukra ezek a súlyos traumákat átélt romániai árvák a normális családi közeg hatására elérték azt a szintet, amit más, normál fejlődési utat bejárt gyermekek mutattak - Sz. G. megjegyzése).

Persze, az első három év mítosza nem tűnt el. Az utóbbi években Angliában terjesztett közegészségügyi dokumentumok elemzése azt bizonyította, hogy a mítoszt még mindig kritikátlanul magáévá teszi a közegészségügy és a szószólók köre. A mítosz nem fog túl gyorsan eltűnni.

A tudós társadalom könyvemre adott válaszát bemutattam és megvitattam egy publikációban, amit egy 2011-es neveléssel foglalkozó konferencia számára készítettem. A címe: "Figyelve a szülőket: tudomány, bizonyíték, szakértő és az új szülőség".

Helene Guldberg: A politika csinálók hatással vannak a tudomány fejlődésére?

John Bruer: Nem könnyű erre válaszolni. Nyilvánvaló, hogy a gyermeki fejlődés megértése folyamatosan halad előre a tudományos kutatások fényében. Azonban, az angol közegészségügyi irodalom alapján az idegtudományi politikát csinálók hatása meglehetősen korlátozott és nagy részét megkritizáltam a könyvemben. Egy aggodalom azért van, még ha a tudomány fejlődik is, nevezetesen a "kedvencek kicsipegetése", azaz a tudományból csak azt használni, ami egybevág a prekoncepciókkal és ideológiákkal. Rengeteg eredmény van az idegtudományokban és a gyermekpszichológiában, amely nem ellentmond azoknak az igen erős állításoknak,amelyeket a kora gyermekkori hatásokat hangsúlyozók hirdetnek.

Helene Guldberg: A politikacsinálók miért olyan hiszékenyek a kötődési teóriával és az idegtudományokkal szemben?

John Bruer: A kultúránkban él egy masszív hiedelem azzal kapcsolatban, hogy a kora gyermekkori élményeknek az egész életre kihatása van, és hogy ezeknek az élményeknek az anyák a forrásai. A kora gyermekkori hatásokról való elképzeléseink előfutára Rousseau ("a gyermek eredendően jó"- Sz.G. megj.) és Locke ("mindenki tiszta fehér lappal indul az életnek" - Sz. G. megj.), és tudnánk még visszább menni időben. A kötődési teória a II. világháborút követő években alakult ki John Bowlby vizsgálódásai nyomán, aki a háború családi szerkezetre gyakorolt hatását, és megnövekedett számú menekült státuszú gyermeket és árvát kutatta. Bowlby pszichiáter (és pszichoanalitikus!) volt, és ebben a szakmában a korai élmények hosszú távú hatásai mindig is hangsúlyosabbak voltak, mint a fejlődési pszichológiában. Így talán az az oka, hogy a kötődési teoretikusok és a politikacsinálók így egymásra találtak, hogy a kötődési elmélet egy a kultúrában mélyen gyökerező hiedelemre épített.

Hogy miért népszerű az idegtudomány a politika csinálók körében, annak két lehetséges oka van. HW Bush elnök 1990-ben az "Agy évtizedét" hirdette meg. A kormányzati magán alapítványok és az Idegtudományi Társaság kampányba kezdett, hogy megvilágítsa az agykutatás fontosságát a mentális betegségekben és más szociális problémákban. Nincs is ezzel semmi baj. Azonban a kora gyermekkorral kapcsolatban a Carnegie Corporation az 1990-es években kiadott egy jelentést "Induló pont" címmel. A jelentés célja az volt, hogy támogassa az Early Head Start mozgalmat, amely a magzatok egészséges fejlődésének támogatását tűzte ki célul. Többé vagy kevésbé utólagosan, a kötetért felelős szerző, Rima Shore, a jelentéshez hozzábiggyesztett egy két és fél oldalas összefoglalót arról, mit olvasott ő össze a kora gyermekkorral kapcsolatos agykutatásról. Nagy meglepetésre, ez a jelentés széles körben nagy népszerűségnek örvendett és elsősorban a Shore által, az agykutatásról írott összefoglalója volt a leghatásosabb.

A rákövetkező kora gyermekkort népszerűsítő kampányban, a szószólók tudatosan visszaéltek az agykutatás eredményeivel. Szemmel láthatólag, a fejlődés mechanikus magyarázata széles körben népszerűvé vált. Az összekapcsolódó szinapszisok képe, és a sikeres szülői hatásra megőrződő szinapszisok egy vágyálommá váltak. Az is fontos, hogy a közvélemény sokkal komolyabban veszi, ha valamit az agykutatás alapján, mintha a magatartástudomány talajáról magyaráznak. Hogy miért van ez így, azt a tudósoknak kell megmagyarázni.

Helene Guldberg: Tényleg az a helyzet, hogy a csecsemőkori élményeknek meghatározó hatása van a további életünkre? A szülői hatások minősége tényleg olyan fontos, hogy ez meg tudja magyarázni, miért olyan felnőtt lesz a babából? Van arra bármi bizonyíték, hogy az első három év fontosabb, mint a rákövetkező évek?

John Bruer: A csecsemőkori élményeknek van hatása a későbbiekre, de kérdéses ennek a hatásnak az erőssége és visszafordíthatatlansága. Egy másik kérdés, hogy mit mondhat nekünk az idegtudomány e hatás kiterjedtségéről és visszafordíthatatlanságáról. Figyelemreméltó viselkedéses és agykutatási adatok mutatják, hogy az élmények élethosszi hatása fontos.

Helene Guldberg: Gondolja, hogy a tudomány, s még inkább az idegtudományok, meg tudja mondani a szülőnek, hogyan bánjon gyermekével? Mondható bármi is a tanároknak, hogy mit tegyenek az osztálytermekben?

John Bruer: Igen, a tudomány segíthet a szülőknek és a nevelőknek. A fejlődés számos olyan sajátosságát ismerjük, amely segíthet a szülőnek, hogy az életkornak megfelelő ingerlést és aktivitást nyújtson gyermekének. Segíthet a különféle lemaradások azonosításában, amikor érdemes lehet szakember segítségét kérni. Az agykutatás megértette az érzékelő rendszerek működését, és kimutatta azoknak a fajspecifikus ingerléseknek a fontosságát, ami szükséges a látás, hallás és beszéd kifejlődéséhez. Az üzenet elsősorban nem arról szól, hogy mi a jófajta ingerlés - a jó ingerek ott vannak mindenhol -, hanem, hogy idejekorán meg kell győződnünk arról, hogy a gyermek látása és hallása megfelelően működik. A látási és hallási problémákat amilyen korán csak lehet, fel kéne ismerni. Ami az oktatás illeti, az oktatási idegtudomány a fejlődés nagyon korai szakaszában van, és legjobb esetben is egy jó ígéret a jövőre nézve. Azonban, a fejlődési pszichológiai kutatások egy csomó mindent megtanítottak nekünk arról, hogy tanítsunk olvasni, számolni, sőt magasabb szinten hogyan tanítsuk a fizikát.

Helene Guldberg: Vissza tudja kerek-perec utasítani, hogy volna kritikus időszak a fejlődésben?

John Bruer: Kicsit nehéz erre röviden válaszolni. Ez a fogalom -kritikus időszak - különböző embereknek különböző dolgot jelent. Az a népszerű elképzelés, hogy a kritikus időszak egy ablak, ami becsukódik egy bizonyos életkorban, már régen érvényét veszítette a tudományos világban. Manapság a preferált fogalom erre a "Szenzitív periódus". A szenzitív periódusokat úgy definiáljuk, hogy ezek fokozatosan nyílnak meg és zárodnak le, és a szenzitív időszakban szerzett élmények hatása nem visszafordíthatatlan. Akárhogy is nevezzük ezeket a fejlődési szakaszokat azonban, csak általános fajra jellemző viselkedésekre érvényes, mint látás és nyelvtanulás. Azon fajta élmények, amelyekre szükség van ezekben a kritikus vagy szenzitív periódusokban, bármelyik normális szociális és kulturális környezetben jelen vannak. Legjobb tudásunk szerint nincs szenzitív periódus az olvasás, számolás és egyéb készségek elsajátítására.

Helene Guldberg: Hogyan hat az emberek életére az az elképzelés, hogy a csecsemőkor mindent meghatároz? Származik bármi pozitívum abból, hogy a korai évekre fókuszálnak? Pl. az angol szociálpolitika szorgalmazza a korai beavatkozást a hátrányos helyzetű gyerekek életébe: ez nem jó dolog? És, ha még több erőforrást mozgósítanának a korai nevelésre, az nem volna pozitív fejlemény?

John Bruer: A csecsemőkori determinizmus hatását komolyan kutatják. Mint említettem, a korai évek fontossága egy hiedelem,amely mélyen gyökerezik a kultúránkban. Már története van annak, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek életének javítására be kell avatkozni. Az amerikai Head Start 1965-ben indult el, hogy megtörje a szegénység hatását a hátrányos helyzetű gyerekek esetében. Elbátortalanító viszont az, hogy ennek a programnak korlátozott hatása volt. Természetesen, ez az állítás erősen vitatható. Az igaz hívők folyamatosan generálnak és idéznek vizsgálatokat, amelyek úgy mutatják be a Head Start-ot, mint aminek hosszú távú hatása van, bár nem javította az iskola teljesítményt,amire eredetileg kitalálták. A Head Start-ban kételkedők pedig generálnak és idéznek vizsgálatokat, amelyek fényében a Head Start-nak egyáltalán nincs hatása. Ez egy nehéz kérdés és sokkal alaposabb vizsgálatokat, és hűvösebb fejeket igényelne mindkét oldalon.

Mindamellett, az agykutatás semmi érdemlegeset nem adott a vitához, se pro, se kontra. A gyerekekbe és az oktatásba való befektetés természetesen jó dolog. Kötelességünk azonban a gyerekek és önmagunk felé, hogy bölcsen fektessünk be. Az erőforrások mindig korlátozottak és nehéz eldönteni, mi a teendő. Az egyik lehetőség, hogy kövessük a befektetés logikáját. Egész munkás életem során a visszavonulásomba fektettem be. Némely befektetés jobb volt, mint mások. Nagyobb kockázat nagyobb nyereséget jelent, de a kockázatról ésszerűen kell gondolkodni. Némely megbízható befektetés unalmas. De ha 40 évvel ezelőtt valaki azt ajánlotta volna, hogy fektessek be bóvli kötvénybe extra profitért, ostoba lettem volna,ha ezt teszem. Azok a befektetések, amelyek túl jól hangzanak, általában túl jók, hogy igazak legyenek. Ami nyereséget az angol kora gyermekkorra vonatkozó szociális politika ígért, az túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Helene Guldberg: Van-e bármi negatív hatása a csecsemőkori determinizmusnak?

John Bruer: Jerry Kagan, egy fejlődéspszichológus a Harvardon, kimerítően írt a csecsemőkori determinizmus történetéről és következményeiről könyvében, a "Három csábító eszmé"-ben. Azt hiszem, ez a fogalom, hogy csecsemőkori determinizmus, ez tőle származik.

Az egyik negatív hatása a csecsemőkori determinizmusnak korai gyermekkor alaptalan túlhangsúlyozása. Ez félreviszi a politikát. Nyitottnak kell maradnunk azzal a lehetőséggel szemben,hogy a tudomány meghaladja vagy módosítja régóta fennálló kulturális tévedéseinket.

Helene Guldberg: Tudna amellett érvelni,hogy mit sem számít, mit tesznek a szülők?

John Bruer: Természetesen számít, mit tesznek a szülők. De az az állítást, hogy amit a szülők az első három évben tesznek, annak élethossziglan kitörölhetetlen hatása lesz a szellemi, szociális és érzelmi fejlődésre, a tudomány nem támasztja alá.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre